Kalliope titokblogja
Vers~széllelbélelt sorok~ - tovább gondolva
a domboldal meghajtja magát
ott iszkol egy lódenkabát
kis melegség úgy kellene
az izzó nyárnak szelleme
tovasuhant már nincs sehol
az utcasarkon szél lohol
az utcasarkon szél szalad
hóna alatt egy ősz-darab
a zöld kabát szárnyára kel
kémény is télről énekel
a melegség már nincs sehol
hol a domb fázósan meghajol
~széllelbélelt sorok~
a domboldal meghajtja magát
ott iszkol egy lódenkabát
kis melegség úgy kellene
az izzó nyárnak szelleme
tovasuhant már nincs sehol
az utcasarkon szél lohol
~didergő(sz)~
lehült a levegő
csend függ az ágról
fikarcnyi fénymorzsa
sem maradt a nyárból
az ősz felfalta
csak úgy egycsapásra
dideregnek a fák
lefagy az est lába
ablak szeme bámul
ki a sötét éjbe
a percek szótlanul
futnak dideregve
~a csend ideje~
A szavak ideje a múlté.
Most csendek ideje jár.
Őszbe némultak az éjek.
Elsiklott a lármás nyár.
Az ablak bámul a sötétbe.
Az éjfél koppan nagyot
az üvegen. Én meg csak nézem
a szétmálló pillanatot.
~éjfércelő~
óvatlan huppannak a percek
a nincsbehónuk alatt ott lapul az emlékekkincsefércelem az éjben szakadozómagamcsak a köd gomolyog a reggelmessze vanhiába hogy nyár van úgy didergekfázommesszire kerül most megnyugvásés álomképzelet rajzolgat fakult képetelémköddé foszlott szívem ringatjatenyerén