M.Elisa blogja

Nyolcéves koromban, mikor felköltöztünk a nagyvárosba, beírattak balett órára. Villamossal kellett menni, tehát kaptam pénzt jegyre. Egyik alkalommal, óra után, észrevettem, hogy hiányzik a szép, narancsszínű pénztárcám. Valaki ellopta. Most mit csináljak? Hogy menjek haza? Elballagtam a megállóig, és csak álltam a sötétben, és sírtam. Odajött egy öreg bácsi, megkérdezte, miért sírok. Elmondtam, hogy mi történt, mire a bácsi adott nekem pénzt, villamosjegyre. De a visszajáró aprópénzt nem tudtam odaadni neki, mert addigra eltűnt. 

Ültem a villamoson, aggodalommal a szívemben. Mit csináljak a pénzzel, ami nem az enyém? Nem vihetem haza. Inkább otthagytam a villamos ablakában.

Sok évvel ezelőtt a Szolidaritás nevű cipőgyár kitűnő lehetőséget biztosított, nők, főként fiatal anyák számára, hogy hazavihették a munkát, varrnivaló cipőfelsőrészeket, ragasztanivaló talpbetéteket, s míg otthon dolgoztak, megfőzhették az ebédet, kikérdezhették a leckét, bevásárolhattak... A munkába az apuka és a gyerekek is besegítettek, volt, hogy a szomszéd gyerekek is lelkesen kalapálták a talpbetéteket, hogy minél hamarabb készen legyen, és mehessenek játszani. Az apuka aztán este aludni tért, hiszen ő másnap dolgozik. Az anyuka meg folytatta, sokszor éjfélig. Mert másnap neki is be kellett menni a kész darabokkal és cipelhette haza az újakat. A ragasztó sokszor nyers volt és rossz minőségű, a talpbetéteket ki kellett rakni az előszobába, hogy megszáradjanak, s a ház megtelt a vegyszer szagával, gőzével. A kemény cipőfelsőrész varrásához ujjvédőt használtak, mert tönkretette az ember kezét. És a munka sok volt, egyre több, előfordult, hogy még karácsony este is bocskort varrt a család. Csak a jószívű állam bácsi gondoskodott a pihenésről, és időnként kikapcsolta az áramot, ilyenkor jókedvűen ültek a sötétben, barkóbáztak, és napraforgómagot ettek.

Hat már az anyja körül tipeg és csipeget. A kisebbek sokszor leülnek, fejecskéjüket lehajtják a földre, és alszanak. A hetedik még a bölcsőben mocorog, félig már kitörte a héjat, de lassan, nagyon lassan éledezik. Órák telnek el. Délután, mire kimegyünk, már ott ül a fészek szélén, pihésen, erőt gyűjtve, hogy kimásszon, és odamenjen az anyjához. Az út azonban nagyon hosszú, ahhoz is sok erő kell, hogy kijusson a fészekből. Végre sikerül, eltipeg az egyik csibéig, szembenéznek egymással. Aztán odabújik hozzá, melegedni és aludni. Majd újra elindul, s a percek vele araszolnak az órán. A kotló és a többi csibe egy fapadozaton állnak, csipegetik a darát. Oda föl kellene mászni. Eljut a csibe a tábla széléig, de túl magas neki, előbb alszik egy kicsit, erőt gyűjt. Valahányszor meghallja az anyja hangját, fölkapja a fejét és csipog, sírdogál. De nem segít neki senki. Apró, pillekönnnyű szárnyacskáját ráteszi a tábla szélére és így próbálja fölhúzni magát. Mintha keze lenne a szárnya...

https://mek.oszk.hu/21700/21773/html/ 

Messze volt még a nyár, félig fagyos földön lépkedett a fáradt katona, mikor szembetalálkozott a Tavasszal. 

-Állj ki vagy? - kiáltott a katona, és ráemelte puskáját a halvány alakra. 

De az csak mosolygott rá és egyre közelebb jött. 

-Állj, vagy lövök! - kiáltott újra a katona, és lőtt, többször is. 

De a Tavasz csak jött feléje, mosolyogva, és egy krókuszt tűzött a szurony végére.