Krisztinka blogja

mint gyermek
nyakadba csimpaszkodok
olyan önzőn hogy túléljek
mert a rám zúduló terhek
legalább pár pillanatra
húsomba téged marva
mozgófilmemen elégnek
hát csak így szeretlek
hol vadul hol lágyan lépek
mint nő
gyűrött szalagon társad
gegeken hosszan  merengő
sűrű dzsungel élő színes kendő
talányok tára
képekbe zárva
erős és esendő
hát csak így szeretlek
mint mosolygó nap vagy síró felhő




 

Befont ezer érzelmem hullámaira bontom,
kócos szélnek eresztem, szálanként mondom,
te itt maradsz, te elmész,egyik vissza tekint,
-Hát csak ennyi az egész?-lemondón legyint-
Legalább nincs több gondom!
 
Micsoda modern játék, szelektív elengedés,
embernek ajándék vagy örök szenvedés,
biztosan gyártott dolog,nem olyan kész,
-Nem lehet ez égből kapott?-mondta az ész-
Lehet mert túl sok és mégis kevés!

Magamra húzom ezt az évet is nézd,
belebújok mint anyám ruhájába rég,
és magas sarkakon, piros cipőben,
tátott szívvel botladozom az időben,
az Isten se dorgál,mint tette jó anyám,
nem félti a játékban megkopott gúnyám,
itt ez a kislány még mindig én vagyok,
valahogy a sorsom gyermeknek hagyott,
szarkalábat hajt mosoly és sírás,
ringó csípőm ritmusán elmúlás méláz,
ráncaimból súlya kajánul vigyorog,
lelkemben legbelül méz ízűn átcsorog,
a múlt és jövő a jelenben én vagyok,
szemed fényében örök tavaszt hagyok,
ahogy magas sarkakon,piros cipőben
táncolok veled az örök időben.

elmúlt kerek tegnapok
négyszög foltjai lógnak
bennem mázolatlan falakon
míg újra nem látszódnak
a képek ha neked mesélek