Gebics blogja

Egyedül él. A férje meghalt régen, a gyerekei más városba költöztek, és csak ritkán látogatják. Pedig elkel a segítség, ahogy öregszik – már túlhaladta a nyolcvanat–, egyre nagyobbnak érzi a kertet. De azért minden évben ragaszkodik hozzá, hogy a kert egész területe föl legyen ásva – ebben a gyerekek és az unokák segítenek. Dohognak, hogy a mamához mindig csak dolgozni mennek, de belenyugodtak, hogy ilyen a világ, a mama legalább elfoglalja magát.

Egy vidéki város kertes övezetében él, a háza vagy nyolcvan éves. Az utcával párhuzamosan húzódik, ablakain belátnak a járókelők, ha éppen nincsenek behúzva a sötétítő függönyök. Nagy ház, de rossz beosztású, a régebbi részén két egymásba nyíló szobával, az újabb részen – persze az is már vagy ötven éves – szintén két egymásba nyíló szoba van. A két részt összekötő átjáró területe szobányi, formája folyosószerű, és mindig hideg, télen mintha hidegebb volna itt, mint az udvaron. Ez persze csak érzéki csalódás, a cserepes növények, amelyek szinte eltakarják az ablakát, jól érzik magukat itt.

Ezt az új részt neki és a férjének építették hozzá a régihez, amikor fiatal házasok voltak. Persze a fiatalok szerettek volna inkább külön házba költözni, kérték is, hogy legalább a kert végében kerítsenek le nekik egy területet és arra építsenek egy önálló házat, de a szülei, különösen az apja, hallani sem akartak erről. Az lett a vége, hogy életük a szülők árnyékában zajlott, egy ideig a szülők ellenőrizték őket, majd amikor megöregedtek, életüket kitöltötte a szülőkről való gondoskodás. A férje nem szívesen tette ezt, elvégre nem az ő szüleiről volt szó, rángatta a zablát, de sohasem tört ki. Csak álmaiban. Azután megbetegedett és meghalt, mondhatjuk inkább: elment, még a szüleinek a halála előtt. A szülei hosszú életűek voltak, s mire meghaltak, ő is öregasszony lett. Nem tudott mihez kezdeni. Művelte a kertet, amely egyre nagyobbnak tűnt.

Néha sírdogált, nézte a felhőket, vajon melyiken ülhet a férje, aki olyan korán magára hagyta. Elfogadta a magányt, mert volt lánya és voltak unokái. Tudta, a sorsa akkor eldőlt, amikor a lánya férjhez ment. Az a fiú, elvitte őt más városba. Nem maradt mellette, ahogyan ő annak idején a szülei mellett maradt. Pedig munkája is lett volna a fiúnak és a lányának is ebben a városban. De ők menni akartak. Ezt nehéz volt megszokni. Van a hálószobában egy sötét színű, polírozott szekrény, azon fényképek vannak elhelyezve szépen, üveges fényképtartókban. A férje, a lánya, a szülei, az unokái, a dédunokái, aztán van néhány távolabbi rokon, még a lánya gyermek kori barátnője és annak a lánya is ott mosolyognak. A veje hiányzik ebből a családi panteonból. Pedig idővel megbarátkozott vele, talán meg is szerette, mert nem állítható, hogy a veje ellene hangolja a lányát, és segít is a ház körül, ha úgy adódik. Valahogy mégsem került a fényképek közé.

Amikor az unokák kicsik voltak, gyakran látta őket. Sokat játszottak a kertben, még homokot is hozatott, lovas kocsival, hogy várat építhessenek. Életének a második szép időszaka volt az!

De az idő amit hoz, el is viszi. Az unokák felnőttek, megházasodtak, gyerekeik születtek, a lánya lett a nagymama, ő pedig a „dédimama”, és reménytelenül öregnek érezte magát a dédunokákhoz. Ritkultak a látogatások, nehezedett a magány, egyre kisebb teret lakott be a házban, telente már csak két szobát fűtött, a régi házrészbe, ahol valaha az ő szülei laktak, hetekig be sem ment.

Karácsonykor egy napra azonban összejön a család. Évek óta így van ez. Nem szenteste, nem is karácsony napjain, de közvetlenül karácsony előtt. Elfogadta, hogy neki kicsit korábban van karácsony, hiszen nem az számít, mit mutat a naptár.

Évek óta ugyanúgy zajlik ez a nap. Miután mindannyian megérkeznek, a veje fogja a fűrészt és kivágja az arra az évre kiszemelt fácskát. Nem is tudja mikor, de nem mostanában, vagy tíz fenyőfát ültetett el a kertben, egy olyan részre, ahová krumplit, paradicsomot, paprikát, retket, hagymát és tököt nem lehet ültetni. Szépen felcseperedtek, formás karácsonyfa lehet mindegyikből. Minden évben ő választja ki, hogy melyik fácska kerül sorra.

A fát a veje és a lánya befaragja a talpba, ez aprólékos munka, mert a fenyőt szinte sohasem sikerül a fatalpon levő lyuk pontos méretére szabni, így veje óvatosan forgácsot tuszkol a fenyő törzse mellé, de azt egyenletesen kell, hogy a fácska egyenesen álljon a talpban. Ezután a fa bekerül a szobába, és a család együtt díszíti fel. Először a villanygyertyák kerülnek föl, majd a színes gömbök, a karácsonyi alakok (hóember, krampusz, angyal), tesznek a fára szaloncukrot is és végül körbe tekerik angyalhajjal. Közben a szoba megtelik jó fenyőillattal.

Díszítés után eléneklik közösen a „Kiskarácsonyt”, felszikrázik néhány csillagszóró, ezt már a dédunokák is élvezik, majd jöhet az ajándékozás. Elsőként mindig ő kapja meg az ajándékokat, többnyire praktikus dolgokat, ágymelegítőt, meleg mellényt, infralámpát. Talán azért gyakoriak az ilyesféle melegítő ajándékok, mert a lánya, a veje, sőt az unokái is mindig hidegnek érzik a házat. Takarékoskodik a gázzal, de azért nem gondolja, hogy hideg lenne a szobákban, igaz, ő jól beöltözik. A vendégség idejére meg amúgy is feljebb tekeri a fűtést.

Az ajándékokat „nem kellett volna” szabadkozással fogadja, de azért látszik, hogy örül. Ülnek egy darabig a pompázó fenyőfa körül, nézi a dédunokákat, amint próbálgatják az ajándékba kapott játékokat. Azután asztalhoz ülnek, szép porcelán tányérok fölé. A karácsonyi menü mindig ugyanaz, májgombóc leves (fagyasztott májgombócból) és ízletesre sült pulykacomb, tört krumplival, franciasalátával.

– Az idei volt az utolsó fenyőfa, nincs több a kertben– mondja a veje, már a kávé és a sütemények fölött. Egy percre csend lesz.

– Én ennyit terveztem – szól a mama –, de úgy látszik Isten…

– Jövőre majd venni kell megint – vág közbe a veje, hogy oldja a pillanat végzetszerűségét.

– Vagy ültetni még néhányat tavasszal – mondja az egyik unoka.

Már sötétedik, szellemekként tükröződik vissza alakjuk a kisebbik szoba udvarra néző, függönytelen ablakáról, amíg be nem húzzák a sötétítő függönyt.

Lassan indulni kell, hosszú az út hazáig és csúszhat is. Először az unokák mennek el, a lánya még elmosogatja az edényeket, még leülnek kicsit beszélgetni (a veje inkább csak hallgat), azután ők is nekiindulnak. „Boldog karácsonyt!”-tal köszönnek el, visszhangzik még, ahogy bezárja a kaput és a ház rozoga bejárati ajtaját, azután csönd lesz és sötét, és mintha hidegebb is… Pedig igazából holnap lesz karácsony.

(Megjelent a Napútonline-on 2020. december 26-án)

Emlékszem 1980. január elsejére. Pontosabban az azt bevezető szilveszteri bulira. Debrecenben volt, egy egyetemi kollégiumban, amely kopott festésű, tintafoltos bútoraival, a tanulóasztalok üres fiókjainak dohszagával, vékony paplanú, fertőtlenítőszagú ágyaival magányt, fiatalos és dölyfös világmegváltó gondolatokat, szerelmes és szerelem nélküli szeretkezések vadgesztenyeillatú életerejét őrizte, akár az évszázados angliai kastélyok szellemeiket. Egyetemisták voltuk, egymáshoz tartózó, de önmagát a másiknál különbnek képzelő, egyelőre semmi komoly dologhoz nem értő vidám fickók.

Szilveszteri buli! Félhomályos táncterem, ahol nem lehetett táncolni, csak egymáshoz bújni. A tapogató ujjvégeken nylonharisnyák enyhe elektromos bizsergetése... A tombolán nyertünk egy sült malacot. Ezüstszínű fémtálon feküdt, tátott szájában egy egész citrommal, valószerűtlenül rózsaszín bőre mintha kandírozott gyümölcs lett volna, a húsa fehér és édeskés volt, ma is borzongok, ha rágondolok. Pezsgőt ittunk rá, majd rákkonzervet ettünk, amit ugyancsak tombolán nyertünk, és amitől többen hánytak. Nem ám a pezsgőtől!

A kis kollégiumi szobában, ahová inni és enni visszahúzódtunk, a szilveszterkor már csontszáraz karácsonyfa lángra lobbant, amikor valaki csillagszóróval akarta növelni a hangulatot. A fát kidobtuk az ablakon (a negyedik emeleten volt a szoba), lángja artikulátlan üvöltözésünktől kísérve húzott ívet a hideg levegőben.

Még két évünk volt hátra az egyetemen. Fiúcsoport voltunk, mögöttünk eldobálva szerelmeink kinyílatlan piros rózsái, széthullott szirmú tulipánjai, szemérmesen tárulkozó árvácskái, és mögöttünk a vizsgák gerincropogtató próbatételei, szilaj fordulatai. Ettől tűnt emelkedettnek az a szilveszteri mulatság, filozofikusnak a világmegváltó handabandázás. Ettől lett az izzadtság, a szívós illatszerek, a sör és a pezsgő illatának fanyar világvége hangulata. Sokat próbált fickóknak hittük magunkat.  

Talán éjfél lehetett, amikor valamelyikünk felállt, és ünnepélyesen, komolyan, mintha díszmagyarban lenne, fölemelte poharát.

– Fiúk, igyunk a nyolcvanas évtizedre! Mert ez a mi évtizedünk lesz!

Ittunk. Éreztük, hogy aki az eljövendő tíz évben nem viszi valamire, annak már reménytelen. Homlokunk mögött lüktettek azok a nagy feladatot, amelyeket megoldunk majd. Gondolatban elénk tornyosultak azok a bástyák, amelyeken majd helyt kell állnunk. Egy időre abbamaradt a gajdolás. Szinte kijózanodtunk! Azután visszamentünk a táncterembe, remélve, hogy találunk még ott lányokat.

A mi évtizedünk nem kezdődött valami jól. A szilveszter utáni harmadik napon kilencünket rúgtak ki egy nagyon kemény vizsgán. (A pótvizsgán azután egy híján valamennyien szerencsésen átmentünk.)

És a folytatás? Ketten-hárman közülünk belépetek az MSZMP-be, az akkori állampártba. Így gondoskodtak a jövőjükről. Majd bekövetkezett a rendszerváltás. Éppen amikorra letelt a mi évtizedünk! Újabb pártok kezdtek szájalni a szebb jövőről. Néhányan ekkor váltották be a mi évtizedünk ígéretét. Akadt, aki komoly politikai karriert csinált, még államtitkárral is büszkélkedhetünk. Azon se csodálkozom, hogy az egykori MSZMP-sek vallásos szervezetekben, patinás jótékonysági klubokban találtak új közösségre.

Zamatos ősz van. Langyos mézet önt a napsugár a kuporgó gombákra, a földre koppanással érkező fényes makkszemekre, a színes bogyókra és a fanyar erdei gyümölcsökre. Az erdőszélen, az egyik bokor alatt, egy eldobott nejlonzacskóban egy szem löttyedt körte. Valószínűleg túlérett már, olyannyira, hogy valakinek nem volt gusztusa hozzá, eldobta. Valamelyik kiránduló. Az utolsó szem körte lehetett az elemózsiás csomagban, ezért nejlonzacskóstól repült a bokor alá. Már hosszúak az árnyak, közeledik az alkony. Néhol madárcsicsergés pislákol a bokrok és lombok között, az esti elhelyezkedés pipiskedő hangjai ezek. A nappali zajok enyhültével erősödik a fákról lepattanó száraz ágak roppanása, s hallhatóvá válnak azok a neszek, amelyek eredetéről senki se tud biztosat: talán valóban a fák sóhajtoznak.

A sötétedő erdőből hirtelen darázs repül az eldobott körtéhez. Egyetlen darázs, magányos lovag. Döngicsélése erősíti magányát. Köröz a váratlan zsákmány fölött, majd mohón lecsap. A nejlonzacskóra. Nem adja fel. Újabb kör, pontosabb navigálás. Lehet valami íz a nejlonzacskón is – de a darázs a körtét akarja! Most szálkás lábaival aprólékosan végigtapogatja a zacskót. A nejlon jól őrzi az ízeket, de a darázs tudja miért törekszik. Ismét fölrepül, új helyen kezd tapogatni lábaival. Próbálkozik, újból és újból próbálkozik. Kitartó zümmögését néha fölerősíti a nejlon zizegése: ilyenkor a darázs a zacskó valamelyik ránca alá kerül. Így hallani igazán, micsoda energiával dolgozik ez a kis rovar. S egyszer csak megtalálja a bejáratot, azt a szűk alagutat, amelyet az eldobott zacskó gyűrődései alakítottak ki. A darázs szinte vágtázik a körte felé, szárnyát, méltóságát nem kímélve. Mohón szívja az édes, zamatos nedveket. Csíkos potroha erőszakosan pumpál.

Az alkony arca elkomolyodik. Eltűnik a napsugár, de az erdőn kívül még ácsorog a világosság. A darázs kifúrja magát a nejlonzacskóból és széles, kajla Z betűket írva röpül az erdőbe.

Holnap, vagy két hét múlva lehet, hogy örökre megdermeszti egy áttetsző őszi hajnal, lehet, hogy halálra ostorozza egy vihar. S én irigylem azért, mert ma úgy küzdött, s olyan jóízűen evett, mintha az élet sohasem érne véget. 

mára minden közintézmény
nemzeti lett alapból,
szidhatjuk a nemzetet,
ha rozsdás víz jön a csapból,
a nemzeti csatornákon nemzeti a butaság,
nemzetérdek magyarázza nemzetünknek igazát,
nemzeti a dohánybolt és nemzeti a kormány,
állatkerti elefánton nemzeti az ormány,
nemzeti legyen a bordély, mulathassunk abba’,
nemzetiszínű bugyiban pucsítson a szajha,
a nemzeti iskolában nemzeti a tananyag,
s közben nemzeti falakról mállik le a vakolat,
nemzeti kocsmában vágja kupán Miskát a Jóska,
nemzeti sarat dagasztnak, ha eljön a záróra,
nemzeti kórházak várnak a megfáradt magyarra,
ukrán nővér, ha épp’ ráér, infúziót beadja,
nemzeti a dal, a színház és a focipálya,
cifra ruhás közönségnek nemzeti a vágta,
nemzetileg döntenek itt az uniós pénzekről,
nemzeti adóhivatal kap sápot a részedből,
nemzeti egyház kaput zár menekültnek, migránsnak,
nemzeti pap mutat fityiszt a római pápának,
nemzeti az égbolt, nemzeti a napfény,
sikeres politikuson nemzeti a mellény,
nemzeti konzultálásra szólít fel a kormány,
tél végeken nemzeti az influenzajárvány,
nemzeti tavaszt nyár követ, nemzeti őszt tél váltja,
a nemzeti turkálóban vár egy bélelt kabátka,
nemzeti a nappalunk és nemzeti az álmunk,
csodás lesz az ébredés, hogy leesik az állunk!

„Költő vagyok – mit érdekelne
engem a költészet maga?”
farigcsálja a lelkét versbe,
kinek ebből lesz kaja, pia!

terem itt zseni száz és ezer,
jó, ha már apád is versben teper,
ha pedig nincs neved, s jó barátod,
jobb, ha a lantot sutba vágod.

„az idő lassan elszivárog”,
ne hajszold a halhatatlanságot,
több jut földi élvezetekre,
totyogj bátran, buksi medve!

ha lelked néha háborgó óceán,
és csillagtalan éj a rád törő magány,
tudod, földön rothad el gondozott termésed,
sírversben hagyhatsz még magadról emléket.

„Végrendelet

Zsendüljön a fű,
sok színes madár zengjen,
lánynak lant pengjen.”