Kalliope titokblogja

Látásom csappan,
de szívem még dobban 
értetek.
Lobbantok lángot,
mécsessel küldök
fényeket.
Gondolatom száll,
nálatok kószál,
álmodom: 

Talán káprázat
mit szívem láttat
a lángokon
áttetsző képen
mosolyog szépen
mind, kiért
gyúltak e lángok:
nincsbe távozott
kedvesekért... 

2025 november 1.

Túl sok minden történt.
Sűrű lett az élet.
Bizonytalan térben
zuhanok és félek.

Túl sok miden történt.
Túlcsordul a fájás.
Összezavart napok:
nincs semmi kilátás.

Nem akarom tudni
már ezt a sokmindent.
Bezárom a lelkem
s csak kuporgok itt bent.

a nincsbe léptél hiába várlak

a szív üres tárlat csupasz falak

semmibe foszló szavak-remények

gyűlnek könnyként pillám alatt

Április sepreget a kerteken,
szeszélye fénypászmát dobál,
hajnalba ködöt görget csendesen
-lengedez fáradt pókfonál-

A telet feledtetni ibolyák
zöld fű közül kacsintanak,
s ha éppen nem tépkedi szélvihar,
a táj arcán mosolypatak.

Fázik az éjfél, suhanva lebben,

megint zimankó lebzsel a kertben.

Ejh, csalárd tavasz, te hamis delnő

-mert méghogy tündér!- az feledendő!

Egy tündér nem bánt, simít az ujja

ha egyszer enyhül, nem vált - nem fújja

dermedtre szegény szép ibolyákat.

Nem ijesztgeti faggyal a fákat.

Embereld meg hát végtére magad

hogy visszakaphasd a fátyolszárnyakat!

2025. március 17.