Esszencia

Még soha nem léptem át országunk határait.

Soha nem láttam a tengert. Nem tudom milyen lehet mezítláb túrni a homokos partot, és azt sem tudom milyen magas hegyek tetejéről végignézni a napfelkeltét.

Soha nem éreztem az otthon melegét igazán. Azt sem tudom, hogy egy anya milyen szemekkel nézhet a felnőtt gyermekére. Büszke lennél rám anyu?

Soha nem tudtam megtapasztalni milyen az apai szeretet, és soha nem hittem apám erejében.

Nem tudom hogyan működik egy rendes család, csupán elképzeléseim vannak.

Soha nem kaptam igazi születésnapi ajándékot, csak egy kivétellel. Születésnapi bulit sem rendezett nekem senki igazán.

Még soha nem volt olyan párkapcsolatom, ahol eljegyeztem volna valakit. Nem is tudom, ezek a dolgok hogyan működnek. Ha belegondolok, egészséges párkapcsolatom sem volt soha.

Viszont azt tudom, milyen árvának és magányosnak lenni egy ekkora világban.

Arra is rájöttem hamar, milyen felnőni.

Megtanultam csak akkor panaszkodni, ha már nagyon fáj idebenn.

Tudom azt is, hogyan kell a félelmeimmel megvívni, és azt is megtanultam hogyan kell egy mosoly mögé rejteni őket.

Ma már képes vagyok szembeszállni magammal, és bármikor képes vagyok nemet mondani, ha valamit nem akarok.

Mikor fáj a szívem, már csak a szemeim árulkodnak erről.

Megtapasztaltam elveszteni szeretett embereket, és azt is, milyen nehéz utánuk az élet.

Ma már tudom, milyen felemelkedni a pokol mélységes bugyraiból egy hosszú zuhanás után.

Hogyan kell erősnek lenni, mikor mindenki feladta körülötted.

Ebből megtanultam azt is, hogy soha nem lehet feladni semmit, és a remény lángjait hogyan kell tovább taplálni, ha már a remény maga is haldoklik.

Tudom hogyan kell megállni egy pillanatra és elcsodálkozni a természet gyönyörűségén. Hogyan kell nagyot álmodni a csillagos égbolt alatt.

Arra is rájöttem, hogy varázslatos élmény egy csodálatos nő kék szemeire ébredni reggel.

Azt is megértettem, milyen elengedni ezt a szempárt, és milyen egy új barátot köszönteni a személyében.

Hogy milyen érzés őszintén mosolyogni, és szeretve lenni.

A rég nem látott testvéreim megölelni, és könnycseppet ejteni örömömben.

A legfontosabb pedig amire rájöttem, hogy soha nem vagyok egyedül.

Azok a dolgok pedig amik velem történtek eddigi életem során, mind kellettek ahhoz, hogy az legyek aki most vagyok.

/Róth Lajos/

Ha tehetném, és megfoghatnám a csillagokat, megtenném. Elhoznék neked egyet, hogy gyönyörű fényét megcsodálhasd, az élményt pedig megoszthassam veled. Majd együtt engednénk vissza őt az égboltra.

Amikor magányosnak érzed magad, felvinnélek a Mount Everest legmagasabb csúcsára, hogy tiszta időben onnan nézzünk le a földtekére, illetve a problémákra amik olyan hangyányinak tűnnek fentről. Vagy ha éppen magányra vágysz, akkor építenék egy rönkházat neked, ahol kikapcsolódhatsz. Olyan hely lenne, ahol tényleg nyugalmasan tudnál egyedül lenni.

Ha a gondjaidat felmarkolhatnám, a napba dobnám mindet. Ott égjenek el, és égéstermékük fénnyé változva melegítse arcod.

Sajnos ezekre a dolgokra egyedül nem vagyok képes. Elképzelhető, hogy soha nem is leszek. Viszont egy dolgot tudok, amire most is képes vagyok. Szeretni és elfogadni téged. Mindenki vágyik a szeretetre. Én is. Ha pedig nem utasítod vissza, ezt tudom ajándékozni.

/Róth Lajos/

A szépség soha nem provokatív. A szépség maga a vonzerő, a bűbáj. Nem egyenlő a felszínes külsőségekkel. Cseppet sem azonos a divattal. Nem egyenlő a testiség fogalmával. Nem illat, nem kozmetika, és nem igézet. Ez mind szemfényvesztés, illúzió, semmi más.

A valódi bájosság, a nagybetűs vonzerő amit szépségnek hívunk, az a tiszta és nyers kisugárzás. A psziché tisztaságára, két szempár őszinte pillantására, és az egyén belső tulajdonságaira fektetetett vonzerő maga. Ahogy a szemünknek, ugyanúgy a lelkünk számára is gyönyörű. 

Nem a kihívóan öltözködő, üveges tekintetű, morális sivatag közepén érzelmekre szomjazó, száraz lelkű nők ismérve. Hiszen közük sincs a valódi szépséghez.

Egy nő szépsége és bája, maga a mosolya. Szemei arcának gyémántjai. Olyan tükrök, amik megmutatják élete törénetét. Viselkedése, megjelenése, tehát az egész kisugárzása az érzékszerveink minden figyelmét magára tereli.

Ők az igazi és hamisíthatatlan nők, kik nem a közösségi oldalak felületein pózolnak hiányos öltözékben. Kik nem úgy hajlanak mint a búzakalász a szélben az aktuális divatot és trendeket követve, hanem az élet hegyének csúcsán foglalják el méltó helyüket. Nem mások ők, mint a Hold fénye a sötét éjszakában.

/Róth Lajos/

Két dátumot jegyez meg az ember igazán.

Az egyik az, amikor a hozzá közel álló emberek születnek.

A másik pedig az, amikor ezek az emberek elmennek.

/Róth Lajos/

- Mama! Nagyapa szeretett téged? - kérdezi nagyanyját unokája, az esküvője előtti napon.

- Igen, kislányom! Nagyon is. - hangzik a válasz, a karcos női hangon.

- Sok nő vette körül mindig. Igaz? Nem kacsintgatott... - érkezett az újabb kérdés, kissé bizonytalanul. 

- Igen. Nagyapád szoknyapecér hírében állt. Emlékszem, apám sokszor figyelmeztetett: - Ne állj meg annak a fiúnak, mert sírni fogsz. - Aztán mit sem értek a bölcs szavak, a rózsaszín köd bekebelezett.

Halála napjáig rengeteg lány és asszony vette körbe. Szerette a kacér nők fejét bolondítani, de én soha nem voltam féltékeny. Sokszor úgy éreztem direkt csinálja, hogy engem hecceljen kicsit. Mindig megbíztam benne, ő pedig soha nem vert át.

- Honnan tudod ezt biztosra? - érkezett egy újabb kérdés.

- Nagyapád tudott a nőkkel bánni. Mindig megkapta ifjonc korában amit szeretett volna tőlük. Honnan éreztem, hogy bízhatok benne? - A néni szeméből egy csepp könny buggyant ki. Letörölte és folytatta. - A szemei... Szép szemei voltak. Barnák. Nagyon őszinték. Viszont a tekintete... senkire nem nézett úgy velük, mint rám. Mikor a szemeit fürkésztem, magamat láttam benne... - csuklott el a hangja a néninek.

A lány megsimította nagyanyjának arcát. A könnyektől áztatott szemeibe nézett, megölelte, és ennyit súgott a sokat hallott fülekbe:

- Ahogy a te szemeidben is ott van ő. Most is...

/Róth Lajos/