Esszencia

Jó estét drága ellenségeink. A barátoknak nem köszönök, mert a barátok nem ellenségképeim. Pálinkával üdvözlök mindenkit, hiszen az mennyire magyar. "Welcome drink" után már nem fog rosszul esni, ha mondandóm néhol fanyar. Ha pedig én fogok szövegelni, akkor be is mutatkoznék, mert én leszek az ki álompor helyett, egy bögre koffeint hoznék. Jó lenne, ha tudnátok, hogy aki előttetek áll az nem szemfényvesztő, és ha azt mondom ugyanolyan csupasz testtel jöttem mint ti, abban nem lesz semmi megtévesztő.

Sem feleség, sem gyerek, csak egy tucat trauma, meg egy kupac szar. Se ház, se autó, se vagyon, se hajhagymák, csupán a rongyos pólóm, és egy pár sor a kedvenc dalomból. Mert ez mennyire magyar, hogy nem ártottam még senkinek, de ezen sorok után a hitelem vesztem. Pedig a hitel nem kell megtévesszen, mert hiteltelen ki csak a pénzére vág fel. És az mennyire magyar már, hogy nem látjuk meg az embert a másikban. Nem tudjuk hol kezdődik a szeretet és az elfogadás. Jobban szeretnél, ha öltönyben feszítve, jól fésülten, egy nagy autóban szövegelnék valami mást?

Ez lenne a kötelesség? Mert az emberi érték nem lehet az! Nem lehet itt vitatkozni, mert a 21. század nem vitás …

Meséljetek. Mi van a történelemmel? Ha megfigyeled, ez is olyan magyar. A múltban él nyolc millió, mert ismétli önmagát a história. Megesszük minden egyes nap, így ad nekünk gyomrost. Nincs is benne sok rost. De van benne Tatár, Török, Habsburg meg Orosz, aztán oroszok után oroszok nélküli átkos rendszer, aztán megint itt az orosz. Rendszerváltás nélküli rendszerváltó korosodó rögök.

Meg azért voltak régen szép számmal világégések, bombák, és puskák zaja, most pedig a belső harcok mentén a gyomorégések, meg a lelkek hallgatásba fulladó sikolyainak hallhatatlan zaja.

Meg itt van még az is, hogy ezer év alatt nem fejlődött az oktatás. A száraz egyenletek biflázása helyett tanulhatnánk testvériesen osztozkodni. Az élet dolgaira felkészülést elsajátítani. Nem elfelejteni gyereknek lenni, és nem elfelejteni mosolyogni. Megtanulni, hogy a szem a lélek tükre, és megtapasztalni, hogy aki vállalja könnyeit az a legerősebb. Ráeszmélni, hogy nem elfordulnunk kell a másiktól, hanem visszatekinteni a múlt helyett végre egymásra.

Milyen nemes feladat lenne a sztereotípiákat is ledönteni egy tömegsírba. Például miért csak sírva tudunk vígadni? Félünk, hogy belehalunk, ha boldogan tudunk nevetni? Miért felelősöket keresünk, ha valami nem stimmel? És hogy mindenki tud mindent, de ha tudni kell nem tudunk semmit! Meg inkább felsorolunk mindent, mint őszintén kimondjuk: - ELEGEM VAN! - Aztán a vasárnapi ebéd közben felrobbanunk a túlfeszített „épp ésszel”.

Úgy tűnik, még nyugalom van. Csúnyán, angolosan too safe. Ha jobban megfigyeljük, hármas ekével szaggatjuk anyanyelvünk, mert az nem túl szép. Pedig gyönyörű szavak:

Édesanya. Béke. Otthon. Kedvesem. Barát. Szeretet.

Helyette felböfögi a hülye gyerek: Muter. Chill. Kéró. Crush. Bro. Bástya. Illetve a hétvégén a szer etet.

Én meg mint aki jól végzi dolgát, kívül békésen, belül vadul rázom a kordont. Nézlek titeket, és azt látom nem vagyunk egy térben. Azt látom, hogy mindenhol vagyok, de nem vagyok toppon. Hiszen a nyelvében él a nemzet, de ha a nyelv meghal, hol leszünk otthon? Előkerül a személyim is, de nem a saját személyem látom. Mert a saját szem mélyén, már nem ugyanazt találom. Egy életem van ezen a földön, de megsokszorozódott a halálom.

Ki vagyok én? Én nem én vagyok. Mikor látsz engem, akkor már nem is látsz. Nem az vagyok. Mert változunk. Ha rád nézek, te sem vagy az. Az ismeretlen senki is senki. Itt lenne az idő egymást újra megismerni. Nem csak kifelé tekintgetni, hanem félelem nélkül összenézni. Nem elveszve magunkban tagadni, és közönnyel tovább menni.

Mert nem én vagyok isten, talán a szócsöve vagyok. Nem én vagyok a pápa, számomra a vallás halott. A sátán se vagyok, és a fia se lehetek. Viszont túl régóta cipelek az utam során felvett terheket. Büszkén mutatom meg nektek a szívemet. Nem én vagyok a példaképed, de tisztelettel maradok számodra a haragod, és ha akarod itt hagyok most magamból egy darabot, hogy megtanulj határokat húzni. Ne kőfalakat. Csak piszkálnám a hited, hogy azzal gyere ki onnan, ahol más alul marad. Én is ott voltam a romok alatt. Nem azért szólalok, hogy vezesselek, hanem hogy végre te is meghalld magad. Hogy te vagy a csatorna, a test, az elme és a lélek. Hangsúlyozzuk végre együtt: NEM FÉLEK, NEM FÉLEK, NEM FÉLEK!

Meg kell értenünk, hogy nem áldozatok vagyunk ott, hol a szív megszakad. Nem megvilágosodás ez. Egyszerű ébredés. Mikor a maszkok a földre hullva nem koppannak, elillannak. Mikor nincs rajtunk, rájövünk végre merünk egymásra nézni. Megértjük, hogy az ország az nem egy térkép, hanem az arcaink közötti távolság. Vedd észre bátran, belül semmi nem hideg, mert belül ott van a forróság.

Közben pedig átadom a mikrofont, hogy mesélj magadról, mert magamról többet hallani nem akarok.

Jó estét kívánok, jó szurkolást, HAJRÁ MAGYAROK!

/Írta: Róth Lajos/

Nem ketyeg az óra. Álom ez, vagy tükör? Sietve repülne a mutató, de megakad ha visszatekint a lélek. Göröngyös utak halmaira visszanézve a másodpercek vetélnek. Zokogó arctalan anyák henyélnek a magatehetetlenségtől súlyos vásznak pixeleinek mélyén.
Van ez a kárhozott múlt, amit áthozott ez az átkozott lélekvándor. Van ez a kísértő múlt, amely megmutatkozik az álmok tükrében. Megkopott emlékek őrzik, a valóság leplén túlról ebben az időtlen vak sötétségben. Visszhangozzák őket az egykor élt láthatatlan, de érzékelhető szellemek suttogó szívdobbanásai, monoton verve a rég nem látott forrásfény taktusát.
Lassú útkereső folyamat ez, hol a dobozba zárt szellem a mély sötét egyetlen tónusán át hittel és reménnyel telt tekintettel várja a születendőt. Ahol a nem létező idő a félelmetesnek tűnő sötétségben, a pattanásig feszülő önismeret szemeinek tükrében vakon is észreveszi önmagát. Ott, ahonnan a néma sikolyok elhalnak, a narancs színű utcalámpák nem mutatnak utat, ahol a szikrázó mélység barázdáiból kipattan az első kis sugár.

Halvány remény fénye, akár a gyertyaláng. Ami táplál, és nem visszazár.

Ott bontakozik ki a maszk nélküli, illúzió mentes valóság. Régi dallam, az anyaméh sejtelmes memoranduma. - A jászol mélyén felsír a tudat, a fény kegyelme utat mutat. Ásványi zaj – csengő bongó mulandó jelen, amit keresztül szalad az áramló energia. A szív temploma ez a sötét zúg, tárulnak csarnokának roppan súlyú ajtajai. Üvegzöld színű jelenés, mellé a rózsaszín is társul. Nem mint köd, hanem a tiszta szeretet. A lélek izgatottan a forráspont felé közelít. Nem fél megmutatni törékenységét. A mutató ismét elindul. Szinte egyszerre lobban minden, és megtelik a puha vászon az egység rezgésének lenyomataival.

Régi dallam a szív húrjain egy ismerős életből. A gyémánt fény kegyelme, a küldetést jelző szeretet megtestesülése pengeti a szerelem útjelző dalát. A nehéz felhők távoznak. Könnyek által tisztul a spiritusz… Megszüli ezt a pár soros, pár perces novellát, hogy a szeretet falkája egyszerre élje meg ezt a csodát.

Emlékszem még a homályra. Az íriszem barázdái között, az Anáhata tükrében a mai napig felvillannak az emberöltőig tartó tanítások szemembe karcolt memorandumai. A Sötét tárnák. A karmikus lélekvesztők. A hitetlen, hiteltelen csúszómászók. Köztük pedig én. Az az ember, aki oly sokszor fel alá vándorolt mímelt szabad akaratának korlátai mezsgyéjén, értelmet keresve ebben a halandó létben. Biztosan voltak más zászlóvivők is, viszont ezen a vidéken, így visszaemlékezve úgy tűnt, lényem az egyetlen aki nem fogadta el, hogy a tudatlanság mélységes börtönében kell sínylődnie. Aki ha erejében nem is, de mindig hitt abban, hogy a tudás ott van bennünk. Mindenkiben. Az égi konjunkciók eme furcsa börtönében többre hívattunk, mint hol - mi ösztönlényként bolyongjunk, akár eleink az ősidők hajnalán. Sokkal többre ...

Az éjszakai születés sodort erre a bolygóra. Apró magként száguldottam fényszögek hátán ezen dimenziócsapdába, azonban mégis a legszebb érzések egyikébe, az anyai szeretet bölcsőjébe. Hamar cseperedni kezdtem az óvatos rák úszólábaiba kapaszkodva, az öreg nyilas védelme alatt. Így nevelgették bennem a tapasztalat csíráját szüleim, de a sors közhelyes, illetve furcsa fintora hamar az árvaság síkjaira száműzte érzékeny lelkemet. A csíra pedig amint kiszakadt az áhított gondoskodás energiája mellől, azonnal megkapta terheit.

Addig kóboroltam kifogyhatatlannak tűnő könnyeim morális mocsarában, álmaim rémképeivel dacolva, egyedül elveszve a közöny berkein kívül és belül, amíg egy sorsforditó álmatlan éjszakám alatt felnőttem, magára hagyva azt a gyermeket, aki igazából végig itt volt velem. Vakon botorkáltam, pedig az ő szemeivel láthattam volna a valót, hiszen végig itt volt bennem. Itt sarjadt ebből az érdekes csírából csillag lelkem. Féltettem fényét, így gondosan elrejtettem őt az őrjöngő démonok elől.

Elfojtottam. Minden szelepet lezártam, minden kiutat, mindent mi kivezet,

Majd hagytam, hogy birkák vezessék az elveszett medvét. Szemeire a hályogot illúziókkal kenjék,

A csillagos égboltot eltűntessék,

Elméjét az őrületbe kergessék,

S az éjszínre festett tükrökben darabokra törhessék.

Mert okkal történt, hogy kezdetben az égbolt is sötét volt. Vagy nem is oly sötét, csupán tengernyi vakfolt ékesítette felettünk az akkor még csillagtalannak tűnő tengert. A csillagidő telt - múlt, elröppentek az évek.

Mert okkal történt, hogy örök nyughatatlan létemet megfertőzte a kíváncsiság. A tudattalanból kiszólt egy gyermeki hang. Megkaptam az elhívást...

Suttognak az árnyak. Újra hallok, újra látok, de még nem az igazi az érzékelés. Akár arcomon az apró kelés, melankólia marja magát masszív mellkasom rejtekén, monoton doromboló ketyegőmbe. Félreveri az ütemet a hiány taktusát követve, melyhez a magány néma zongorakísérettel asszisztál. Lelkem húrja felsír a szürke hétköznapok árnyalatlan margójáról. Zenéjük a csend éteri tájain rezeg a horizontnál, és a végtelennél is távolabbra...

A rögmagyar valóság teret követel magának, és problémáim vendégeli a hungarikummal terített svédasztalos vacsora díszes tányérjai között. Én nem vagyok hivatalos erre az összejövetelre. Nem mintha kívánnék megjelenni társaságukban, az önazonosság álszent csarnokában. Üljék csak azt a tort, mulassanak Damoklész éles pengéje alatt, az én számnak elég a becsületesség szava, és a száraz vörös testes íze. Savanyítsa nyelvem, de legalább kedvem teljen benne.

Az igazat megvallva, jól éreztem magam eddig ezen a tenyérnyi teraszon, a sok divat-fröccsös rozéhuszár, kihívó öltözetű hetéra, szakadt potyalesők, valamint a társadalom minden rétegéből idekapaszkodott hivatalnokok között. Biztonságban vagyok itt, a lelki beltenyészet enyészpontjának kellős közepén, ahol a halandó test, és az öreg lélek találkozik időnként, halhatatlan családjának tagjaival. Eddig, és nem tovább! De csitt! - Ismét a gyermeki hang szólít: - Menned kell!

A toronyóra elüti a delet. Azt hiszem késésben vagyok. Az idő végülis relatív, éveket vártam erre a pillanatra, így kényelmesen felhajtom az utolsó kortyot poharam aljáról, aztán felkiáltok - Fizetnék! - A Karma kihozza készségesen a köteg számlát, és képembe kanyarít kacér mosolyával. Gondolom magamban, a lelki deviza is megteszi fizetség gyanánt. Nyomban csippan a mesterkártya, hogy újabb zsíros csekk kerüljön a hitelkártyavárak zord árnyékába, melyek mint a társadalom fölé emelkedő sajgó mementó, úgy terpeszkednek a restancia komor erődítményeiként. Náluk talán a karmelita szerzetesek kolostorainak rideg falai nagyobbak csak, ahonnan a nagytestvér mindent is lát, és mindent is hall. De az egy teljesen más történet...

Karma bájos arcára lehelek egy szelíd búcsú csókot, újfent megköszönöm életre szóló szolgáltatásait, magamra öltöm úti zakóm, és akár a közönséges komédiások, úgy taposom én is az arkánum csúszós, macskakövekkel kirakott rögös útjait. Akár több milliárd embertársam ezen a csodálatos bolygón.

Minden utazás az első közhellyel indul. Vonz az ismeretlen. Belül egy megnevezhetetlen erő egyre fokozódó hangja hajt. Nincs maradásom, ezért elhatározom magam: most hagyni fogom végre, hogy a szívem vezessen. - Mantrázom némán. - Ritkán fordul elő manapság, hiszen az elmém túlgondolkodással tarkított, fenyegető szavai mindig visszaterelnek a megszokás ismerős ösvényeire. - De ez most máshogy fog történni! - kacagva jelenti ki a gyermeki hang egyre erősödő orgánuma. - Elég! - kiáltok! Ajtóstól rúgom be a komfort széles ajtaját! Kicsit még remegő, viszont annál céltudatosabb lábakkal teszek pár lépést a járatlan úton, hátam mögé utasítva a psziché markáns bűvkörét, az enyészpontot, a rögvalóságot, a kártyavárakat, a filléres perditákat, és giccses ficsúrokat, a melankóliát, a görcsös megfelelést, a romantizált fájdalmat ami a túlélés illúzióját keltette bennem, a bénító félelmeket, és mindent ami eddig akadályozott, hogy az egyre színesedő realitást válasszam ami a saját igazi utam lenne. Ami mindenkinek az útja lenne, és kivezetné az eltévelyedő vándort az agyatlan rabszolga lét világából.

Átverekedem magam egy bohém kavalkádon, abszurd embertengeren. Hitetlenek hadán, akik elbizonytalanítani szeretnék szabadnak született valóm. - Itt várok rád - súgja a gyermeki hang ismét, aztán a fülem is csengeni kezd belé.

Lépteim szaporázom. Lélegzetem zihál. Lélekvesztők és késdobálók forgatagán török előre, baljóslatú sikátorok dohos falai között. Végül egy ugrás, és a peremvidékre érkezem. A fellegek is sűrűsödni kezdenek felettem, én pedig az elsötétített égboltra tekintek. Vihar festi a tájat. Szívem gyorsvonatként zakatol a látványtól. - Itt az idő! - üvöltjük egyszerre a zúgó orkánba én is, és a bennem rejtőző gyermek is. Az egyre erősödő szél a ruhám tépi. Tágra tárom karjaim, végül határozott léptekkel megindulok a névtelen felé. Eképpen zarándokolok tovább lelkem felfedezetlen tájai irányába. Egyenesen a vihar szemébe, a villámok által festett írisz közepébe. A szembogár sötét mélységébe. Ahol hitem intenzív próbája, illetve lelkem igaz tükre vár. Oda, ahonnan az eseményhorizont átlépése után nincs visszaút. Oda, ahol a célok ízletes gyümölcsei beérnek. Oda, ahol a spiritusz igazi szeretetre lel. Oda, és nem tovább. Ahol nem tátong többé szakadék két lélek között, és nagy sóhajtással letaszítják vállaikról a mázsás kereszteket. Ott történik mindez, amerre magam is tartok erős hittel. Ahol az álomszínű világegyetem mindenkit tárt karokkal vár. Ahol a bennem élő gyermek, és magam a komédiás végre egymásra talál.

Villamcsapás, amit vakító feherség követ. Csak a csend beszél tovább. Zsigeri forróság önti el testem az élni akarástól, ami miatt a rongyaim lángra lobbannak rajtam. Valami apró lény felkapaszkodik a csupasz hátamon és a nyakamba karol. A gyermek az, felismerem a hangjáról:

- Lángolni érkeztél erre a földre ... - mondja

- ... s lángolni fogok mindörökre - fejezem be mondandóját. Kitárom szárnyaim, lerázom a bőrömről pergő hamvakat. Mostantól együtt haladunk tovább, közösen énekelve a főnix dalát:

Fény. Alig születtem újjá,

De ha a próbák végére érek,

S jönnek újabb próbák,

Előtte meghalnék érted.

Minden reggel a hamuból,

Mivé egy éjjel alatt égek,

Kelnék s kapnék szárnyra,

Hogy este meghaljak érted.

A szavak súlyát felemelném,

Hogy mindig tisztán értsed.

Esténként a szemedbe veszve

Újra meghalnék érted.

A szárnyaim alá vennélek,

Remélem, minden tettem érted,

Óvnám minden léptedet,

Hogy este meghaljak érted.

/Róth Lajos/©️

Valami változik. - A szél hangja suttogja fülembe az üzenetet. Az őszi fák lombkoronája közé kap, így adja tudtára mindenkinek, a fordulat bekövetkezett.

Valami változik. - Az eső mossa fáradt arcunk. Ráncaink törli, a fáradt testet frissíti, a ráragadt szennyet áztatja le a vándorlélek üvegtestéről.

Valami változik. - Ismét fordul a sorskerék. Az idő rohan, a történelem ismétli önmagát, mégis változni kényszerül az állandósult.

Itt vagyunk mindahányan, tapasztalt lelkek, ezekben a fiatal testekben. Emlékezzetek!

Tudjátok milyen megöregedni ugye? Levenni a kinőtt posztót, és új karmaruhát ölteni a reinkarnáció eljövetelekor. A természet most ugyanezt teszi, ebben az egyre inkább megbomló, önmagát felfaló világban.

A nappalok rövidülnek, a fény mint kecses őzgida tovaszökken a horizonton. Szikra pattan, füstszag terjeng, a szél szítja a derengő parazsat, hogy aztán a tűz első lángnyelve úgy feküdjön Földanya szépséges testére, akár gyermek az anyja keblére.

Hallod hangját? Érzed illatát? Hajadba kap. A füldbe fütyül. Átölel és az elengedés metódusára bíztat.

Drága Szél! Fúdd el, fúdd el messze ami már nem kell. Segits óvatosan levenni fájdalmaink köpenyét. A tudat láthatáráról seperd ki az elme ködfátylát, hogy nyomodban a bölcsesség és erő érkezzen a hívásra.

Drága lélek! Valami változik! Érzed? Ereszd hát ki bátran szányaid, hogy a Főnix megújulva, ereje teljében szelje át az eljövendő éjszakát. Fényével utat mutatva, a végtelen utakon tovább ...

A sokadik szerelmes vers biztos nagyot aratna a közösségi pöcegödrök illúzióval tarkított lankáin. Soraim rögtön az algoritmusok hatásvadász felületein díszelegnének, megölve ezzel a már amúgy is halott művészet kiéheztetett ágait. Lájkok viharaiban lengedezne múzsám alanya és állítmánya, s közben lényem lealjasodna, egyszerű striciknek fenntartott mellékszerepekre.

Furcsa vagyok! Tudom! A többség ezt harsogja, és a tükörképem sem látja ezt másképpen.

- Csak egy proligyerek – gondolják, én pedig mint minden nap, felöltöm rabszolgarongyaim, és tudomást sem veszek erről a tényről. Jól érzem magam így látszólag. Egyszerűen, és furán!

Vándor vagyok! E mesés börtönbolygó vándora. Hideg, csípős éjszakák magányosan kóborló meg nem értett lelke. Akkor indulok útnak, mikor Holdanyánkat bekebelezi a félelmetes sötétség. Csillagfényes égbolt alatt a Tejút pompájának tanúja lennék, millió napfelkelte és napnyugta csodálója.

Erős vagyok! Tudom magamról, és megsimogatom mázsás terheim, melyek a vállamon nyugszanak. Miattuk nem lelem békém, időnként pedig önmagam. De nélkülük erőm sem találtam volna, a század fojtogató civilizációs hullámai között.

Hálás vagyok! Hálás vagyok! Hálás … a francokat!

Dühös vagyok, frusztrált vagyok, elegem van, olyankor pedig rászabadítom magam a világra. Földrengés rázza meg a tájat súlyos lépteim nyomán. Ökölcsapásaim beborítják az eget, felkorbácsolják a tengereket. Üvöltésemtől a hegyek beomlanak … én pedig … felébredek. Nem vagyok dühös. Nem is voltam.

Nyugodt vagyok. És … szerelmes is. Egy angyal mellkasára hajtom fejem, és lüktető szívverését hallgatva zuhanok az életnek nevezett transzba. Szárnyai ölelésében felejtem testem. Mogyoróbarna szemeibe veszve tagadom meg az első bekezdésben elhangzott értékrendem. Csókja után a rózsaszín ködben áztatott térben felejtek el mindent, amit valaha állítottam. Mert ő az angyal. Édes, bódító illatú füstölő, meleg gyertyaláng fényű, teleírt papírlapjaim alanya és állítmánya ő, kinek kegyeltje ez a furcsa és erős vándor. Jómagam. A hálás fickó a külváros legkisebb prolilakásából. A nem is olyan régen emlegetett strici, aki elnyerte a legszebb nő szeretetét.

/Róth Lajos/