Esszencia

Csendes a vihar mely közepén evezem.

Csendes, akár köröttem az élet.

A tehetetlenség hullámai bontják a tornyot, azt, amiben eddig éltem és most vetélek.

Összeomlás.

Ezt érzem.

Mint egy mennybéli ököl sújt le a tájra. Korbácsolja a vihart, de a hullámok között még bírja az ütött kopott bárka. Alkotóelemeit a hit és erő tartják össze. Fedélzetén ülve jutottam ilyen messze, és a mély tenger gyomra fele sodródva látom magam elveszve.

Hevesen fodrozódó tajték fröccsen, hogy az arcom frissítse, és szemeimről mossa a hályogot. Kegyes, vagy kegyetlen istenek - ki tudja - fényes villámaik százfelé cikáznak, lecsapnak, az égbolt is dörren. A szentek is ébren, senki nem alhat. A szél fülsüketítő zúgása rámolvassa bűneim.

A terhek súlyosbodnak, gerincem feszítik. Bordáim között pihenne a lélek. Nyomják őt az évezredek, nyomják őt a most megélt évek.

Cselekedni kell! Kihajítok mindent!

Utána a holtsúly már nem veszélyeztet. Búcsút intek mindennek, búcsút intek a tegnapoknak, a felkent magyarázatoknak, az elcsépelt érveknek, és várok. Nem félek, nem kérek, nem agyalok, csak várok. Hiszem, hogy hamarosan szárazföldet találok, ahol a lábam végül megvethetem. A Sarkcsillag vezesse szívem, lelkem, eszem.

Átadom magam neked te égi fény, teljesen.

/Róth Lajos/

Még soha nem léptem át országunk határait.

Soha nem láttam a tengert. Nem tudom milyen lehet mezítláb túrni a homokos partot, és azt sem tudom milyen magas hegyek tetejéről végignézni a napfelkeltét.

Soha nem éreztem az otthon melegét igazán. Azt sem tudom, hogy egy anya milyen szemekkel nézhet a felnőtt gyermekére. Büszke lennél rám anyu?

Soha nem tudtam megtapasztalni milyen az apai szeretet, és soha nem hittem apám erejében.

Nem tudom hogyan működik egy rendes család, csupán elképzeléseim vannak.

Soha nem kaptam igazi születésnapi ajándékot, csak egy kivétellel. Születésnapi bulit sem rendezett nekem senki igazán.

Még soha nem volt olyan párkapcsolatom, ahol eljegyeztem volna valakit. Nem is tudom, ezek a dolgok hogyan működnek. Ha belegondolok, egészséges párkapcsolatom sem volt soha.

Viszont azt tudom, milyen árvának és magányosnak lenni egy ekkora világban.

Arra is rájöttem hamar, milyen felnőni.

Megtanultam csak akkor panaszkodni, ha már nagyon fáj idebenn.

Tudom azt is, hogyan kell a félelmeimmel megvívni, és azt is megtanultam hogyan kell egy mosoly mögé rejteni őket.

Ma már képes vagyok szembeszállni magammal, és bármikor képes vagyok nemet mondani, ha valamit nem akarok.

Mikor fáj a szívem, már csak a szemeim árulkodnak erről.

Megtapasztaltam elveszteni szeretett embereket, és azt is, milyen nehéz utánuk az élet.

Ma már tudom, milyen felemelkedni a pokol mélységes bugyraiból egy hosszú zuhanás után.

Hogyan kell erősnek lenni, mikor mindenki feladta körülötted.

Ebből megtanultam azt is, hogy soha nem lehet feladni semmit, és a remény lángjait hogyan kell tovább taplálni, ha már a remény maga is haldoklik.

Tudom hogyan kell megállni egy pillanatra és elcsodálkozni a természet gyönyörűségén. Hogyan kell nagyot álmodni a csillagos égbolt alatt.

Arra is rájöttem, hogy varázslatos élmény egy csodálatos nő kék szemeire ébredni reggel.

Azt is megértettem, milyen elengedni ezt a szempárt, és milyen egy új barátot köszönteni a személyében.

Hogy milyen érzés őszintén mosolyogni, és szeretve lenni.

A rég nem látott testvéreim megölelni, és könnycseppet ejteni örömömben.

A legfontosabb pedig amire rájöttem, hogy soha nem vagyok egyedül.

Azok a dolgok pedig amik velem történtek eddigi életem során, mind kellettek ahhoz, hogy az legyek aki most vagyok.

/Róth Lajos/

Két dátumot jegyez meg az ember igazán.

Az egyik az, amikor a hozzá közel álló emberek születnek.

A másik pedig az, amikor ezek az emberek elmennek.

/Róth Lajos/

! 18+ !

Nyugalom, nevetés, hangulat, sorstársak. Vannak akik félnek, vannak akik besavanyodtak, viszont a többség mosolyog. Nincsenek egyedül...

Kék golyó - nem kell bemutatnom. Sokunknak a név hallatán is borsózik a hideg a hátunkon.

Nem mint beteg, hanem kísérő szerepkörben érkeztem az országos onkológiai intézetbe. Itt nem a kórházról szeretnék írni nektek.

Vázolhatnék egy történetet, viszont nem ez a tervem. Hogy eljussunk a csattanóig, embereket szeretnék névtelenül bemutatni. Embereket, akik ebben a sokszor négy - öt órában megváltoztattak bennem valamit.

Itt van a néni, akivel a múltkor is találkoztunk. (Tele "ismerős" arcokkal a váró) Minden egyes nap vonattal jár fel Dunaújvárosból, akár a nagynéném Székesfehérvárról. Az erejük hajtja őket. Egyre fáradtabbak az egy hónapja tartó terápiától (mikor az arcokat fürkészem a váróban, a szemek elárulnak mindent). A "Kemó" - gúnynéven a rettegett gyógymód. Ellenségeimnek sem kívánnám ezt a procedúrát.

Akik pár alkalmat, esetenként egy - két hónapot töltenek itt, ők még a szerencsésebb kategóriába tartoznak. Vannak itt olyanok, akik hónapok, sőt lassan egy éve járnak fel a gyógyulásuk érdekében.

Van itt egy nagyon kedves lány. Huszonéves. Neki például élete végéig kell kapnia ezt a kezelést.

Van itt egy 22 éves lány, aktív sportember, negyedik stádiumú rákkal.

Vannak korombeliek (harmincasok), akik a mosoly álarcába bújva rejtik magukat. A maszk mögül a remény csak úgy sugárzik kifelé.

Vannak itt emberek a többi korosztályból is.

A kezeléstől hányingeren tengődök.

Elszürkült arcú férfi akinek a szervezetét megviseli a kezelés.

Görcsös elveszett lelkek, akiket nincs ki felkísérjen.

Két sírógörcs között tengődő rokonok, és a beteg néni aki erősebb náluk. Olyan érzetem támad mikor látom őket, hogy a nagyi kíséri a hozzátartozókat. Pedig ő a beteg.

Sokkal többen megfordulnak itt, mint az elkepzelnétek.

Most jön a dolgok krémje. 

Harmincas anyuka, akit vár haza a kétéves kisfia. Még fel sem fogja a pici, de anyu már nem fog meggyógyulni. Hónapjai vannak hátra.

Bácsi, akinek nincs orra. Egy másiknak a torka van kinyitva, és úgy jár kel. Ez a gyógymód.

Szagok - nem csak a vegyszerek miatt, hanem vannak betegek akik nem tehetnek róla. Ápoltak, mindössze a betegségük okozza ezt náluk.

Illemhelyre sántikáló néni, aki alig tudja tartani magát, közben az oldalán tolja az állványt, ami a gyógymódot jelentő veszélyes vegyszert csepegteti az ereibe.

Vannak olyan arcok, akik hetek óta nem esznek. Minden találkozáskor egyre soványabbak.

Illetve vannak olyanok, akiket egyik nap látunk, a másik nap pedig hült helyük. Mindenki csak találgat hol lehet. Meghalt? Vége a kezelésenek? Ki tudja?

Ülnek itt szegények szakadt ruhában. Üzletemberek öltönyben. Olvasztótégely. A végletek helye, ahol a társadalmi szakadék egyből zsugorodni kezd. Nem válogat a rák. Nem válogat a sors. Mindenki ugyanazokat a kereszteket hordja. Mindenkinek súlyos a sajátja. Ami pedig a legborzasztóbb, hogy megbotránkozol egy egy történeten, aztán úgyis jön valaki aki rákontráz.

Azt hiszem, ilyenkor tanulod meg értekelni azt ami adatott neked. Rájössz arra, hogy a te "sz.rod" semmi az ő útjukhoz képest, mely idáig vezetett.

Hálás vagyok az életemért. 

Ha csonka is a családom, ha árvák is vagyunk a testvéreimmel, hálát adok azért, hogy itt vannak nekem és egészségesek.

Hálával tartozom nagynénémnek, hogy segített felnevelni a testvéreimet, akinek súlyos keresztjei már akkor is nyomták a vállait. Büszke vagyok arra az erőre, amit a betegsége alatt tanúsít.

Húgomra is büszke vagyok, mert a legtöbbször ő tud kíséretet nyújtani a "betegnek". Sok embernek ez sem menne. Főleg, ha családtagról van szó.

Hálás vagyok azoknak az embereknek, akik itt, ezen a szentnek nem nevezhető helyen adtak át nekem több nagy tanulságot. 

Végül pedig (de nem utolsó sorban), ismerve a magyar egészségügy betegségeit, hálás vagyok az itt dolgozó összes embernek, hogy hivatásuk súlyához mérten emberségesen állnak a beteg oldalára. Az ő hozzáállásuk nélkül nem működne ez a hely...

Ha nagyon elégedetlen vagy az életeddel. Esetleg elszaladtak a lovak, és nem bírsz a véreddel. Vagy csak lecke kell némi empátiával fűszerezve, ülj be kicsit ebbe a váróterembe beszélgetni. Sőt! Csupán hallgasd őket... Garantálom, megváltozik az emberek irányába tanúsított szemléleted.

/Róth Lajos/

Egyszer volt, hol nem volt.

Mint minden tündérmese, keződhetne ez is egy hasonló közhellyel. De ez nem az a történet lesz. A jelenben játszódik, pont egy ilyen napon mint a mai. 

A Tavasz első napjai tomboltak, és a Tél utóhatása is kezdett enyhülni már. A horizonton pislákoló nap fénye gyönyörű lilás rózsaszínes pirosas felhőörvénybe festette a tájat. Hűvös szellő borzolta a koránkelők tarkóját. Lassan ébredő rózsaszín és fehér virágok pattantak ki a rügyekből. Hosszas, nyújtott léptű macskák sétáltak keresztül a város utcáin, mit sem zavartatva magukat az esti tivornya után. Gyönyörű volt a táj, de nem mindenkinek.

Tele volt a buszmegálló munkásokkal. Tartja a mondás, aki korán kel az délelöttös. Hangos ásítások, a szemek sarkából integető csipák, ólomsúlyú léptek, hanyag és görcsös testtartások árulkodtak róla, mennyire nincs kedv a hétfői munkához a fejekben, és már csak a lelkük rángatja be őket melyet a kötelesség oltárára fektettek évekkel ezelőtt. Van akit célja, van akit a szükség rugdalt ki a pihe puha ágyból. Egy közös volt bennük. Fáradtak voltak. Magam is közéjük csoszogtam és egy elhaló köszönést köhögtem fel száraz torkomból...

- Jó regg'lt!

Rámnéztek az arcok, tekintetük hűvös volt és sivár. Volt aki viszonozta a köszönést, viszont a többség miután végigfürkészett engem elfordította a fejét és folytatta a semmibe bámulást. - Életunalom - gondoltam magamban. De valahol a lelkünk mélyén mind tudtuk, hogy ez már nem az.

Állt ott egy nő, akit soha nem láttam ezelőtt. Találkozott a pillantásunk, majd odalépett hozzám és szóba elegyedtem vele. Ismerős ismeretlen volt számomra. Kellemes csilingelő hangja szomorúságot rejtett gondolatai mögé. Reménytelenség hallatszott ki szavakká formált sorai közül. Csak mesélt, és mesélt, én pedig fel sem fogtam mi történik.  Szép szemei voltak. Barnák mint a mogyoró, viszont a fény mintha eltűnt volna belőlük. Hamar belevesztem a szemkörüli ráncokba, a megfáradt szemek mogyorószín írisz tengerébe. Élet és halál tanúja volt ez a szempár. A szája egyre csak beszélt, viszont a tudatom már egész máshol járt. A szem a lélek tükre. Megállt az idő. Egy táj rajzolódott ki előttem. Egy mély folyómeder, melyet saját lábaival taposott ki a hosszú évek során. Kopár fák es elhalt állatok tetemei tarkították a partokat. Örök szürkület festette a tájat. Körben mindenhol pusztaság és száraz sziklasivatag míg a szem ellát. Égitestek sehol. Se hold, se nap, csak a Sarkcsillag a meder felett, amerre a kiszáradt folyó tartott. Az utolsó halvány reménysugár, mely a hangjából is kihallatszott.

Leereszkedtem hát a mélybe, és elindultam a mederben, hátha megtalálom a gazdáját. Mégsem volt annyira kiszáradt az egész, csak annyira sötét volt, hogy fentről nem látszott. Víz éppen csak csörgedezett az apró repedésekben. A csillag innen is jól látszott, és míg a szemem ellátott végig egyenes volt a terep. Mindenütt szétszórt fájdalomcsillapítós és nyugtatós dobozok éktelenkedtek. Szél süvített végig a hosszú vájaton, egy keserves dalt hozott magával... Nekilódultam. Tudtam ő lesz az, hiszen ugyanazon a hangon dalolt. A dalocska pedig így szólt:

Állok a parton egyedül,

Csak a Csillag ragyog.

Eltévedt tücsök hegedül,

Minden más halott.

Eltűnt valami szép,

Lyuk tátong szívemen.

Túl nagy lett a lék,

Sötét meg az érzelem.

Tudtam, hogy a bánatát dalolja. Egy rossz előérzetem támadt. Elkezdtem futni. Alkoholos üvegek és széttört tükördarabokon vitt végig az utam. Volt ahol megcsúsztam és majdnem kificamítottam a bokámat. Nem álhattam meg. A dalocska folytatódott és egyre keserűbb hangvételű lett:

E résen csorog,

A patakba sok emlék.

A víz pedig csak csöpög,

Bár mosná lelkem "szennyét".

Bár elvinne engem,

Ne hagyna itt végleg.

Vagy töltené ki bennem,

Ami űrt belül érzek.

Borotvapengék, roncsautók, kiégett mozdonyok, szakadt kötelek és törött téglák között szaldtam végig. Az izzadtságommal küzdöttem, mely a szemem kezdte csípni. 

A víz vérszínűre kezdett váltani. Tudtam, hogy baj van. Feszültem magam is. A tüdőm zihált, a lábaim is fáradtak.

Aztán megláttam őt. Már nem is volt olyan távol. Fent állt a parton. A meder egy végtelenségig mélyülő víznyelőbe torkollott. Kiáltottam, de nem hallotta meg. Felküzdöttem magam a meredek falú vizesárokból. A ruhám elszakadt, a térdem felkezdték a kavicsok.

Újabb rossz előérzet fogott el. - Ugrani fog - A mélységet nézte, a dalt pedig egyre csak folytatta:

Habjai sodorhatnának,

Már senki nem néz felém.

Ha megvadulva nyaldosnának,

Magam sem menteném.

Addig is állok rendületlenül,

Már a csillag is alig ragyog,

A tücsök se hegedül,

Minden csendes, s halott!

-Itt vagyok! - Szóltam hozzá, és a szemeit bámultam. Megszakadt az illúzió. Álltam elötte a buszmegállóban, és annyit mondtam megint: - Itt vagyok! Most valamit meg kell tennem, ne haragudj. - Láttam ahogy a pupillák tágulnak és az ijedtség ráncolja arcát. Amíg a szemében kalandoztam, ő két percben belefolytotta minden fájdalmát a mondandójába. Az érzelmeim vezettek és megöleltem.

Mindenki minket nézett. A buszmegállóban megfagyott a levegő, még jobban mint 2 perccel ezelőtt.

Lógatta a karjait maga mellett. Én pedig némán öleltem. Hallottam hogy szipog, majd halkan nyöszörögni kezd. Felkúszott a keze a vállamra és hangos zokogásba tört ki. Magához szorított.

Akkor én voltam neki a csoda. Az az egyszerű ember, aki nem bántotta mint oly sokan mások. Nem ítélkeztem felette. Nem akartam tőle semmit, csak éreztem a fájdalmát és pusztán megöleltem, hogy tudja és érezze, egy értékes ember. Felemelő érzés volt és én is elmorzsoltam pár könycseppet. Viszont a legnagyobb csoda ekkor következett:

Elengedtük egymást a szoros öleléséből és nevettünk. Kitöröltem a szeméből a könnyet, aztán körbenéztem. Az álmos és fáradt emberek egy kisebb csoportja vett körbe minket. Az egyik hozzámszólt: - Megbocsátasz? - Intettem neki, hogy természtesen. Odalépett a nőhöz és megölelte. Majd jött a következő. Aztán a következő. Aztán még egy, majd a busz is befutott. A nő odalépett a kukához, kiemelt valami nagyobb dolgot a táskájaból és kidobta. Utolsónak szállt fel a járműre. Leült mellém és megszólított.

Bemutatkozott. Veronikának hívták. Volt 30 percünk, míg a busz zötykölődött. Kiderült, hogy ő is annyi idős mint én. Meghalt mindenkije. Az állandó magány, a folytonos munkahelyi zaklatások amiken keresztülment és a társadalmi megfelelés, amit ez a század helyez az emberekre, totálisan kicsinálta. Mielőtt elváltunk volna, megkérdeztem tőle mit dobott ki a kukába. Elsírta magát megint, s ennyit felelt:

- Egy kötelet. - Felakarta akasztani magát aznap. Már mindent eltervezett. Úgy érezte, hogy valakinek el kell mesélnie utoljára, hogy mit érez és azért lépett oda hozzám. Nem is sejtettem mire készülhet. Ez volt a rossz előérzetem... 

Ha akkor nem mesél, akkor nem figyelek fel rá. Ha akkor nem ölelem meg akkor az emberek sem figyelnek fel rá. Ha akkor nem születik meg a csoda, akkor ma már nem lenne köztünk.

Három csoda egy nap! Azóta még erősebben hiszek a csodákban.

Ha az a három csoda nincs, akkor az ő élete sem válik varázslatossá.

Ne felejtsetek el szeretni és ne ítélkezzetek! Higgyetek egymásban és higgyetek a csodákban! Ti magatok is azok vagytok és minden nagy dolog belőletek indul!

/Róth Lajos/