Esszencia

- Mama! Nagyapa szeretett téged? - kérdezi nagyanyját unokája, az esküvője előtti napon.

- Igen, kislányom! Nagyon is. - hangzik a válasz, a karcos női hangon.

- Sok nő vette körül mindig. Igaz? Nem kacsintgatott... - érkezett az újabb kérdés, kissé bizonytalanul. 

- Igen. Nagyapád szoknyapecér hírében állt. Emlékszem, apám sokszor figyelmeztetett: - Ne állj meg annak a fiúnak, mert sírni fogsz. - Aztán mit sem értek a bölcs szavak, a rózsaszín köd bekebelezett.

Halála napjáig rengeteg lány és asszony vette körbe. Szerette a kacér nők fejét bolondítani, de én soha nem voltam féltékeny. Sokszor úgy éreztem direkt csinálja, hogy engem hecceljen kicsit. Mindig megbíztam benne, ő pedig soha nem vert át.

- Honnan tudod ezt biztosra? - érkezett egy újabb kérdés.

- Nagyapád tudott a nőkkel bánni. Mindig megkapta ifjonc korában amit szeretett volna tőlük. Honnan éreztem, hogy bízhatok benne? - A néni szeméből egy csepp könny buggyant ki. Letörölte és folytatta. - A szemei... Szép szemei voltak. Barnák. Nagyon őszinték. Viszont a tekintete... senkire nem nézett úgy velük, mint rám. Mikor a szemeit fürkésztem, magamat láttam benne... - csuklott el a hangja a néninek.

A lány megsimította nagyanyjának arcát. A könnyektől áztatott szemeibe nézett, megölelte, és ennyit súgott a sokat hallott fülekbe:

- Ahogy a te szemeidben is ott van ő. Most is...

/Róth Lajos/

Szeretnék veled szakadó esőben táncolni. Végtelen mezőkön felhőtlenül fogócskázni. Ha elfáradnánk, lefeküdni a zöld pázsitra és az eget fürkészni.

Szeretném ha tudnád, hogy a legszélsőségesebb tájakon is nyílik virág, a hideg télben is van melegség, és hogy a zord dolgok is tele vannak pozitív töltelékkel a látszólag kemény kéreg alatt.

Szeretném ha tapasztalnád, hogy a vak ember is láthat csodát, a néma pedig várja a hangokat.

Szeretném ha én lehetnék az eső, elmosnék minden rosszat. Kitakaritanám a tájat, a lelkeket, felkészíteném a terepet, hogy te szivárványként tudj ragyogni az égbolton.

Szeretnék Nap lenni, hogy te lehess a Hold.

Szeretném ha szemeink tükrében egymást fedeznénk fel, a világot, és észrevennéd a lefontosabb dolgokat.

Szeretném megmutatni milyen egy őszinte könnycsepp, mely az öröm miatt csordult arcodon, és elmossa a bánatodat.

Szeretném ha velem együtt kiáltanál, vagy csak suttogj, és azt is szeretném hogy tudd, a csendben is értem szavad.

Szeretném ha együtt éreznénk olyan dolgokat, melyeket sok ember a félelmei miatt egyre csak halogat.

Szeretnék veled egy ágyban álmodni, a szép szemeid tüzében ébredni, és elfogyni az ölelésben.

Szeretném, ha majd ráncok borítják az arcunkat, azt lássam hogy életünk nem is lehetett volna ennél boldogabb.

Végül pedig szeretném, ha eljön az idő a kezedet fogni, és együtt sétálni az örökkévalóság fénye felé. Mint két csillag, akik egymás fényével ragyogják be a sötét éjszaka szövetét.

/Róth Lajos/

Hogy mi a szépség?

Szubjektív fogalom. Mindenkinek mást jelent. Számomra a test vonulatai mögött meghúzódó világ! Fény és ragyogás, ami belülről árad.

A szeretet illúziója, mely egy életen át képes hályogot növeszteni szemünkre.

Lelki esztétikum, mely megszépít mindenkit. Megszépülsz attól, ha vidámabb, élettel telibb ember vagy mint az átlag.

Hogy mi a szépség?

Kérdezd a hernyókat, pókokat, bogarakat, békákat, akik azt fogják válaszolni: a hasonszőrű társuk a legszebb a világon.

A szem bizonyossága, még akkor is, ha másnak nem tűnik gyönyörűnek, hiszen a többi érzéked mind alátámasztja ezt a tényt.

Hogy mi a szépség?

Mikor a lelked kivetül az anyagra, és varázslatossá teszi a fizikumod. A szeretet testi megnyilvánulása, mely szépítőszer gyanánt a vidámságot, a jó kedélyt, és a boldogságot használja.

Hogy mi a szépség?

Olyan nehezen hihető "dolog". Főleg akkor, ha neked mondják. Viszont ha a másik szemével és lelkével látnád magad, egyből meváltozna a véleményed.

Minden apró, vagy nagyobb hibája ellenére is neked ő a leggyönyörűbb ember akit valaha láttál!

Hogy mi a szépség?

Még kérdezed? Nézz a tükörbe. Látod amit én látok? Te vagy a legszebb...

/Róth Lajos/