Kalliope titokblogja

Hogy tényleg elmentél, oly megfoghatatlan.

Lelkem fortyogó fájdalomtelt katlan.

A mondat végére kikerült a pont.

Kimondatott, hogy ennyi volt.

Ma végleg búcsút vettem 

-szitokszóval- könnyel,

mert nem igazság! hogy képzeled? 

eggyé válni a földdel?

De hát ennyi volt - kimondatott

a mondat végén végleg ott a pont.

Szidlak, s dajkállak lelkem katlanában.

Ma nincs a föld hátán magányosabb nálam...

2026. április 17.

fényeket álmodik az éjfél

kezed nyújtod mintha félnél

hajnalra befordul minden

tovább görög a sárba' itt lenn

az elfoszlott kifakult élet

bennem meg nyüszít a lélek

tüske áll szívembe 

fáj a nem vagy. 

fáj egy olyan világban  

tovább élni 

hol nem látlak. 

legyél a régi 

"igazi tahó"!

nem sértődök meg. 

azt mondom hahó! 

gyere, bosszants tovább, 

én itt vagyok 

és megbocsátok.   

...mert ennél bármi jobb... 

Mert elment...
Azt se mondta viszlát, csak elment.
Nem látja már többé ezt a kertet.
Égi furcsa álmokat kerget.
Nem érez már dühöt, sem szerelmet.
Nem ellenkezik, nem szól vissza.
Nem szekál a bolondsággal sírba.
Nem tudja hogy képét nézem sírva:
nem, mit írok róla - mintha...
El sem hiszem - az nem ő volt.
Már nem. Kit a minap láttam:
egy vékony árny az ágyban.
Siratnak fellegek.
Testvérem, szeretlek.

Messze már, és egyre nehezebb

számlálgatni a távoléveket.

Hólyagosra éget a hiány

átlódít a nincsek kapuján

ő meg közben gúnyosan kacag:

"Na te balek jól átráztalak.

Azt hitted hogy tied a világ?

Részed lesz a selymes boldogság?

Nézz magadra  -amíg még lehet-

míg működik az ócska szemed:

végtelenek utolsója vagy

akár el is áshatod magad..."