Esszencia

Novella
Julgio•  2023. november 19. 09:20

Te vagy

- Lépésről lépésre, nincs is itt senki... - bizonygatta magának egy nehéz dobozokat cipelő alak.


Suhant egy korbács a semmiből, aztán egy gúnnyal telt hang szólalt meg:


- Mikor rakod le? - sziszegte.


- Nem fogom. Haladok, és tudom...


Repülő sárdarab szakította félbe mondandóját, amely egy csattanás után az arcát festette sötétre. Ehhez is egy hang társult, illetve egy hangos kacaj:


- Nézzétek, hogy cipeli azokat a célokat és terveket. Hát nem aranyos? - vékony, a dobhártya számára irritáló hang sipította sorait. Közben újabb sárgalacsinnal dobta meg az alakot.


Most egy gyermek hangja csilingelt füleiben, aki egyre csak azt hajtogatta:


- Tedd le, ha nehéz! Tedd le, mert elsírom magam, ha nem teszed. Sőt! Belédrúgok, és addig csípkedlek, míg nem rakod le azokat a dolgokat. - közölte fennhangon a gyermeki hang.


- Megnémultál? Felelj ha kérdeznek! Ez fáj? - egy mély, dörmögő hang folytatta a kisgyerek szavait.


Hirtelen karmos kezek nyúltak mellkasába az alaknak, aki egy pillanatra megrogyott. Megszorongatta az a valami a lelkét.


- Elég! - kiáltotta. - Lépésről lépésre, nincs is itt senki. Tudom, hogy közel vagyok. A hitem hozott el idáig. Nem állhatok...


Ekkor újra lecsapott a korbács, ami a jobb térdhajlatát találta el. Megrogyott a lába. A dobozai közül leesett egy, viszont már nem volt ideje elkapni azt. Elnyelte a föld. Újra két lábra állt, a hangok pedig közelebb férkőztek hozzá. Kisebb káosz uralkodott el körötte. Sárdarabok záporoztak felé, a karmok a hátát nyúzták. Az ismeretlenek pedig egyre csak hajtogatták:


- Tedd le!

- Mi lesz? Pihenj egyet, elfáradtál!

- Nem teszed le? Miért nem hallgatsz ránk?

- Gyilkos vagy? Megölsz minket. Tudod?

- GYILKOS!

- TEDD LE!


- Megérkeztem... - jelentette ki határozottan az alak.


Vakító fény támadt a semmiből. A káoszt néma csend zárta. Egy láthatatlan kéz felemelte a dobozokat a görnyedt hátról, majd egy ötödik, kellemes hang szólalt meg újra. A nevén szólította:


Te vagy az alak!

Te vagy a férfi, és a nő is!

Te vagy az, aki ezeket a sorokat olvassa!

Végig te voltál a dobozokat cipelő, a legfontosabb főszereplő. A hangok nem voltak mások mint a félelmeid. Félelmek, melyek a múltadból, az életedből, belőled táplálkoztak.

A dobozok a terveid voltak. Az álmaid. Azok a dolgok és gondolatok, amelyeket mindig is szerettél volna megvalósítani. Amelyeket türelmesen gyüjtöttél be, mikor a céltalanság hálójában vergődtél.

Büszke vagyok rád, hogy a legmeredekebb emelkedőkön, és a legnagyobb akadályokon is végig tudtál menni. Nem más érdeme ez, csakis a tiéd.

Örülök, hogy mindig mikor kizökkentél, a hited által visszatértél a helyes ösvényre.

Örülök annak is, hogy akkor sem vesztetted el a reményt, mikor lelked éjszakáin vakon, tévelyegve kerested a kivezető utat a saját terveid felé.

Látod? Kitartásod meghozta a gyümölcsét. Illetve a tudat, hogy végig biztos voltál benne:

Célba érsz!


Mindenki célba ér, csupán hinni kell benne. Legfőképpen magadban!


/Róth Lajos/

Julgio•  2023. június 6. 10:44

Veronika

Egyszer volt, hol nem volt.

Mint minden tündérmese, keződhetne ez is egy hasonló közhellyel. De ez nem az a történet lesz. A jelenben játszódik, pont egy ilyen napon mint a mai. 

A Tavasz első napjai tomboltak, és a Tél utóhatása is kezdett enyhülni már. A horizonton pislákoló nap fénye gyönyörű lilás rózsaszínes pirosas felhőörvénybe festette a tájat. Hűvös szellő borzolta a koránkelők tarkóját. Lassan ébredő rózsaszín és fehér virágok pattantak ki a rügyekből. Hosszas, nyújtott léptű macskák sétáltak keresztül a város utcáin, mit sem zavartatva magukat az esti tivornya után. Gyönyörű volt a táj, de nem mindenkinek.

Tele volt a buszmegálló munkásokkal. Tartja a mondás, aki korán kel az délelöttös. Hangos ásítások, a szemek sarkából integető csipák, ólomsúlyú léptek, hanyag és görcsös testtartások árulkodtak róla, mennyire nincs kedv a hétfői munkához a fejekben, és már csak a lelkük rángatja be őket melyet a kötelesség oltárára fektettek évekkel ezelőtt. Van akit célja, van akit a szükség rugdalt ki a pihe puha ágyból. Egy közös volt bennük. Fáradtak voltak. Magam is közéjük csoszogtam és egy elhaló köszönést köhögtem fel száraz torkomból...


- Jó regg'lt!


Rámnéztek az arcok, tekintetük hűvös volt és sivár. Volt aki viszonozta a köszönést, viszont a többség miután végigfürkészett engem elfordította a fejét és folytatta a semmibe bámulást. - Életunalom - gondoltam magamban. De valahol a lelkünk mélyén mind tudtuk, hogy ez már nem az.


Állt ott egy nő, akit soha nem láttam ezelőtt. Találkozott a pillantásunk, majd odalépett hozzám és szóba elegyedtem vele. Ismerős ismeretlen volt számomra. Kellemes csilingelő hangja szomorúságot rejtett gondolatai mögé. Reménytelenség hallatszott ki szavakká formált sorai közül. Csak mesélt, és mesélt, én pedig fel sem fogtam mi történik.  Szép szemei voltak. Barnák mint a mogyoró, viszont a fény mintha eltűnt volna belőlük. Hamar belevesztem a szemkörüli ráncokba, a megfáradt szemek mogyorószín írisz tengerébe. Élet és halál tanúja volt ez a szempár. A szája egyre csak beszélt, viszont a tudatom már egész máshol járt. A szem a lélek tükre. Megállt az idő. Egy táj rajzolódott ki előttem. Egy mély folyómeder, melyet saját lábaival taposott ki a hosszú évek során. Kopár fák es elhalt állatok tetemei tarkították a partokat. Örök szürkület festette a tájat. Körben mindenhol pusztaság és száraz sziklasivatag míg a szem ellát. Égitestek sehol. Se hold, se nap, csak a Sarkcsillag a meder felett, amerre a kiszáradt folyó tartott. Az utolsó halvány reménysugár, mely a hangjából is kihallatszott.

Leereszkedtem hát a mélybe, és elindultam a mederben, hátha megtalálom a gazdáját. Mégsem volt annyira kiszáradt az egész, csak annyira sötét volt, hogy fentről nem látszott. Víz éppen csak csörgedezett az apró repedésekben. A csillag innen is jól látszott, és míg a szemem ellátott végig egyenes volt a terep. Mindenütt szétszórt fájdalomcsillapítós és nyugtatós dobozok éktelenkedtek. Szél süvített végig a hosszú vájaton, egy keserves dalt hozott magával... Nekilódultam. Tudtam ő lesz az, hiszen ugyanazon a hangon dalolt. A dalocska pedig így szólt:


Állok a parton egyedül,

Csak a Csillag ragyog.

Eltévedt tücsök hegedül,

Minden más halott.


Eltűnt valami szép,

Lyuk tátong szívemen.

Túl nagy lett a lék,

Sötét meg az érzelem.


Tudtam, hogy a bánatát dalolja. Egy rossz előérzetem támadt. Elkezdtem futni. Alkoholos üvegek és széttört tükördarabokon vitt végig az utam. Volt ahol megcsúsztam és majdnem kificamítottam a bokámat. Nem álhattam meg. A dalocska folytatódott és egyre keserűbb hangvételű lett:


E résen csorog,

A patakba sok emlék.

A víz pedig csak csöpög,

Bár mosná lelkem "szennyét".


Bár elvinne engem,

Ne hagyna itt végleg.

Vagy töltené ki bennem,

Ami űrt belül érzek.


Borotvapengék, roncsautók, kiégett mozdonyok, szakadt kötelek és törött téglák között szaldtam végig. Az izzadtságommal küzdöttem, mely a szemem kezdte csípni. 

A víz vérszínűre kezdett váltani. Tudtam, hogy baj van. Feszültem magam is. A tüdőm zihált, a lábaim is fáradtak.

Aztán megláttam őt. Már nem is volt olyan távol. Fent állt a parton. A meder egy végtelenségig mélyülő víznyelőbe torkollott. Kiáltottam, de nem hallotta meg. Felküzdöttem magam a meredek falú vizesárokból. A ruhám elszakadt, a térdem felkezdték a kavicsok.

Újabb rossz előérzet fogott el. - Ugrani fog - A mélységet nézte, a dalt pedig egyre csak folytatta:


Habjai sodorhatnának,

Már senki nem néz felém.

Ha megvadulva nyaldosnának,

Magam sem menteném.


Addig is állok rendületlenül,

Már a csillag is alig ragyog,

A tücsök se hegedül,

Minden csendes, s halott!


-Itt vagyok! - Szóltam hozzá, és a szemeit bámultam. Megszakadt az illúzió. Álltam elötte a buszmegállóban, és annyit mondtam megint: - Itt vagyok! Most valamit meg kell tennem, ne haragudj. - Láttam ahogy a pupillák tágulnak és az ijedtség ráncolja arcát. Amíg a szemében kalandoztam, ő két percben belefolytotta minden fájdalmát a mondandójába. Az érzelmeim vezettek és megöleltem.

Mindenki minket nézett. A buszmegállóban megfagyott a levegő, még jobban mint 2 perccel ezelőtt.

Lógatta a karjait maga mellett. Én pedig némán öleltem. Hallottam hogy szipog, majd halkan nyöszörögni kezd. Felkúszott a keze a vállamra és hangos zokogásba tört ki. Magához szorított.

Akkor én voltam neki a csoda. Az az egyszerű ember, aki nem bántotta mint oly sokan mások. Nem ítélkeztem felette. Nem akartam tőle semmit, csak éreztem a fájdalmát és pusztán megöleltem, hogy tudja és érezze, egy értékes ember. Felemelő érzés volt és én is elmorzsoltam pár könycseppet. Viszont a legnagyobb csoda ekkor következett:

Elengedtük egymást a szoros öleléséből és nevettünk. Kitöröltem a szeméből a könnyet, aztán körbenéztem. Az álmos és fáradt emberek egy kisebb csoportja vett körbe minket. Az egyik hozzámszólt: - Megbocsátasz? - Intettem neki, hogy természtesen. Odalépett a nőhöz és megölelte. Majd jött a következő. Aztán a következő. Aztán még egy, majd a busz is befutott. A nő odalépett a kukához, kiemelt valami nagyobb dolgot a táskájaból és kidobta. Utolsónak szállt fel a járműre. Leült mellém és megszólított.

Bemutatkozott. Veronikának hívták. Volt 30 percünk, míg a busz zötykölődött. Kiderült, hogy ő is annyi idős mint én. Meghalt mindenkije. Az állandó magány, a folytonos munkahelyi zaklatások amiken keresztülment és a társadalmi megfelelés, amit ez a század helyez az emberekre, totálisan kicsinálta. Mielőtt elváltunk volna, megkérdeztem tőle mit dobott ki a kukába. Elsírta magát megint, s ennyit felelt:

- Egy kötelet. - Felakarta akasztani magát aznap. Már mindent eltervezett. Úgy érezte, hogy valakinek el kell mesélnie utoljára, hogy mit érez és azért lépett oda hozzám. Nem is sejtettem mire készülhet. Ez volt a rossz előérzetem... 

Ha akkor nem mesél, akkor nem figyelek fel rá. Ha akkor nem ölelem meg akkor az emberek sem figyelnek fel rá. Ha akkor nem születik meg a csoda, akkor ma már nem lenne köztünk.

Három csoda egy nap! Azóta még erősebben hiszek a csodákban.

Ha az a három csoda nincs, akkor az ő élete sem válik varázslatossá.


Ne felejtsetek el szeretni és ne ítélkezzetek! Higgyetek egymásban és higgyetek a csodákban! Ti magatok is azok vagytok és minden nagy dolog belőletek indul!


/Róth Lajos/

Julgio•  2023. június 6. 10:41

Fák

Fülemben érzékelem szívem minden dobbanását, melyet a táj némasága szinte fülsiketítőre erősít dobhártyámon. Nagy levegőt veszek és leküzdöm félelmeim. Vagyis csak próbálom. Egyedül sétálok az országút mentén, a lábam alatt surrogó aljnövényzetben. Egyetlen lélek se közel, se távol, csak a messzeségben feltünő, egyre növekvő két hatalmas fa. Ahogy közelítek feléjük gonosz óriásokká változnak. Hirtelen reccsenés talpam alatt - Ezer szem pillant rám a kopasz ágak sűrűjéből. Hangos károgással varjak százai röppennek fel rémületükben, hogy örvénylő égi táncukkal szürkévé és valamivel világosabbá maszatolják a hajnal sötét égboltját. Kirajzolódnak a közeli város eddig homályba burkolózott körvonalai a baljóslatú horizontra.

Egyre erősödő morajlás hangzik közepe felöl. Ébred a szörny - gondolom. Hatalmas kéményei okádani kezdik a mérgező füstöt az atmoszférába, így jelezve: mély levegőt vett. Él! Egyre világosodik a táj, de a felhők nem oszlanak. Félelmet kölcsönöznek a szívekbe és eltakarják a reményt adó nap sugarait. Szolgái az emberek, mint agyatlan zombik özönlenek elő házaikból, beborítva a város testét, hogy túlélésükért cserébe elvégezzék létfenntartó szerveinek működtetését.


Én is egy vagyok közülük, Te is egy vagy közülük, mind egyek vagyunk ebben a gépezetben. Fontos, de sokszor el nem ismert alkotóelemei, kik nélkül a város szívverése leállna. Ha a kémények nem ontanák a füstöt, lassan beállna az agyhalál.

A mai napig előre nem látható láncreakciót indítana el ezáltal, kigyógyítva az embereket a zombi létből. Természetesen ezt a város sem szeretné. Egyáltalán ki szeretne meghalni?!

Turpissága odaáig fajult, hogy kénytelen tudatlanságban és megfélemlítésben tartani rabszolgáit, kizárva ezzel az öntudatra ébredés és összefogás minden lehetőségét. Az emberek pedig mint a birkák, kik attól félnek, hogy megfosztják őket gyapjú bundáiktól, hangosan bégetve behódolnak.


A két óriás fa nap mint nap egyre inkább elkeseredetten tekint végig a betondzsungelen, és emlékszik vissza azokra az időkre amikor még ők és gyermekeik zöldeltek ezeken a területeken, nem pedig a házfalak burjánzottak. Az emberekkel is békességben éltek egy helyen. Régi emlékek egy letűnt korból. Azóta minden megváltozott. Ember a Földanya ellensége, illetve ember embernek farkasa lett.

Egyetlen fát sem látni odabent. Csupán alultáplált bokrokat, melyek a szmogtól keserű levegőtől hullatják ébredező leveleiket. Ami csak zöldelt, vagy élt, mindent számonüztek tűzzel és vassal a város parancsára. Aki nem tágított, vagy lassú volt a meneküléshez, azt kivágták és helyére beton került. Ma már csak ez a két fa őrzi és tudja, milyen is volt a világ, mielőtt a kapzsiság és a hatalom mindent felemésztett, ami az emberi elmét is elragadta. Új bálványok emelkedtek. Mind közül a leghatalmasabb a pénz lett. Az a nyavalyás pénz! Hiszen minden erről szól!


/Róth Lajos/

Julgio•  2023. május 28. 16:22

Élned kell

Nyár eleje volt. Az időjárás napról napra egyre jobban perzselte a fák lombkoronáját. A virágok a nap felé fordulva szívták magukba az éltető fényt. A természet zöld és színes, kontrasztos pompával festette be a tájat a horizonton túl is. Központi csillagunk fénye ontotta magából áldását a kert növényeinek is. Fecskék cikáztak a magasban, eképpen üdvözölve szülőhazájukat. Gólya gázolt a réten. Csőrében volt valami. Biztosan élelmet talált, ami nagy érték volt számára. Éhes szájak várták haza anyjukat a fészek biztonságában. Mókus sziporkázott a park növényei között. Hirtelen neszre lett figyelmes. Mozdulata megdermedt, mintha veszélyt érzett volna. Talán egy éhes macska? Gondolta magában. De nem. Egy emberi alak közeledett felé. Szökkent egyet, kettőt, hármat, és mikor már az ember szinte a mellé ért, felkapaszkodott villámsebességgel az egyik fára.


Egy férfi haladt végig a murvás ösvényen. Egyedül, magányosan. Lábával szinte csoszogott. Nehéz lépteivel végig söpörgette a kis kavicsokat. 

Zsebre tett kezeit vékony testéhez szorította. Kobakján sapka díszelgett, mely mélyen a szemébe volt húzva. Hátizsákja üresnek tűnt, viszont valami mégis lehúzta azt. Tekintetét mereven a talajra szegezte. Gondolataiba mélyedt, kizárta elméjéből a külvilágot.

Hamarosan egy padhoz ért. Nagy diófa alatt foglalt helyet. Háta nekifeszült a támlának. Levette sapkáját. Beesett arc tekintett fel a lombkoronán átszűrődő napfényre. Egy könycsepp gördült végig a szeme alatt. A férfi összegörnyedt, kezeit a zsebéből az ölébe helyezte. Ringatni kezdte testét előre, hátra, majd hangos zokogásba kezdett. Hangja elveszett a csendben és a magányban.


Alkonyodott. Elrepült az idő. A nap utolsó sugarai még elköszöntek, megvilágították a férfi arcát. Meleg szellő borzolta rövidre nyírt haját. Szemei kisírtak, vörösek voltak. Egyre sötétebb lett. Már jó ideje ült egy helyben és nem csinált semmit. Gondolatai elhatalmasodtak felette, félelmet szültek elméjében. Pörgette emlékeit. Tekintete nincstelenségről, reménytelenségről árulkodott. Egy fiatalember, kit megtört az élet. Elvesztett mindent és mindenkit. Egyedül maradt ebben a világban. Egyedül a félelmeivel, emlékeivel, a rémekkel akik elől menekült, illetve minden problémájával, amelyek már régen nem fértek el egy hátizsákban.


Bekövetkezett amitől tartott. Sötétség vette körbe, ami lelkét is elöntötte. Suttogást hallott, mely erősödött. Kezeit a füléhez kapta, hogy megpróbálja kizárni a belső hangot. Nem sikerült. Rémképek villantak fel elötte szüleiről. Vérfagyasztó női sikoly hasított végig elméjén. Majd valaki hozzászólt:


- Tedd meg... Nincs hová menekülnöd magad elől! - mondta egy hang... a saját hangján.


- Nem! - kiáltotta, viszont tudta, eljött az idő. - Véget vetek ennek az egésznek. Elég volt.


- Csak bátran! Nincs már semmi ezen a világon, mi itt tartana téged. - folytatta a hang.


Egy pisztolyt kotort elő táskájából. A homlokához emelte. Szemeit behunyta. Bátorságot gyüjtött, aztán meghúzta a ravaszt. Hatalmas durranás rázta fel az éjszakai park nyugalmát. A tücsök szonáta is alábbhagyott.


Valami furcsa dolog történt. Nem halt meg. Vagy meghalt? Kinyitotta szemét, elakadt a lélegzete. Valaki a kezét félre rántotta és még mindig szorította. Hatalmas fényesség ragyogta körül a padot. Lassan oldalra pillantott, majd könnyei eleredtek. Egy másik férfi ült mellette. Szárnyai voltak, aranyszín csillogása pedig szinte nappali fényességet varázsolt köréjük.

Elernyedt markából kiesett a lőfegyver. Szája egyetlen szót formált, majd kérdésként lehelt az éterbe:


- Miért? 


- Nyugodj meg, élsz. - válaszolt az alak. Minden egyes kimondott szava békét és szeretetet sugárzott. - Még nem jött el a te időd, élned kell. Tudom, most reménytelennek tűnik minden. Mindenki azt szeretné, hogy élj...


- Ki mindenki? Ki? - válaszolt kiáltva, a könnyeivel küzdve.


A fényes alak az égbolt felé mutatott ujjával. A férfi kitörölte könnyeit szeméből, és az égre tekintett. A csillagok közül egy szempár nézett vissza rá. A fényes alak pedig ahogy érkezett, úgy tűnt el. A fiatalember még kereste tekintetével, de már nem találta sehol. Az égbolt is behunyta nagy szemeit. A tücskök ismét rázenditettek a ritmusra. Békák éji kuruttyolása színesitette ezt az érdekes zenét.

Kis idő után felállt a padról a férfi, megfogta a pisztolyt és odalépett egy kukához. Belenyúlt, kivett belőle egy szatyort. A fegyvert belecsomagolta, aztán tartalmával együtt visszadobta a szemetesbe. Sapkáját ismét a szemébe húzta, kezeit zsebre vágta és eltűnt a fák között a sötétben.


Bár a férfi nem látta, ott maradt még mellette az angyal, és követte őt egészen hazáig. Ágya szélére ült, óvó kezeivel pedig álomba ringatta a sovány arcot.


/Róth Lajos/

Julgio•  2023. május 24. 12:02

Virágzás

Élt egy kis hagyma a virágoskert szívében. Miután a Tavasz tiszteletét tette puha lábával a lugas növényei között, ő is felébredt álmából.


- Idén szép, és erős virágot hajtok. - harsogta a többi kis hagymának.


- Mindnyájan azok leszünk! - érkezett egy váratlan felelet az angyalszobor tövéből.


Örömmel töltötte el hagymánkat, hogy nem egyedül kell megtennie amit elhatározott. Hanem sok bajtársa is akad a környéken.


Teltek, múltak a hetek, beköszöntött a jó idő. Nyár már a szomszédból integetett, hogy lassan ő is érkezni fog.

Az apró bulbus* szárba szökkent. Hatlamas lelkesedéssel várta a kiteljesedést. Leváltak és oldalra hajlottak levelei, illetve szép, mosolygós bimbót növesztett a lágyszár végére.

Csodálattal telve figyelte a többi virágot, akik korábban hajtottak ki, és most teljes fényükben pompáztak. Sokuk szerelembe ejtette a szelet, volt aki a méheket. Olyan is akadt, aki egy másik virággal ölelkezett össze. Ezek a temperamentumos románcok a virágoskert vadonjában, minden arra tévedőt megígéztek. Napkeltétől napnyugtáig, szenvedélyes zümmögés, továbbá édes virágillat töltötte be az atmoszférát.


Suhantak a napok mint a róka a kert alatt, a bimbó pedig egyre cseperedett. Félelem foglalt helyet egyszerű kis lelkében.


- Te jó ég! Ki kellene nyílnom! Szeretnék a méhekkel ölelkezni, illatom pedig a természetnek adományozni. De... Mi lesz, ha nem sikerül és csúnya leszek? A dongók sem fognak megkörnyékezni? Elhervadok, mielőtt szerelembe eshettem volna én is. - agonizált magában.


Beköszöntött az este. Álomra hajtotta ő is a fejét. A fényes Hold, arcával végig mosolyogta a tájat és a kert lakóit. Ahogy érkezett, úgy tért nyugovóra ő is. A nap fényes sugaraival köszöntötte a reggelt.

A bimbócska megelégelte a siránkozást. Gondolta bátor lesz, és megmutatja magát végre a világnak.

Gyönyörű színpompás szirmok sziluettje bontakozott ki a látvány hevében. Csinos selyemruhája az emberi szív számára is kedvesnek tűnt. Elrabolt minden tekintetet.

Illata odavonzott minden méhet, dongót, apró beporzót. Szerelembe esett maga is az élet körforgásával.


- Ha nem merek kinyílni, akkor soha nem élem át ezt a csodát. Soha nem fogok kiteljesedni. - gondolta magában, és kecsesen megadta magát a Nyár simogatásának.


Ne feledd, te is ki tudsz "virágozni". Soha nem késő, hiszen bármikor be tud köszönteni a te életedben is a változás. Ahogy a piciny hagymának, ugyanúgy nekünk is lehetséges a kiteljesedés. Csupán nyitottnak kell lennünk rá, mint a bimbónak a Nyár hívására.


/Róth Lajos/


*A hagyma megfelelője orvosi nyelven.