Kalliope titokblogja

Lusta ujja félrepöccent
felhőket és ködgomolyt,
őszi kedve bánatot rejt,
esőkönnyet, nem mosolyt.
Hogyha mégis felvidul még,
napfényt biggyeszt homlokán
októberi ritka kék ég.
Én meg állok mostohán.
Nyár ellibbent, szürkeség vár,
vacognak a díszletek.
Jókedvem is messze jár már.
(belül őrzök kincseket)

Lángemlékű fénylő szép napoknak

mára már csupán a füstje száll.

A sarkokon talán még meg-megtorpan,

majd véglegesen elsuhan a nyár.

Az ősz kabátja rozsdabarna kelme,

zsebében köd s esőfelhő lapul.

Lelkében titkon fényvirágok kelyhe

bomlik, de kívül szürkeség az úr.

Az idő ballag - lépte sárba tottyan,

csak néha éri áldott napsugár.

 Fák dideregnek, s én is egyre jobban.

Tudom, lassan tél jeges álma vár.

"Én úgy hallgattam mindig, mint mesét"
a nyári esték csendes sóhaját,
mikor titkokat suttognak a fák,
s a szellő fogja mindük lombkezét.

Én dúdoltam még akkor is ha fájt,
ha távolba futott minden remény,
ha kihunyni látszott az utolsó fény,
kicsúfoltam az ijesztő halált.

Most ott kint ezer tücsök hegedül,
és itt bent senki nem fogja kezem.
Kik olvassátok, szurkoljatok nekem
"hogy ne maradjak egész egyedül."

Az első és utolsó sort József Attila: Én nem tudtam című verséből kölcsönöztem.

Lélegzetfojtva vár
a vidék csak lapul,
derengés kúszik át
távolban hanyagul.

Harmatcsepp függ s figyel
a friss fűszál hegyén,
- bárcsak egy fénysugár -
ennyi a zöld remény!

Arany glóriát lehel
a domb fölé a nap,
majd feljebb araszol,
s fák lombja lángra kap.

csillagok gyűlnek az égen
álom hintáz a fényen
lángot vet heve lobban
elbúvik a sarokban
érzések csak a csendben
surranak a szívekben
lágy halkuló dobbanásban
égig szökő csoda vágy van