Esszencia

! 18+ !

Nyugalom, nevetés, hangulat, sorstársak. Vannak akik félnek, vannak akik besavanyodtak, viszont a többség mosolyog. Nincsenek egyedül...

Kék golyó - nem kell bemutatnom. Sokunknak a név hallatán is borsózik a hideg a hátunkon.

Nem mint beteg, hanem kísérő szerepkörben érkeztem az országos onkológiai intézetbe. Itt nem a kórházról szeretnék írni nektek.

Vázolhatnék egy történetet, viszont nem ez a tervem. Hogy eljussunk a csattanóig, embereket szeretnék névtelenül bemutatni. Embereket, akik ebben a sokszor négy - öt órában megváltoztattak bennem valamit.

Itt van a néni, akivel a múltkor is találkoztunk. (Tele "ismerős" arcokkal a váró) Minden egyes nap vonattal jár fel Dunaújvárosból, akár a nagynéném Székesfehérvárról. Az erejük hajtja őket. Egyre fáradtabbak az egy hónapja tartó terápiától (mikor az arcokat fürkészem a váróban, a szemek elárulnak mindent). A "Kemó" - gúnynéven a rettegett gyógymód. Ellenségeimnek sem kívánnám ezt a procedúrát.

Akik pár alkalmat, esetenként egy - két hónapot töltenek itt, ők még a szerencsésebb kategóriába tartoznak. Vannak itt olyanok, akik hónapok, sőt lassan egy éve járnak fel a gyógyulásuk érdekében.

Van itt egy nagyon kedves lány. Huszonéves. Neki például élete végéig kell kapnia ezt a kezelést.

Van itt egy 22 éves lány, aktív sportember, negyedik stádiumú rákkal.

Vannak korombeliek (harmincasok), akik a mosoly álarcába bújva rejtik magukat. A maszk mögül a remény csak úgy sugárzik kifelé.

Vannak itt emberek a többi korosztályból is.

A kezeléstől hányingeren tengődök.

Elszürkült arcú férfi akinek a szervezetét megviseli a kezelés.

Görcsös elveszett lelkek, akiket nincs ki felkísérjen.

Két sírógörcs között tengődő rokonok, és a beteg néni aki erősebb náluk. Olyan érzetem támad mikor látom őket, hogy a nagyi kíséri a hozzátartozókat. Pedig ő a beteg.

Sokkal többen megfordulnak itt, mint az elkepzelnétek.

Most jön a dolgok krémje. 

Harmincas anyuka, akit vár haza a kétéves kisfia. Még fel sem fogja a pici, de anyu már nem fog meggyógyulni. Hónapjai vannak hátra.

Bácsi, akinek nincs orra. Egy másiknak a torka van kinyitva, és úgy jár kel. Ez a gyógymód.

Szagok - nem csak a vegyszerek miatt, hanem vannak betegek akik nem tehetnek róla. Ápoltak, mindössze a betegségük okozza ezt náluk.

Illemhelyre sántikáló néni, aki alig tudja tartani magát, közben az oldalán tolja az állványt, ami a gyógymódot jelentő veszélyes vegyszert csepegteti az ereibe.

Vannak olyan arcok, akik hetek óta nem esznek. Minden találkozáskor egyre soványabbak.

Illetve vannak olyanok, akiket egyik nap látunk, a másik nap pedig hült helyük. Mindenki csak találgat hol lehet. Meghalt? Vége a kezelésenek? Ki tudja?

Ülnek itt szegények szakadt ruhában. Üzletemberek öltönyben. Olvasztótégely. A végletek helye, ahol a társadalmi szakadék egyből zsugorodni kezd. Nem válogat a rák. Nem válogat a sors. Mindenki ugyanazokat a kereszteket hordja. Mindenkinek súlyos a sajátja. Ami pedig a legborzasztóbb, hogy megbotránkozol egy egy történeten, aztán úgyis jön valaki aki rákontráz.

Azt hiszem, ilyenkor tanulod meg értekelni azt ami adatott neked. Rájössz arra, hogy a te "sz.rod" semmi az ő útjukhoz képest, mely idáig vezetett.

Hálás vagyok az életemért. 

Ha csonka is a családom, ha árvák is vagyunk a testvéreimmel, hálát adok azért, hogy itt vannak nekem és egészségesek.

Hálával tartozom nagynénémnek, hogy segített felnevelni a testvéreimet, akinek súlyos keresztjei már akkor is nyomták a vállait. Büszke vagyok arra az erőre, amit a betegsége alatt tanúsít.

Húgomra is büszke vagyok, mert a legtöbbször ő tud kíséretet nyújtani a "betegnek". Sok embernek ez sem menne. Főleg, ha családtagról van szó.

Hálás vagyok azoknak az embereknek, akik itt, ezen a szentnek nem nevezhető helyen adtak át nekem több nagy tanulságot. 

Végül pedig (de nem utolsó sorban), ismerve a magyar egészségügy betegségeit, hálás vagyok az itt dolgozó összes embernek, hogy hivatásuk súlyához mérten emberségesen állnak a beteg oldalára. Az ő hozzáállásuk nélkül nem működne ez a hely...

Ha nagyon elégedetlen vagy az életeddel. Esetleg elszaladtak a lovak, és nem bírsz a véreddel. Vagy csak lecke kell némi empátiával fűszerezve, ülj be kicsit ebbe a váróterembe beszélgetni. Sőt! Csupán hallgasd őket... Garantálom, megváltozik az emberek irányába tanúsított szemléleted.

/Róth Lajos/

Egyszer volt, hol nem volt.

Mint minden tündérmese, keződhetne ez is egy hasonló közhellyel. De ez nem az a történet lesz. A jelenben játszódik, pont egy ilyen napon mint a mai. 

A Tavasz első napjai tomboltak, és a Tél utóhatása is kezdett enyhülni már. A horizonton pislákoló nap fénye gyönyörű lilás rózsaszínes pirosas felhőörvénybe festette a tájat. Hűvös szellő borzolta a koránkelők tarkóját. Lassan ébredő rózsaszín és fehér virágok pattantak ki a rügyekből. Hosszas, nyújtott léptű macskák sétáltak keresztül a város utcáin, mit sem zavartatva magukat az esti tivornya után. Gyönyörű volt a táj, de nem mindenkinek.

Tele volt a buszmegálló munkásokkal. Tartja a mondás, aki korán kel az délelöttös. Hangos ásítások, a szemek sarkából integető csipák, ólomsúlyú léptek, hanyag és görcsös testtartások árulkodtak róla, mennyire nincs kedv a hétfői munkához a fejekben, és már csak a lelkük rángatja be őket melyet a kötelesség oltárára fektettek évekkel ezelőtt. Van akit célja, van akit a szükség rugdalt ki a pihe puha ágyból. Egy közös volt bennük. Fáradtak voltak. Magam is közéjük csoszogtam és egy elhaló köszönést köhögtem fel száraz torkomból...

- Jó regg'lt!

Rámnéztek az arcok, tekintetük hűvös volt és sivár. Volt aki viszonozta a köszönést, viszont a többség miután végigfürkészett engem elfordította a fejét és folytatta a semmibe bámulást. - Életunalom - gondoltam magamban. De valahol a lelkünk mélyén mind tudtuk, hogy ez már nem az.

Állt ott egy nő, akit soha nem láttam ezelőtt. Találkozott a pillantásunk, majd odalépett hozzám és szóba elegyedtem vele. Ismerős ismeretlen volt számomra. Kellemes csilingelő hangja szomorúságot rejtett gondolatai mögé. Reménytelenség hallatszott ki szavakká formált sorai közül. Csak mesélt, és mesélt, én pedig fel sem fogtam mi történik.  Szép szemei voltak. Barnák mint a mogyoró, viszont a fény mintha eltűnt volna belőlük. Hamar belevesztem a szemkörüli ráncokba, a megfáradt szemek mogyorószín írisz tengerébe. Élet és halál tanúja volt ez a szempár. A szája egyre csak beszélt, viszont a tudatom már egész máshol járt. A szem a lélek tükre. Megállt az idő. Egy táj rajzolódott ki előttem. Egy mély folyómeder, melyet saját lábaival taposott ki a hosszú évek során. Kopár fák es elhalt állatok tetemei tarkították a partokat. Örök szürkület festette a tájat. Körben mindenhol pusztaság és száraz sziklasivatag míg a szem ellát. Égitestek sehol. Se hold, se nap, csak a Sarkcsillag a meder felett, amerre a kiszáradt folyó tartott. Az utolsó halvány reménysugár, mely a hangjából is kihallatszott.

Leereszkedtem hát a mélybe, és elindultam a mederben, hátha megtalálom a gazdáját. Mégsem volt annyira kiszáradt az egész, csak annyira sötét volt, hogy fentről nem látszott. Víz éppen csak csörgedezett az apró repedésekben. A csillag innen is jól látszott, és míg a szemem ellátott végig egyenes volt a terep. Mindenütt szétszórt fájdalomcsillapítós és nyugtatós dobozok éktelenkedtek. Szél süvített végig a hosszú vájaton, egy keserves dalt hozott magával... Nekilódultam. Tudtam ő lesz az, hiszen ugyanazon a hangon dalolt. A dalocska pedig így szólt:

Állok a parton egyedül,

Csak a Csillag ragyog.

Eltévedt tücsök hegedül,

Minden más halott.

Eltűnt valami szép,

Lyuk tátong szívemen.

Túl nagy lett a lék,

Sötét meg az érzelem.

Tudtam, hogy a bánatát dalolja. Egy rossz előérzetem támadt. Elkezdtem futni. Alkoholos üvegek és széttört tükördarabokon vitt végig az utam. Volt ahol megcsúsztam és majdnem kificamítottam a bokámat. Nem álhattam meg. A dalocska folytatódott és egyre keserűbb hangvételű lett:

E résen csorog,

A patakba sok emlék.

A víz pedig csak csöpög,

Bár mosná lelkem "szennyét".

Bár elvinne engem,

Ne hagyna itt végleg.

Vagy töltené ki bennem,

Ami űrt belül érzek.

Borotvapengék, roncsautók, kiégett mozdonyok, szakadt kötelek és törött téglák között szaldtam végig. Az izzadtságommal küzdöttem, mely a szemem kezdte csípni. 

A víz vérszínűre kezdett váltani. Tudtam, hogy baj van. Feszültem magam is. A tüdőm zihált, a lábaim is fáradtak.

Aztán megláttam őt. Már nem is volt olyan távol. Fent állt a parton. A meder egy végtelenségig mélyülő víznyelőbe torkollott. Kiáltottam, de nem hallotta meg. Felküzdöttem magam a meredek falú vizesárokból. A ruhám elszakadt, a térdem felkezdték a kavicsok.

Újabb rossz előérzet fogott el. - Ugrani fog - A mélységet nézte, a dalt pedig egyre csak folytatta:

Habjai sodorhatnának,

Már senki nem néz felém.

Ha megvadulva nyaldosnának,

Magam sem menteném.

Addig is állok rendületlenül,

Már a csillag is alig ragyog,

A tücsök se hegedül,

Minden csendes, s halott!

-Itt vagyok! - Szóltam hozzá, és a szemeit bámultam. Megszakadt az illúzió. Álltam elötte a buszmegállóban, és annyit mondtam megint: - Itt vagyok! Most valamit meg kell tennem, ne haragudj. - Láttam ahogy a pupillák tágulnak és az ijedtség ráncolja arcát. Amíg a szemében kalandoztam, ő két percben belefolytotta minden fájdalmát a mondandójába. Az érzelmeim vezettek és megöleltem.

Mindenki minket nézett. A buszmegállóban megfagyott a levegő, még jobban mint 2 perccel ezelőtt.

Lógatta a karjait maga mellett. Én pedig némán öleltem. Hallottam hogy szipog, majd halkan nyöszörögni kezd. Felkúszott a keze a vállamra és hangos zokogásba tört ki. Magához szorított.

Akkor én voltam neki a csoda. Az az egyszerű ember, aki nem bántotta mint oly sokan mások. Nem ítélkeztem felette. Nem akartam tőle semmit, csak éreztem a fájdalmát és pusztán megöleltem, hogy tudja és érezze, egy értékes ember. Felemelő érzés volt és én is elmorzsoltam pár könycseppet. Viszont a legnagyobb csoda ekkor következett:

Elengedtük egymást a szoros öleléséből és nevettünk. Kitöröltem a szeméből a könnyet, aztán körbenéztem. Az álmos és fáradt emberek egy kisebb csoportja vett körbe minket. Az egyik hozzámszólt: - Megbocsátasz? - Intettem neki, hogy természtesen. Odalépett a nőhöz és megölelte. Majd jött a következő. Aztán a következő. Aztán még egy, majd a busz is befutott. A nő odalépett a kukához, kiemelt valami nagyobb dolgot a táskájaból és kidobta. Utolsónak szállt fel a járműre. Leült mellém és megszólított.

Bemutatkozott. Veronikának hívták. Volt 30 percünk, míg a busz zötykölődött. Kiderült, hogy ő is annyi idős mint én. Meghalt mindenkije. Az állandó magány, a folytonos munkahelyi zaklatások amiken keresztülment és a társadalmi megfelelés, amit ez a század helyez az emberekre, totálisan kicsinálta. Mielőtt elváltunk volna, megkérdeztem tőle mit dobott ki a kukába. Elsírta magát megint, s ennyit felelt:

- Egy kötelet. - Felakarta akasztani magát aznap. Már mindent eltervezett. Úgy érezte, hogy valakinek el kell mesélnie utoljára, hogy mit érez és azért lépett oda hozzám. Nem is sejtettem mire készülhet. Ez volt a rossz előérzetem... 

Ha akkor nem mesél, akkor nem figyelek fel rá. Ha akkor nem ölelem meg akkor az emberek sem figyelnek fel rá. Ha akkor nem születik meg a csoda, akkor ma már nem lenne köztünk.

Három csoda egy nap! Azóta még erősebben hiszek a csodákban.

Ha az a három csoda nincs, akkor az ő élete sem válik varázslatossá.

Ne felejtsetek el szeretni és ne ítélkezzetek! Higgyetek egymásban és higgyetek a csodákban! Ti magatok is azok vagytok és minden nagy dolog belőletek indul!

/Róth Lajos/

Fülemben érzékelem szívem minden dobbanását, melyet a táj némasága szinte fülsiketítőre erősít dobhártyámon. Nagy levegőt veszek és leküzdöm félelmeim. Vagyis csak próbálom. Egyedül sétálok az országút mentén, a lábam alatt surrogó aljnövényzetben. Egyetlen lélek se közel, se távol, csak a messzeségben feltünő, egyre növekvő két hatalmas fa. Ahogy közelítek feléjük gonosz óriásokká változnak. Hirtelen reccsenés talpam alatt - Ezer szem pillant rám a kopasz ágak sűrűjéből. Hangos károgással varjak százai röppennek fel rémületükben, hogy örvénylő égi táncukkal szürkévé és valamivel világosabbá maszatolják a hajnal sötét égboltját. Kirajzolódnak a közeli város eddig homályba burkolózott körvonalai a baljóslatú horizontra.

Egyre erősödő morajlás hangzik közepe felöl. Ébred a szörny - gondolom. Hatalmas kéményei okádani kezdik a mérgező füstöt az atmoszférába, így jelezve: mély levegőt vett. Él! Egyre világosodik a táj, de a felhők nem oszlanak. Félelmet kölcsönöznek a szívekbe és eltakarják a reményt adó nap sugarait. Szolgái az emberek, mint agyatlan zombik özönlenek elő házaikból, beborítva a város testét, hogy túlélésükért cserébe elvégezzék létfenntartó szerveinek működtetését.

Én is egy vagyok közülük, Te is egy vagy közülük, mind egyek vagyunk ebben a gépezetben. Fontos, de sokszor el nem ismert alkotóelemei, kik nélkül a város szívverése leállna. Ha a kémények nem ontanák a füstöt, lassan beállna az agyhalál.

A mai napig előre nem látható láncreakciót indítana el ezáltal, kigyógyítva az embereket a zombi létből. Természetesen ezt a város sem szeretné. Egyáltalán ki szeretne meghalni?!

Turpissága odaáig fajult, hogy kénytelen tudatlanságban és megfélemlítésben tartani rabszolgáit, kizárva ezzel az öntudatra ébredés és összefogás minden lehetőségét. Az emberek pedig mint a birkák, kik attól félnek, hogy megfosztják őket gyapjú bundáiktól, hangosan bégetve behódolnak.

A két óriás fa nap mint nap egyre inkább elkeseredetten tekint végig a betondzsungelen, és emlékszik vissza azokra az időkre amikor még ők és gyermekeik zöldeltek ezeken a területeken, nem pedig a házfalak burjánzottak. Az emberekkel is békességben éltek egy helyen. Régi emlékek egy letűnt korból. Azóta minden megváltozott. Ember a Földanya ellensége, illetve ember embernek farkasa lett.

Egyetlen fát sem látni odabent. Csupán alultáplált bokrokat, melyek a szmogtól keserű levegőtől hullatják ébredező leveleiket. Ami csak zöldelt, vagy élt, mindent számonüztek tűzzel és vassal a város parancsára. Aki nem tágított, vagy lassú volt a meneküléshez, azt kivágták és helyére beton került. Ma már csak ez a két fa őrzi és tudja, milyen is volt a világ, mielőtt a kapzsiság és a hatalom mindent felemésztett, ami az emberi elmét is elragadta. Új bálványok emelkedtek. Mind közül a leghatalmasabb a pénz lett. Az a nyavalyás pénz! Hiszen minden erről szól!

/Róth Lajos/

Ülök itt a sarokban. Nem azért mert introvertált a személyiségem, csupán szeretem az embereket fürkészni. Szeretem ezt a helyet. Kedvesek az emberek, és senki nem zavar az olvasásban. Itt nyugalmasan töltöm perceimet, esetleg pár órát. Nekem ez a Wellness, mikor olvasok. Esetleg leülök nyugalomban, majd gondolataimtól távol meditálok, vagy ami még jobb, a gondolataimat használva alkotok.

Számomra nem hiányzik a luxus semmittevés, amit a magyarok nagy része előszeretettel megél, így áldozva a "lenni az éterben, nem csinálni semmit" fogalmának. Viszont ez a történet nem erről szól...

Tehát ülök a sarokban. Serceg a tollam. Meleg a kávé még amit az imént hozott a hőspincér.  Leszólítom mielőtt Belekortyolok. Nem szép dolog tukmálni, de a kezébe nyomom a jatott.

Elmosolyodik, zsebre vágja, aztán eltűnik a pultban. Kedves lány. Gondolom magamban. Nem könnyű a talpalós munka. Tapasztalatból tudom. Neki sincs wellnes, luxus, csillogás. Rengeteg ember veszi körbe nap mint nap. Ezek közül sok a morcos, faragatlan, kötekedő, életundortól fertőzött alak. Alig várják, hogy a bennük tomboló haragot, illetve félelmeiket másokra vetítsék ki. A lánynak hajtás van, kritikákat kap, lenéző tekinteteket, szexista megjegyzéseket (igen, a 21. Században is) és hiába a jatt... sok a nem földművelő paraszt, mégis mindig mosolyog rájuk. Lelkiismeretesen végzi a munkáját. Köszönetet pedig ritkán kap. Szerintem evidens lenne. Viszont ez maradjon az én "nyomorom".

Sokak fejében megfordul biztosan (látom a szájakat lelki szemeim előtt reflexből nyílni), hogy ez a "fránya" magyar mentalitás.

NEM! Ez nem csak magyar mentalitás. Bárhová mész a világon, mindenhol ez van. A különbség annyi, hogy a magyar habitus nem engedi véka alá rejteni a vélemény formálását. Akkor sem, ha nincs igaza a kárálónak. Rengeteg ember (nem sértésnek szánom) fegyvertelenül érkezik egy szellemi párbaj kellős közepébe. Szájukból lóg a funkcionális analfabétaság, és érzéketlenség totális jelenléte.

- Mit ártott neked szerencsétlen? - hangzik el ajkaimról a kérdés. 

A válasz nyomdafestéket nem tűrő orbákolás kíséretében érkezik, melyet fel sem veszek magamra. - Csodás gyermekkorod lehetett - gondolom ismét magamban, veszem a dzsekim. Odalépek a pulthoz, megköszönöm a kávét, kitartást kívánok a mai naphoz, és hangosan köszönve illedelmesen távozom.

Szemetel az eső. Áztatja arcom, ami egy cseppet sem zavar.

Mentőautó száguld el mellettem irgalmatlan tempóval, hogy életet mentsen.

Az utcaseprő serényen végzi a dolgát fagyban, hőségben, hogy tiszta legyen a város.

A postás ugyanez. Dacol az időjárással, hogy megkaphasd a csomagjaid, a csekkeket, a hivatalos felszolításokat, vagy a leveleid.

A busz, sofőr nélkül nem megy sehová.

Rendőr nélkül nincs törvény és biztonság.

Tűzoltó nélkül tűz van, káosz, romok.

Tanár nélkül nincs oktatás.

Orvos és ápoló nélkül ki gyógyít meg, ha veszélyes kórságban szenvedsz.

Bolti eladó nélkül nincs semmid otthon.

Pincérlány nélkül nincs kávé előtted.

Ahogy földműves, vagy állattenyésztő nélkül élelem sincs otthon.

A szemetet sem hordja el senki, ha nincs kukás.

Ez csupán néhány példa, de nagyon sok lenézett, becsmérelt, alulértékelt ember nélkül nem működne a társadalom. Nem az ügyvédek, bankárok, tisztségviselők az igazi fogaskerekei a gépezetnek. Ők csak a díszes számlap, és fluoreszkáló mutatók az órán.

A mindennapok hősei itt járnak, itt élnek közöttünk. Becsüljük meg őket jobban! Nélkülük mi csak tehetetlen, önmagába forduló massza lennénk az élet nevű "játék" 21. századbeli sakktábláján.

Nem sajnálom azt a pénzt, amit a lány kezébe tukmáltam. A helyijáratos buszra szállva, a munkahely felé zötyögve viszont már azon agyalok, mi lesz ma a gyárban...

/Róth Lajos/

Nyár eleje volt. Az időjárás napról napra egyre jobban perzselte a fák lombkoronáját. A virágok a nap felé fordulva szívták magukba az éltető fényt. A természet zöld és színes, kontrasztos pompával festette be a tájat a horizonton túl is. Központi csillagunk fénye ontotta magából áldását a kert növényeinek is. Fecskék cikáztak a magasban, eképpen üdvözölve szülőhazájukat. Gólya gázolt a réten. Csőrében volt valami. Biztosan élelmet talált, ami nagy érték volt számára. Éhes szájak várták haza anyjukat a fészek biztonságában. Mókus sziporkázott a park növényei között. Hirtelen neszre lett figyelmes. Mozdulata megdermedt, mintha veszélyt érzett volna. Talán egy éhes macska? Gondolta magában. De nem. Egy emberi alak közeledett felé. Szökkent egyet, kettőt, hármat, és mikor már az ember szinte a mellé ért, felkapaszkodott villámsebességgel az egyik fára.

Egy férfi haladt végig a murvás ösvényen. Egyedül, magányosan. Lábával szinte csoszogott. Nehéz lépteivel végig söpörgette a kis kavicsokat. 

Zsebre tett kezeit vékony testéhez szorította. Kobakján sapka díszelgett, mely mélyen a szemébe volt húzva. Hátizsákja üresnek tűnt, viszont valami mégis lehúzta azt. Tekintetét mereven a talajra szegezte. Gondolataiba mélyedt, kizárta elméjéből a külvilágot.

Hamarosan egy padhoz ért. Nagy diófa alatt foglalt helyet. Háta nekifeszült a támlának. Levette sapkáját. Beesett arc tekintett fel a lombkoronán átszűrődő napfényre. Egy könycsepp gördült végig a szeme alatt. A férfi összegörnyedt, kezeit a zsebéből az ölébe helyezte. Ringatni kezdte testét előre, hátra, majd hangos zokogásba kezdett. Hangja elveszett a csendben és a magányban.

Alkonyodott. Elrepült az idő. A nap utolsó sugarai még elköszöntek, megvilágították a férfi arcát. Meleg szellő borzolta rövidre nyírt haját. Szemei kisírtak, vörösek voltak. Egyre sötétebb lett. Már jó ideje ült egy helyben és nem csinált semmit. Gondolatai elhatalmasodtak felette, félelmet szültek elméjében. Pörgette emlékeit. Tekintete nincstelenségről, reménytelenségről árulkodott. Egy fiatalember, kit megtört az élet. Elvesztett mindent és mindenkit. Egyedül maradt ebben a világban. Egyedül a félelmeivel, emlékeivel, a rémekkel akik elől menekült, illetve minden problémájával, amelyek már régen nem fértek el egy hátizsákban.

Bekövetkezett amitől tartott. Sötétség vette körbe, ami lelkét is elöntötte. Suttogást hallott, mely erősödött. Kezeit a füléhez kapta, hogy megpróbálja kizárni a belső hangot. Nem sikerült. Rémképek villantak fel elötte szüleiről. Vérfagyasztó női sikoly hasított végig elméjén. Majd valaki hozzászólt:

- Tedd meg... Nincs hová menekülnöd magad elől! - mondta egy hang... a saját hangján.

- Nem! - kiáltotta, viszont tudta, eljött az idő. - Véget vetek ennek az egésznek. Elég volt.

- Csak bátran! Nincs már semmi ezen a világon, mi itt tartana téged. - folytatta a hang.

Egy pisztolyt kotort elő táskájából. A homlokához emelte. Szemeit behunyta. Bátorságot gyüjtött, aztán meghúzta a ravaszt. Hatalmas durranás rázta fel az éjszakai park nyugalmát. A tücsök szonáta is alábbhagyott.

Valami furcsa dolog történt. Nem halt meg. Vagy meghalt? Kinyitotta szemét, elakadt a lélegzete. Valaki a kezét félre rántotta és még mindig szorította. Hatalmas fényesség ragyogta körül a padot. Lassan oldalra pillantott, majd könnyei eleredtek. Egy másik férfi ült mellette. Szárnyai voltak, aranyszín csillogása pedig szinte nappali fényességet varázsolt köréjük.

Elernyedt markából kiesett a lőfegyver. Szája egyetlen szót formált, majd kérdésként lehelt az éterbe:

- Miért? 

- Nyugodj meg, élsz. - válaszolt az alak. Minden egyes kimondott szava békét és szeretetet sugárzott. - Még nem jött el a te időd, élned kell. Tudom, most reménytelennek tűnik minden. Mindenki azt szeretné, hogy élj...

- Ki mindenki? Ki? - válaszolt kiáltva, a könnyeivel küzdve.

A fényes alak az égbolt felé mutatott ujjával. A férfi kitörölte könnyeit szeméből, és az égre tekintett. A csillagok közül egy szempár nézett vissza rá. A fényes alak pedig ahogy érkezett, úgy tűnt el. A fiatalember még kereste tekintetével, de már nem találta sehol. Az égbolt is behunyta nagy szemeit. A tücskök ismét rázenditettek a ritmusra. Békák éji kuruttyolása színesitette ezt az érdekes zenét.

Kis idő után felállt a padról a férfi, megfogta a pisztolyt és odalépett egy kukához. Belenyúlt, kivett belőle egy szatyort. A fegyvert belecsomagolta, aztán tartalmával együtt visszadobta a szemetesbe. Sapkáját ismét a szemébe húzta, kezeit zsebre vágta és eltűnt a fák között a sötétben.

Bár a férfi nem látta, ott maradt még mellette az angyal, és követte őt egészen hazáig. Ágya szélére ült, óvó kezeivel pedig álomba ringatta a sovány arcot.

/Róth Lajos/