M.Elisa blogja

Anyai dédszüleimről nem maradt fénykép, csak elképzelni tudom dédapámat, milyen lehetett vállig érő fekete hajával. 1860 körül született Verpeléten (Heves megye), vagy legalábbis onnan származott, később Piskolton élt feleségével és 11 gyermekével. A bojtár, aki annak idején vele dolgozott, azt mesélte róla, hogy nagyon jó ember volt, mert őt, a kisbojtárt ebédnél az asztalukhoz ültette, úgy látszik akkoriban ez máshol nem volt szokás. 

Dédapám 1914-ben halt meg, fiatalon, súlyos betegségben.

Dédanyámról sincsen kép, csak elképzelni tudom, ahogy gyalogolt egyik faluból a másikba, zsákkal a hátán, valamit eladott, hogy ennivalót vigyen félárva gyermekeinek. Hideg volt és megfázott, 1918-ban meghalt ő is, és a kisebb gyerekek rokonokhoz kerültek. 

A nagyobbak a háborúban harcoltak, egyik meghalt, a másik, miután a határt meghúzták, Magyarországon maradt. Mikor megtudta, hogy már nincs otthonuk, nem is jött többé haza. 

Évekkel később az egyik fiú, már meglett emberként elhatározta, hogy fölkeresi Magyarországon maradt testvérét. Addig kutatta, míg megtudta hol lakik, melyik faluban, meg is kereste a házat, de csak a feleség volt otthon. 

A férje kint dolgozik a földeken, mondta az asszony, de nemsokára hazajön, üljön le, várja meg. 

-Inkább elébe mennék.

Nem volt türelme megvárni. Útközben jött egy szekér, egy ember ült rajta, valahogy szóba elegyedtek, s ő fel is kéredzkedett a szekérre. Egy ideig úgy társalogtak, mintha nem ismernék egymást. A szekéren ülő ember nem is tudta, kivel beszélget, hiszen a másik még gyermek volt, mikor utoljára látta. 

Nem lehet szavakkal leírni mit érezhetett, mikor kiderült, hogy aki mellette ül, nem más, mint az ő rég nem látott testvére.