M.Elisa blogja

Kora reggel kicsi Kálmán

csodálkozott fura álmán.

Egy zebra szólt be az ablakon:

"Nem maradt itt az abrakom?

Indulnom kell Afrikába,

s mit tegyek a tarisznyába?"

Ilyen éhes zebra láttán,

kenyeret hoz kicsi Kálmán,

jól megkenve eperdzsemmel,

de a zebrának az nem kell.

Ámuldozik kicsi Kálmán,

a zebra nem él epren, málnán?

Főzzön tán neki ebédet?

Ám akkor hirtelen felébredt.

A hó odakünn térdig ér,
szánkózni megy Tihamér,
míg a dombra fölmászik,
a csizmája is elvásik.
Hej, ha volna paripám,
futna velem ez a szán,
hegyen-völgyön suhannánk,
a Télapót is elhagynánk.
Sóhajtozik Tihamér,
a dombra végül csak felér,
s nem kell már ló, onnantól
röpül a szán magától.

Aranyhajú Abigél,

hegyek között éldegél.

Nap, ha ontja sugarát,

megfésüli a haját,

Mikor az ég beborul,

kőbarlangba elvonul,

Mikor a tájat hó lepi,

éhes cinkét eteti,

Mikor a szőlő beérik,

tán a kezét is megkérik,

és boldog lesz majd, amíg él,

aranyhajú Abigél.

Kis pajtásom, Krisztina,
meghívott a lagziba.
Mondd, ki lesz a vőlegény?
Cirmos cica, a szegény,
el is bújt a padlásra,
szaladhatunk utána.
És ki lesz a menyasszony?
A nyuszi, de rá haragszom,
zöldség főtt száz vendégre,
s mind megette ebédre.
Fahegedű, rézcimbalom,
hogy lesz ebből lakodalom?
Aki enni óhajtott,
szedett egy kis papsajtot.
Fél marékkal jóllaktak, 
mégis éhen maradtak.

Volt egyszer egy kisfiú,
úgy hívták, hogy Teofil,
s volt neki egy jóbarátja,
a sárkányverő Bogumil.

Együtt jártak iskolába,
gyalogszerrel Teofil,
míg fölötte, mint a szélvész,
a sárkányverő Bogumil.

Ha valaki belekötött,
nem rettent meg Teofil,
mert ellátta annak baját,
a sárkányverő Bogumil.

Így éltek ők boldogan,
kis házában Teofil,
és egy régi mesekönyvben,
a sárkányverő Bogumil.

Ha nem hiszed, járj utána,
tán megtalálod Teofilt,
és láthatatlan, hű barátját,
a sárkányverő Bogumilt.