poste restante

Nélküle

 

Mindenütt kerestem,

néha úgy éreztem már itt van,

hozzám ér, egészen közel..

Csalódtam, mégsem hittem el,

hogy nem kapok kegyelmet,

csak vártam titokban, konokul,

mint szülőjét árva gyermek.

 

Tudtam, a földön léteznie kell,

ki megtestesíti azt a tökéleteset,

akit saját magából gyúrt az Isten,

majd milliónyi élő sejtre tépett,

s szerelmek között szétosztotta,

atomjaira bontva egy élő egészet.

 

Így sokszorozta meg álmom,

ez lett -részben- földi jutalmam

és mellé kirótt égi büntetésem,

amiért megtudtam, hogy mégsem

halhatok nélküle meg egészen,

ha nélküle itt csak részben éltem.

 

https://www.youtube.com/watch?v=Hat1Hc9SNwE

Talán

 

Eddig nem értettem, miért írok?

Mert mi is a vers? Szélszórta szavak,

ritmusok csupán és köztük élő,  

elmerengő, pillanatnyi csendek.

Árulkodó mosoly, felhőkből könnyek,

az ég ajándéka… mitől élni könnyebb.

 

A boldogságból elcsent percek,

bánatcseppek borostyánba zárva,

a túlélő szabadság lobogó vágya,

színek, illatok szerelem-érintése,

tavaszok, nyarak vibráló fénye, lehulló

levélhalmazok szép, örökzöld álma,

tengerben kis sziget, mi még lakatlan,

ezeregy éj és nappal álmodott meséje,

Nap és Hold szerelme és láthatatlan

csillagok titka, szférák ősi zenéje…

 

Mert mi más a vers? Csak az,

ami sorok közé rejti el a szívem,

ameddig csak él, benne doboghat,

mert minden szava jól ismer engem

s amikor tőled már messze leszek,

talán elhozza hozzád a lelkemet.

 

 

 

’varietas delectat’* - vagy nem

 

ó hányféle szerelem

földön és egeken túli ragyogás

mindenkor mindegyik más

lehet lángoló vagy ringató

 

látomás mindent feledtető

és talán egészen hihető

de egyik sem olyan mint ő…

 

nap fényétől izzó parázs

vággyal teli hold-varázs

felhőképre festett álom

szépség-masni szivárványon

 

esőcseppben tenger erő

hullámokat is elsöprő

de egyik sem olyan mint ő…

 

ó hányféle álmodás van

hulló fény az éjszakában

hányféle vászon és mennyi kép

s „nem tudhatom”... „mikor hol és miképp”

 

vétkezem de nekem nem kell soha más

szerelme és nem kell semmilyen varázs

csak amit ő ad  ahogy senki más

* a változatosság gyönyörködtet  /Cicero-nak tulajdonított idézet/ 

„idézetek: Radnóti Miklós : Nem tudhatom c. verséből

 

 

 

 

csak egy árnyalattal

 

csak egy árnyalattal sötétebb

megnyugvás-zöld most a fenyők színe

s a nap épp csak odafirkant valamit

felhőpergamenek szélire

talán hogy késik a szélvihar

de addig fontos minden perc

ami várható rossz időt takar

fák alatt sok árva lehullott levél

bújna valahová költözni akar

a föld avarbarna szelíd befogadó

senkit nem küld már vissza

bánatát magába temeti

néhány későn nyíló kis virág

segít csak gyászolni neki

mielőtt szirmait lehullatja

 

A legutóbbi tíz "MARADANDOKK" kortárs vers a DOKK irodalmi portál 2017 okt. 25.-i kínálatából: 

Szakállas Zsolt

GURGULÁZÓ

Még akkor is hiszek benne 
ha csak önámítás, 
hogy elromlott a permetező mesélő kedve, 
hogy az eszkimók igehirdetés nélkül is megtérnek, 
hogy az árvíztűrő tükörfúrógép cirkalmas megjelenítése elveszett, 
hogy a hipokrita csapóajtók rendesebbek az életkörülményeinknél, 
hogy a lepattogzott festék elárulja 
a gigászokat, amennyiben csecsemősírást hall, 
hogy a kikölcsönzött dátumok újraszőhetik 
a helytelen műveleteket, 
bárhol is egerésszen az epétlen, egy antantszíj képes megváltoztatni a történelmet, 

Még akkor is hiszek benne 
ha csak zöngétlen, 
hogy ha mozdulatlanok maradunk, elkerülhetjük a hangszigetelt 
eróziót, 
hogy a mákgubókból előtörhet még az oktalanul bántalmazott bordásfal panasza, 
hogy a vákuumvámpírnak nem muszáj nyakörvet helyeznie 
intő szavak várományosára, 
hogy hatalmas ivókutakkal vannak megáldva az önfertőzés mezsgyéi, 
hogy sokrétű szitát görbíthet, mi kunkori, 

Egy gombóc van itt, ami bebocsátást kér a paradicsomba, 
ám félresikerült mosolyokkal hadakozva 
nem lehet elérni, 
hogy a lovagrendbe felvételt nyerjen a tanoda. 

-----------------------------------------------------------------------------------------

Dunai Andrea

zártosztályok csendje

mielőtt elütöd az éjfélt 
van esélyed, hogy ne fuss 
össze az ördöggel aki 
kamaszkorod óta az ablakod alatt 
settenkedik és kivár 
a vakító hóban is megbújik, 
a nyáresti fenyőzúgásban is hallod, 
minduntalan utánad kiált, sugdos 
majd fehér köpenyben kísért meg 
amitől már nem félsz: az ítélet, 
amiből már nem kérsz: az élet. 
hagyd, hogy őrült legyen a kór, hogy 
pont akkor legyen őrült, hogy 
halálpontosan akkor, amikor 
elütöd az éjfélt, beléd költözik 
és végre nem menekülsz, tudod, 
megfertőz a főként nem antidepresszáns 
alapú terápia, ismered már az élveboncolást 
is, a rozsdabarna bőrszíjak sem 
rémítenek, ha engeded, hogy bokáidra, 
csuklóidra kerüljenek, nem kerülheted 
el - csak hagyod, és lassan 
kenődsz el - nem a fertőtlenítők, 
a fekália szagán -, majd 
fejedbe zárkózik a gyógyulás 
branülök, fecskendők, infúzió nélkül 
magadra hagyva is unod, 
sanszod sincs kijutni, nem hogy erőd 
éber kómában tart a szív, a vér, az agy 
szedál, és bekerít ami kizár 
pupilláidról az utolsó villanás, 
hogy jártál a pokolban - mi más

 

---------------------------------------------------------------------------------

 Csillag Tamás

Kiégett föld

A szomjas katángot a tűz falta, falta, 
lyukas nadrágom semmi sem takarta, 
jó lett volna feloldódni az égen, 
nem maradni a gallyak sortüzében, 

jó lett volna maradni kicsit a nyárban, 
csendet találni, ahol ordítás van, 
nem látni apát, hogy elissza apámat, 
s létezni csak, mint egy háziállat. 

Nem keresek okot, babonát, haragot, 
én már csak mosolyogni akarok, 
jó lenne tudni, hogy semmi se látszik, 

mert a fiammal az a kisfiú játszik, 
s elemzi magát, mintha titkon várná: 
nem akarok átváltozni apává. 

 

---------------------------------------------------------------------------------------

Tóth Gabriella

 a nagyi szépsége

nagyi masszát ken fel arcára 
fiatalabbnak akar látszani 
mimikája mint a múmiáé 
halotti maszk 
mama megijesztesz ezzel 
hagyd a szarkalábakat 
homlokod gond szántotta 
barázdáit szeretem 
játszom ujjaimmal rajtuk 
szép vagy 
irigyellek egy kicsit 

 

----------------------------------------------------------------------------------------------- 

 Dudás Sándor

Csapongós

Naplót egy hétig írtam. Akkor jött a tv-szerelő. 
Mit csináltam eközben, mik maradtak ki, ma már 
ezen tűnődöm a régi sorok felett. Őszibarackot 

szedtem a kerti fáról, megmostam. Beleültem az 
egyik barack magházába. Kényelmetlen. Bele- 
haraptam a gyümölcs húsába. Íz, zamat. Melyik 

bimbóból fejlődhetett egészséges gyümölccsé 
a tavasszal szemrevételezettek közül? Lehet, észre sem 
vettem. Bejött a macska, kis tálba tej, mértékkel 

kortyolt, rám nézett. Zöld a szeme. Napló nélkül 
örökített emlékrajza egy másik macskának. Az élet 
múltjáték. Kifeküdtem a diófa alá, erős illatú árnyéka 

átjárt, takart. Naplót egy hétig írtam. Mérem az időt. 
Akármihez. Végtelen a csönd belső kiterjedése. 
Nem csodálkozok. Minden szándék a fejben. 

 

---------------------------------------------------------------------------------------

 Szakállas Zsolt

Elkeseredett

Fájnak az alápolcolások, 
fáj, hogy őrületem feketébe hajló kórisme, 
szinte elviselhetetlen a mindent tudás 
átka, 
ugye, nincs még vége, börtönöm falára, ugye, felvéshető még rengeteg rovátka, 
kinek panaszoljam el, mennyire fáj a „mégis muszáj”, 
bevallom, egyedül hitvesem köt ide, 
bevallom, egyedül birkózom nehéz feladataimmal, 
egyedül a mattfényezők léggitároznak eszeveszetten kókadt fejem felett, 
egyedül a süvítő pisztolygolyók nem ismernek fel, 
egyedül a primitívek szárnypróbálgatása mulattat, - 

lassan be kéne már fejeznem a nyafogást, 
különben kétségeim szorgos tömjénezői szalvétaként hajtják össze lázfakasztó orákulumom. 

 

--------------------------------------------------------------------------------------------------------------

 Vajdics Anikó

Vonatablakok

"Milyen veszélyes nem szeretni az életet, 
ami elénk kerül?" (Seamus Heany)* 

Elkopnak a mozdulatok, 
a vigasztalás esetlen gesztusai. 
Nehéz vagy, nyög az élet, 
és egy reggel valahol letesz. 
A zene az egyetlen, ami 
felemel. Lebegsz, mázsás 
kő, tollpiheként a levegőben. 
Szerelmeid kivilágított vonatablakok, 
de a végállomás nem te vagy. 
Cigarettavégeket görget a sínek 
között a szél. Álmodsz még? 
Vagy csak az utat virrasztod, 
amin már nem jársz? 

2016. április 15. 

(*Gerevich András fordítása) 

--------------------------------------------------------------------------------------------------------

Siska Péter

Tabula rasa

 

Fejkendős asszony

          a tarlón:

 

fölötte a Nap

           már

    Isten-alakú lyuk,

 

         izzó tagadás -

 

szélcsönd.

 

      Az árnyékok

            most

                a leg-

        rövidebbek.

 -------------------------------------------------------------------------------------------------

Endrey-Nagy Ágoston

Grafitszürke

 

Mintha iszapból lennének a felhők,  

olyan illata van a szélnek.

Mindent úgy markolok meg, mintha már

fölösleges lenne rá hangtompítót szerelni.

Gerincen lövöm a vízen csillogó  

délutáni napfényt, mint egy

csak pár másodperces állapot minőségjelzőit.

 

Mire kiemeltem azt a délutánt a hullámok közül,

arcképeink megkoptak,  

és a közéjük kifeszített szavak felismerhetetlenné áztak.

Ez sejthető volt.

Nem tudom, lenne-e idő újakat keresni.

 

Azért próbáljuk meg. De előtte még  

hívjuk ki a tűzoltókat, és dobjunk  

az autójukra Molotov-koktélt,  

kötözzük meg a vénasszonyok nyarát,

és öntsük le annyi okkerrel a tarlókat és a falvakat,

hogy hullámosra száradt tájakon ébredjen az ősz.

Az augusztus utolsó betűiben már ropognak  

a gallyak és egyre súlyosabb a fény.

 

És zárd be a tengereket, fordítsd rájuk a kilincset,

így majd nem futnak zátonyra a viharok.

Sötét üvegük alatt halászhálók maradványai,

kupakok és remegés.

Ha leejtesz egy puhafedeles könyvet,

nem csap nagyobb zajt, mint ha egy heringsirály

repült volna az ablaknak.

 

Elképzelem, hogy március van,  

és a múlt tavasz maradványain taposunk.

Hóvihart várok, mint ami négy éve volt,

hiszen már megszoktam a reggelek harapásait,

mint egy sokadik műtét után bent maradt

idegen testet, ami nem is okoz már fájdalmat.

 

Most megfakultak a panelekre nehezedő árnyak,

és eltűnt az úszóhártyás éberség  

a liget bokrai alól.

Még egyszer visszatér az időszakos állóvizekhez,

mert jéghályoguk alatt télen

ismerősebb lesz a csend,

és a lesüllyedt első csókok között

kevesebb lesz a műanyaghulladék.

 

Azt mondtad, a pánikrohamok miatt.

Én megőriztem ezt a szót,  

mindig kedves voltam vele, és egyszer még  

el is vittem sétálni a szirtekhez.

Akkor már tudta, hogy meg kell halnia,

és én sem titkoltam, hogy az első adandó alkalommal

le fogom lökni a magasból.

Nem tudom, végül csak álmodtam-e ezt,

de este volt, az ég pedig grafitszürke,

mintha valaki

bezárva felejtette volna a tengereket.

 

------------------------------------------------------------------------------------------------------------

 Ványai Fehér József

Az elhantolt történelem fölött

Az elhantolt történelem fölött sétálva, 
Ott gondoltam végig történetünk esetleges 
Kibontását, de (mint izmos kőangyalok 
Sírbolton) minket gondok terheltek. 
Mint álomban úszó kastélykripták, 
Túl lassan értek hozzád igéim? 
Vagy csak én láttam magunkat 
Esélytelennek, turistának minden házban? 
„Vakká-süketté nem rombolt a sors”, 
De látóvá és hallóvá dicsért fényed: 
Halvány célozgatásokból, egy pillantásból 
Kisejdítettél engemet.