Re-kreáció

Talán

 

Talán tudnom kéne mi ez az érzés.

Mint csillag-kés penge vág át ablakon

a megírhatatlan, megőrzött nézés,

időn és téren át követném vakon.

 

Mi tépne szét szemsugárból font láncot,

hisz ott a jel, hol kék madár verdesett,

tágult pupillák köré mi fest ráncot,

örömtől szépültet, könnytől fényeset?

 

Szerelem suhan felhőkből kifeslőn,

földön kutatva múlt idők lábnyomát,

amit elfed pár rákövült szóhalom.

 

Ragyog a vén hold, bólint helyeslőn,

mert ismeri jól a káprázat okát,

és talán engem is… nem tudhatom.

pótcselekvés

 (reflexvers)

 

ma nem szólnak dobok

a karácsony is hallgat

jótékony ködök alatt

magokat szórok a madaraknak

majd dobolok egyet az etetőn

(hogy tudassák velük a hangok

osztozhatnak bátran a betevőn)

pedig nem kéne ezt tennem

mert a kis didergők

jobban ismernek engem

mint én magamat

ők az örök repülők

elszálló tegnapok

szárnyukra veszik a jövőt

 

felcsippentenek egy-egy szem

diót napraforgómagot

elrebbennek vele a téli ködbe

ha nem látom is őket tudom

ott fáznak a fákon rejtőzködve

most nem szólnak trillák

megdermedtek a dalok

torkukban ’csak’ az élni akarás dobog   

és nem bánják ha utánuk bámulok

a mindent elnyelő ónszínű semmibe

s ki tudja miért e szürkeségbe

egy csókot dobok

 

Rendhagyó Zengő ABC

 

 

„Aranyalma ághegyen”

 levelek között megbújik,

érlelődő gömbben alma-álma,

és a hirtelen jött nyárban,

úgy tesz, mintha engem várna,

talán ölembe pottyan egyszer

arannyá válva…

 

„Bari bég a zöld gyepen”

fura bárány, rám se néz ha közelítek,

nem is béget, gyapja sincs, el sem kóborol,

napokig is elheverészget,

s csak én tudom, hogy mikor éhes,

de nem kell neki etetőtál,

berregve csak füvet zabál.

 

„Cirmos cica egerész”

már hajnalok hajnalán

puha talpán csendben jár,

ám a hangja felébreszt,

dorombolva-nyávogva

panaszolja, hogy éhes…

egeret én nem fogok helyette,

de félálomban kibontok egy whiskas-t

s mire felébredek, megette…

 

„Csengős csikó heverész”

 különleges nyári csengőm

kis szélcsikó nyakában csilingel

ritkán pihen kis tekergőm,

ha kedve tartja nyargalász,

apja vihar, és ha kitör,

engem is kitör a frász…

 

„Dongó darázs döngicsél”

 zümi mesét hoz a szárnyán

a vadszőlőre dönögve száll,

hallgatom, - még kissé kábán,

 azt zümmögi  „a munka áll, 

haszontalan betűk helyett

indulj végre kapálni már…”

Összekapom hát magam,

pá-pá kicsi bogaram…  :)

 

„ Esik eső fúj a szél”

 

kezemben a jó öreg kapával

nagy elszántan bele is vágtam,

de mintha csak erre várt volna,

hirtelen eső zúdul a nyakamba,

nyári zápor mosdatja a kertet,

(itt akár egy szerecsen is

kedvére nyaralhat, telelhet..)

Öntözni ma nem kell, - ez  öröm,

viszont a gazok is gyorsulva nőnek,

így futhatom újra a sokadik köröm…

 

„Füsti fecske ficsereg” 

egy fecskepár most nyarat csinál,

sarat keresve fészket épít,

tücsköt -bogarat bőven talál,

és örül a lelkem, hogy épp itt,

mert jobb hely, mint Zanzibár,

nem is megyek innen messze,

csak gondolatban és rábízom

képzelt szárnyaim a képzeletre.

  

„Gerle galamb kesereg” 

halkan búgva, burukkolva,

elmesélné mennyi gondja

mennyi búja van, amikor ráér

majd keseregni éppen,

de ilyen helyzet kéremszépen

nem fordult vele elő már régen.

 

„Gyom között gyors gyík szalad” 

egy villanásnyi zöld energia

fut a fűszálak közt tova,

nem vész el, csak átalakul,

egy gyíkocska bőrébe búj’

a napra vágyik sütkérezni,

sosem búsul, szeret élni,

nem lehet őt nem szeretni…

 

„Harmatos hajnal hasad” 

tavaszt álmodik a hajnal,

lassan ébred, fényfürdőt vesz,

fészket bélel madárhanggal,

ködfátyolon csipkévé lesz,

lombot ő öltöztet zöldbe,

szellőszárnyon száll a földre

és közben  hull, hull a könnye…

  

„Itt van már a zivatar” 

bújik az őz, cinkehad rebben,

felbőgnek az égi harsonák,

manók remegnek esőcseppben,

szívembe bújnak félve a csodák.

Befogom a fülem, hogy ne halljam:

ördög döngeti a mennynek kapuját.

  

„Jó az Isten, jót akar” 

jótevőhöz imádkozni

önkéntelen is tud a lélek,

csak az ész mer csodálkozni:

'ha minden oly jó, miért félek?'

Megszökni kell, vagy megszokni?

Istenem, … de jó, hogy élek,

 - még felsóhajt bennem a lélek.

  

„Kivírít a kikelet” 

a Tavasz Tündére érkezik,

nádzöld a hintaja, moha új cipője,

fűhadsereg díszszemléje várja,

gyöngyvirág, ibolya bókolnak előtte,

könnyű fátylát teríti a tájra,

rácsodálkozik az életteli földre:

’a csudába, de szép! Ki festhette zöldre?'

  

„Leveles lesz a liget” 

mennyi-mennyi kis levél,

hintaágyon szundít a szél,

nem mozdul a bokor karja,

rigó fülel, hogy meghallja

mit susognak a ligetek:

„nyissátok  ki a szívetek!”

  

„Lyukas fazék fekete” 

kormos aljú vasfazékban

forr a méreg fekete levese.

Főzi amíg megteheti,

de főhet, fájhat a feje,

főztjét ma senki sem eszi,

mert kilyukadt a feneke.

  

„Mese, mese meskete” 

hol volt hol nem, ha kell, ha nem,

küllők közé szorult faék

kéne ide alighanem,

hogy megálljon a mókuskerék.

Ez lenne a mesés fennforgás esete,

de sajnos mindez ma még

mese, mese, meskete…

 

 

                                                                             ( ... folyt. köv. talán...:) 

 

 

 

Békejobb

 

Mert békebal az nem létezik,

nyújtsd a kezed, nem disznóláb,

az enyém sem! Add  a Jobbod,

a világnak, hol a Béke csak délibáb.

 

 

 

Utoljára

Belehasít az éjszakába,

üstökös csóvájára hajaz...

A szem csodát vél, - utoljára látja,

- gyilkos rakéta fénye az.