M.Elisa blogja

Hat már az anyja körül tipeg és csipeget. A kisebbek sokszor leülnek, fejecskéjüket lehajtják a földre, és alszanak. A hetedik még a bölcsőben mocorog, félig már kitörte a héjat, de lassan, nagyon lassan éledezik. Órák telnek el. Délután, mire kimegyünk, már ott ül a fészek szélén, pihésen, erőt gyűjtve, hogy kimásszon, és odamenjen az anyjához. Az út azonban nagyon hosszú, ahhoz is sok erő kell, hogy kijusson a fészekből. Végre sikerül, eltipeg az egyik csibéig, szembenéznek egymással. Aztán odabújik hozzá, melegedni és aludni. Majd újra elindul, s a percek vele araszolnak az órán. A kotló és a többi csibe egy fapadozaton állnak, csipegetik a darát. Oda föl kellene mászni. Eljut a csibe a tábla széléig, de túl magas neki, előbb alszik egy kicsit, erőt gyűjt. Valahányszor meghallja az anyja hangját, fölkapja a fejét és csipog, sírdogál. De nem segít neki senki. Apró, pillekönnnyű szárnyacskáját ráteszi a tábla szélére és így próbálja fölhúzni magát. Mintha keze lenne a szárnya...