Adalék a Fényes cipők című írásomhoz

Sok évvel ezelőtt a Szolidaritás nevű cipőgyár kitűnő lehetőséget biztosított, nők, főként fiatal anyák számára, hogy hazavihették a munkát, varrnivaló cipőfelsőrészeket, ragasztanivaló talpbetéteket, s míg otthon dolgoztak, megfőzhették az ebédet, kikérdezhették a leckét, bevásárolhattak... A munkába az apuka és a gyerekek is besegítettek, volt, hogy a szomszéd gyerekek is lelkesen kalapálták a talpbetéteket, hogy minél hamarabb készen legyen, és mehessenek játszani. Az apuka aztán este aludni tért, hiszen ő másnap dolgozik. Az anyuka meg folytatta, sokszor éjfélig. Mert másnap neki is be kellett menni a kész darabokkal és cipelhette haza az újakat. A ragasztó sokszor nyers volt és rossz minőségű, a talpbetéteket ki kellett rakni az előszobába, hogy megszáradjanak, s a ház megtelt a vegyszer szagával, gőzével. A kemény cipőfelsőrész varrásához ujjvédőt használtak, mert tönkretette az ember kezét. És a munka sok volt, egyre több, előfordult, hogy még karácsony este is bocskort varrt a család. Csak a jószívű állam bácsi gondoskodott a pihenésről, és időnként kikapcsolta az áramot, ilyenkor jókedvűen ültek a sötétben, barkóbáztak, és napraforgómagot ettek.