Gebics blogja

Pompádról írtak költők s mesélők,
Mindenki ismeri azt a várakozásteli izgalmat,
amellyel feldíszített a család.
Néhány napra a tündérvilág szereplőivé tettél minket
a kopott, szabványos lakásban;
ágaid között jótevő mesefigurák bujkáltak,
s színes varázsgömbjeid mint apró űrhajók várakoztak,
indulófélben a mesevilágba.
Amikor illatos fényednél összegyűltünk,
s csengő-bongó dalokat énekeltünk,
tán’ egy nagyon távoli erdő üvegágai is megcsendültek,
s akkor talán meghallgatott minket az Isten!
Az óévbúcsúztató mámorában
néha már utunkban voltál,
sértődős tündérként ráztad díszeid,
ha ágaidhoz értünk.
Január elseje fakó fényében
vettük észre,
hogy a kelleténél jobban hullajtod tűleveleidet...
Most elmúlt vízkereszt.
Közeledik lecsupaszításod és kidobásod ideje...
Mélázok melletted,
gyorsan elmúló tündérvilágod bűvkörébe
próbálom meríteni üstököm,
Mélázok arról, mit hozhat a megkezdett év,
melyik lesz a legközelebbi ünnep,
s hány karácsonyom van még...
Napjaid megszámláltattak!
Kidobunk nemsokára!
Díszeid dobozokba csomagolva,
puha szalvéták között várják,
hogy elsuhanjon az illatos, izgága tavasz,
a testet próbáló, bódult nyár
és a jó füstillatú, ezüstködű ősz...
Minderről mit sem tudva várják,
hogy az új karácsony kegyeletes idejében
ismét csilloghassanak egy másik karácsonyfán.
A te időd lejárt.
Kidobunk, hogy megmaradt zöld leveleid
kemény könnyekként pergesd a hóra, sárra.
Kidobunk,
azután a mohó gégéjű porszívóval eltüntetjük
maradványaid,
kitakarítjuk a lakást, sétálni megyünk,
megeszünk egy süteményt a közeli cukrászdában,
mintha ezzel is bizonygatnánk,
hogy nélküled is együtt van a család,
és szépek a mindennapok is.
Kidobunk.
Pár hetet voltál csupán nálunk,
mégis megkönnyezünk majd – ki-ki magában.
Hallgatagok leszünk azon a napon,
amelyen a begyűjtőhelyre viszünk,
nagy kupac megkopaszodott, megtöretett fenyőfa közé vetünk,
mint csavargót a tömegsírba.
Szomorúak leszünk, mintha távoli, ritkán látott rokontól válnánk el
egy nyirkos pályaudvaron,
mintha olyan épülettől, szobától vagy oltártól
búcsúznánk,
amely örökké állni fog,
de mi ritkán jutunk a közelébe.

Még kicsik voltak a gyerekek, amikor kialakult nálunk a szenteste szertartása. Meg kellett oldani azt a problémát, hogy a kis lakásban úgy díszítsük föl a fenyőfát, hogy a három fiú ne vegye észre. Gondoltuk, úgy lesz varázslatos hangulata az ünnepnek, ha a gyerekek csengőszóra lépnek be abba a szobába, ahol már teljes pompában áll a fenyőfa, körülötte ott vannak az ajándékok. Akkor talán elhiszik a Jézuskát egy darabig. Amúgy nem sokat emlegettük Jézust, de karácsony az más, az rendkívüli nap, amikor a bennünk kavargó érzések kifejezéséhez szükségeltetik egy rendkívüli lény.

Hogy ne lássák az ünnepi készülődést, elmehettünk volna sétálni, de karácsony táján elég mogorva a kinti időjárás, nem akarózik kimenni az utcára. Megnézhettünk volna valami gyerekfilmet a moziban, de oda is az utcán át lehet eljutni, másrészt ki szeret szenteste külső programot csinálni? Kitaláltuk, hogy bevonulok a kis szobába a fiúkkal és szép karácsonyi történeteket, verseket olvasok nekik, mialatt feleségem a nagyszobában földíszíti a fenyőfát, elrendezi az ajándékokat. Az illúzió nem volt tökéletes, hiszen előtte be kellett faragnom a fát a talpba, de a fával, többnyire az erkélyen zajló küzdelmemet a fiúk vagy nem látták, vagy nem hozták összefüggésbe a szobában kibontakozó karácsonyi csodával.

A szertartás éveken át működött. A karácsonyi történetek mostoha sorsú árva kislányokról, szeretetéhes rongyos kisfiúkról, a világ kegyetlenségéről, mogorva emberek lelkének olvadásáról szóltak. Végső soron a szeretetről. A fiúk megilletődötten hallgatták a nem túl dramatikus felolvasást, azután felhangzott a megváltó csengettyűszó, lehetett futni a pompázó fenyőfához, s a kötelező karácsonyi éneklés után bontogathatták az ajándékokat.

A fiúk kamaszok, majd ifjak lettek, egyikük egy messzi városba került egyetemre, de szenteste összejött a család, és bár már közösen díszítettük fel a fenyőfát, a karácsonyi történet nem maradhatott el. Igényelték, követelték a felolvasást. Már minden történetet elnyűttünk, A kis gyufaárus lánytól kezdve Sánta Ferenc Sokan voltunk című novelláján át az ide illő Kosztolányi- és Krúdy-elbeszélésekig…

Azon a karácsonyon nagy megkönnyebbüléssel találtam rá Arthur Madsen A karácsonyi zokni című elbeszélésére. Ez egy megkeseredett férfiról szól, aki egyedül élt és nem szerette, giccsesnek tartotta a karácsonyt. Egész élete során nyomasztotta, hogy gyermek korában karácsonyra többnyire zoknit kapott a szüleitől, a gazdagabb gyerekek pedig csúfolták emiatt. Egy gyűlölt karácsonyon az utcán céltalanul sétáló férfi találkozik egy szegény kislánnyal, aki „girhes” fenyőfácskát kínál neki eladásra. Kiderül, a pénzen beteg édesanyjának szeretne gyógyszert venni. A férfi megveszi, hazaviszi, feldíszíti a régen nem használt, gyerekkori díszekkel a fácskát, nézi a fát, kipillant az ablakon, és rádöbben, mennyire egyedül van.

Olvastam a történetet, szorítást éreztem a torkomban, egyre kevésbé voltam ura a hangomnak. „Leültem a [karácsonyfa] tövébe, és remegő kézzel simogattam meg az üvegangyalkát. Szinte tökéletes volt minden körülöttem, csak egy valami hiányzott. Nem, nem a hó. Azok a csodálatos emberek hiányoznak, akik a nyamvadt zoknit, a világ legszebb ajándékát odatennék a félhomályban tündöklő kicsiny karácsonyfám alá.” – A végét nem tudtam rendesen elolvasni, könnyekbe csuklott a hangom. Nem akartam, hogy így legyen, és nem értettem, miért érzékenyülök el. Ahogy néztem három fiamat, arra az időre gondoltam, amikor már csak emlékezhetnek ránk, amikor majd átértékelődik bennük mindaz, amit közösen átéltünk, amikor megértik azt is, ami rosszul sikerült, amit elrontottunk. Láttam, hogy feleségem is könnyezik. A fiúk maguk elé néztek, hallgattak. A feldíszített fenyőfa ágaira felrakott karácsonyi világítás piros, kék, zöld és sárga színei váltották egymást, a fa alatt csillogtak a becsomagolt ajándékok, mint arany- és ezüströgök egy mesebeli bánya mélyén, ahová csak csodák segítségével jut le az ember. De azért egyre kínosabb volt a csönd.

– Miért ilyen lehúzós minden karácsonyi történet? – szólalt meg a legfiatalabb fiú.

– Lehúzós? Ez jó! – mondtam. Mindannyian megmosolyogtuk a kifejezést, amelyet ebben a jelentésben még nem hallottunk. A baljós gondolatok eltűntek a szobából, pezsgőt bontottunk, koccintottunk, jöhettek az ajándékok.

De elhatároztam, hogy többé nem olvasok fel karácsonyi történeteket a fenyőfa mellett. Nagyon lehúzósak.