Kalliope titokblogja

szekrény mélyén a sok elfeledt holmi
(akár megannyi kis titok) csak lóg
és szendereg. várják hogy rálelek.

zsebekben megbújik talán a múlt.
emlékmorzsák. idő résébe beszorult
maradék életvillanás és semmi más.

ha egyszer napvilágra kel mind biztos
ódát énekel. rólad és rólam. vagy ki tudja már.
emlékünk karonfogva csillagokba' jár

Álmodtam hatalmas szőlőfürtöket,
s hogy föntről árad langymeleg.
A nap nem bújt el, itt ragyog.
De egy csak az, mit jól tudok:
ez álom volt csak. Egyszeri.
A nap már nem süt. Nem meri
megtörni felhők paplanát.
A kályha most már jóbarát.
Mellé ülök. Hozzá bújok.
...és szőlőfürtöt álmodok...

A szürkület felfalta a tárgyakat,
szobám a lámpa fénykörébe zárt,
az íróasztalom lett a világ.
Csak fantáziám kapott szárnyakat,
s fény-pókhálója rám tapad.

Belül figyel egy cseppnyi értelem.
Már csak a fény mutatja: itt vagyok.
Kint fehők mögött morzéznak most is csillagok.
A billentyűzet segít énnekem
lerajzolni kifakult életem.

De csend van. Mély. Csak szív dobog.
Enyém az?..vagy már álmodok?
Nekem üzen a dobbanás talán
e szürkeségbe fúló éjszakán.

(2020 október 19. éjjel)

szívből soha nem imádkoztam
magamban a sorsot elátkoztam
az én istenem meg sem született
kérek végre egy kis szünetet

ami csak jó volt az életembe'
belefér mind beteg szívembe
minden szépség ott belül dobog
én meg itt kívül magam vagyok

magatehetetlen porosodnak
az emlékek. sarokba gyűrte magát
a bánat hogy ne lássam. de érzem.
árnyékban és a fényben.