Esszencia

Biztosan voltál már abban a helyzetben, mikor úgy döntöttél, hogy magad mögött hagysz mindent. Mikor a fájó emlékeket a sutba vágod és előre tekintve a jelen lépcsőfokain haladsz felfelé. Egy darabig magabiztosan lépkedsz, utána szivárognak vissza a régi emlékek. Újfent kísért a múlt. Füledbe súgja ármányait. Uralkodni akar rajtad. Ismerős érzés ugye? Nem érted miért, illetve hogyan lehet ez... hiszen te minden tőled telhetőt megteszel. Elzárod magad a sok bántó dologtól. Abba viszont bele sem gondolsz, hogy újabb akadályokat húzol köré, és ahelyett hogy szelektálnád félelmeid, bizony ott dédelgeted továbbra is magadban a falak biztonságában. Rengetegen szenvedünk ettől. Roppant nehéz szembenézni önmagunkkal. Legalábbis első nekifutásra.

Hidd el, a legnagyobb "mesterekkel" is előfordul ez. Ők is ugyanolyan emberek, mint bármelyik másik a sok milliárd közül.

Nem tudnak ők sem, de mi sem egyszerre mindennel megküzdeni. Van ami rejtőzködik és van amihez ásnunk kell magunkban. Sok sérülésünk pedig hosszú időn át kísér minket, mert akkora hegeket karmolt a szívünkbe. 

Képzeld el, hogy az életed egy nagy renovalásra váró sötét szoba. Egy napon úgy döntesz, rendet szeretnél tenni benne. Felhúzod a redőnyt, kimeszeled a falakat, megpucolod az ablakot, összetakarítasz. Bedobálod a neked nem tetsző, vagy már felesleges dolgokat. Ruhákat, iratokat, csetreszeket, stb. a szoba közepére. Szortírozol a vitrinekben. Mindent is megteszel a siker érdekében.

Végül a rendrakás első eredménye egy óriási káosz lesz. Amitől szeretnél megválni, ott tornyosul a szoba közepén. Egy újabb seprésre lesz szükséged, sok sok szemeteszsákra, hogy végleg elválj tőlük.

Ilyen az életed. Ha a sérelmeket, a félelmeket, az akadályokat bedobáljuk középre, akkor azok elkezdenek kísérteni. Nem elég megtalálni és összegyűjteni, ki is kell vinni őket a kukába.

Ez a változás folyamata! Nem azonnali, de alapos munka eredménye. A lelked és az életed pedig meghálálja az erőfeszítéseket és a gondoskodást...

/Róth Lajos/

Élt egy kis hagyma a virágoskert szívében. Miután a Tavasz tiszteletét tette puha lábával a lugas növényei között, ő is felébredt álmából.

- Idén szép, és erős virágot hajtok. - harsogta a többi kis hagymának.

- Mindnyájan azok leszünk! - érkezett egy váratlan felelet az angyalszobor tövéből.

Örömmel töltötte el hagymánkat, hogy nem egyedül kell megtennie amit elhatározott. Hanem sok bajtársa is akad a környéken.

Teltek, múltak a hetek, beköszöntött a jó idő. Nyár már a szomszédból integetett, hogy lassan ő is érkezni fog.

Az apró bulbus* szárba szökkent. Hatlamas lelkesedéssel várta a kiteljesedést. Leváltak és oldalra hajlottak levelei, illetve szép, mosolygós bimbót növesztett a lágyszár végére.

Csodálattal telve figyelte a többi virágot, akik korábban hajtottak ki, és most teljes fényükben pompáztak. Sokuk szerelembe ejtette a szelet, volt aki a méheket. Olyan is akadt, aki egy másik virággal ölelkezett össze. Ezek a temperamentumos románcok a virágoskert vadonjában, minden arra tévedőt megígéztek. Napkeltétől napnyugtáig, szenvedélyes zümmögés, továbbá édes virágillat töltötte be az atmoszférát.

Suhantak a napok mint a róka a kert alatt, a bimbó pedig egyre cseperedett. Félelem foglalt helyet egyszerű kis lelkében.

- Te jó ég! Ki kellene nyílnom! Szeretnék a méhekkel ölelkezni, illatom pedig a természetnek adományozni. De... Mi lesz, ha nem sikerül és csúnya leszek? A dongók sem fognak megkörnyékezni? Elhervadok, mielőtt szerelembe eshettem volna én is. - agonizált magában.

Beköszöntött az este. Álomra hajtotta ő is a fejét. A fényes Hold, arcával végig mosolyogta a tájat és a kert lakóit. Ahogy érkezett, úgy tért nyugovóra ő is. A nap fényes sugaraival köszöntötte a reggelt.

A bimbócska megelégelte a siránkozást. Gondolta bátor lesz, és megmutatja magát végre a világnak.

Gyönyörű színpompás szirmok sziluettje bontakozott ki a látvány hevében. Csinos selyemruhája az emberi szív számára is kedvesnek tűnt. Elrabolt minden tekintetet.

Illata odavonzott minden méhet, dongót, apró beporzót. Szerelembe esett maga is az élet körforgásával.

- Ha nem merek kinyílni, akkor soha nem élem át ezt a csodát. Soha nem fogok kiteljesedni. - gondolta magában, és kecsesen megadta magát a Nyár simogatásának.

Ne feledd, te is ki tudsz "virágozni". Soha nem késő, hiszen bármikor be tud köszönteni a te életedben is a változás. Ahogy a piciny hagymának, ugyanúgy nekünk is lehetséges a kiteljesedés. Csupán nyitottnak kell lennünk rá, mint a bimbónak a Nyár hívására.

/Róth Lajos/

*A hagyma megfelelője orvosi nyelven.

Találkozott a pillantásotok! De... valahogy az övé más volt, és az a mosoly?!

Felveszitek a kapcsolatot. Kicsit nyomoztok mint Sherlock Holmes, hogy mégis ki lehet, mi lehet a másik.

Hamarosan beszédbe elegyedtek, értetlenkedtek, szimpatizáltok. Egész napokat töltenétek legszívesebben egymás társaságában. A külvilág is megszűnik.

Hamarosan találkoztok és remekül érzitek magatokat. Szinte bizseregtek... non stop beszélgettek... non stop bizseregtek...

Van valami a levegőben. A környezetetek veszi észre először, aztán már rá van írva a homlokotokra. Tök kínosnak érzitek, egymásra néztek es pirultok.

Tényleg van valami a levegőben, most már ti is beismeritek. Megjegyzi mindenki milyen szép pár vagytok, de kinevetitek őket, mert még magatoknak sem meritek bevallani. Egyszer feszültök, egyszer repültök, éppen kezdene újra arcpirítóvá válni a helyzet, sűrű csend, néma dobpergés, az idő megszűnik. Arra vártok ki lép először és hirtelen elcsattan a várva várt első csók.

Parfümillatú, Tavasz küllemü emlék, Nem a minősége, sokkal inkább az érzés, mely egész életen át elkísér...

/Róth Lajos/

Pipacs kisasszony a mező szélén pihentette szirmait. A Nap fényében fürdött. Készült a nagy találkozásra. A kék ég alatt, a friss zefír ölelésében várta daliás udvarlóját. Búzavirág úrfi mint mindig, most is késett. A kisasszony türelmesen várta, piros szoknyáját a langyos szellő fodrozta.

Pitypang lopott pillantásokkal figyelte a kis piros nőszemélyt. Mikor a Pipacs ránézett, ő azonnal elfordította a fejét. Arra gondolt, bárcsak lenne annyi bátorsága, hogy megszólítsa a szépséget. Hogyan köszönjön? Mit mondana neki? Bókoljon a szép ruha miatt?

- Ó, én szegény, ronda borzas Pitypang. Nem merem megszólítani a kisasszonyt. Tavaly a Bogáncsot is kikosarazta, pedig az a növény szerette. - Dünnyögött magában, a gondolatai pedig záporoztak a fejére. - Mikor meglátom a piros szoknyájában, a szívem hevesen veri a tavasz ütemeit.

Eképpen szomorkodott a Pitypang a közeli pocsolya partján és közben magát becsmérelte. Az Ibolyák meglátták, kinevették. Csúfolni kezdték:

Pitypang a borzas

Szája nagy ordas

A Pipacsra vágyik

Kit Búzavirág csábít

Pitypang tovább lógatta orrát. A szellő megsimította arcát és elsodorta pár magját a végtelen tájba.

Búzavirág kék öltönyben érkezett a színre. Parfümjének illata megdobogtatta a közeli virágok szívét. Pipacs pirult, pirosabb lett, csókot leheltek egymás ajkára, aztán a Don Juan karjaiba omlott szerelmesen.

- Gyere hát Kisasszony- szólt a kékség. - Elviszlek magammal.

A kis piros kezét megragadta az úrfi és egy pillanat alatt el is tűntek a mező sűrűjében.

Feljött a Hold. Körbenézett a tájon, nagyot ásított, aztán magára húzta a takarót.

Nap ébresztette a Pitypangot. Kinyitotta szemeit, megdörgölte őket, nyújtozkodott egyet, amit pedig látott azt nem hitte el.

Kamilla mama vígasztalta a Pipacsot. Kisírt szemekkel, tépett ruhával. A gondoskodó fehér ruhás dáma gyógyírt adott a kis piros lelkének, aki felzokogott és rázendített.

- Én szerencsétlen. Megvakított a külcsín, a romlott belbecs takarva maradt általa. Fejem csavarta el Búzavirág úrfi. Éjjel- nappal ámított. Végül a csapdájába léptem, elvette az ártatlanságom, széttépte a szép ruhám és a gazember ott hagyott.

- Ne búsúlj kedves. Tudom, hogy nem vígasztalnak ezek a szavak. De lesz még szép ruhád jövőre. Legközelebb pedig felismered az aljas virágokat. - Anyai szeretetével nyugtatta Kamilla mama a kis pirost. Megcsókolta a homlokát és dolgára eredt.

Feljött a Hold ismét. A Pipacs szirmai egytől egyig lehulltak. Ő is a pocsolya tükrében nézte magát.

Pitypang még mindig ott volt. Erőt vett magán, odalépett a szomorú virághoz, megszólította.

- Nézd csak Kisasszony! Így is milyen szép vagy. Legalábbis, nálam biztosan szebb. Szeretnék neked mutatni valamit.

A Pipacs felemelte buslakodó fejét. Tekintetét a Pitypangra szegezte, aki kitárta magjait. Szinte nyomban kilőtte mindet az ég felé. Magasan szárnyaltak az ejtőernyősök a mező szegleteiben. A Nap fénye, ami a Hold mosolygós arcán tükröződött a tájra, arany fényt kölcsönzött a vitorlás magvaknak.

- Nézd kis piros. Én is meztelen vagyok mint te. - Kiáltotta a Pitypang harsányan.

Pipacs odalépett hozzá és beszélni kezdett.

- Soha nem vettelek észre igazán, de te mindig engem figyeltél. Kitártad magad előttem. Eddig nem is sejtettem milyen kincs vagy Pitypang. Gyönyörű a lelked. Szebb mint bármi amit eddig láttam.

Megölelte egymást a két szép lélek. Kibontakozó szerelmükkel átkarolták a mezőt ahol éltek. Örökké tartó szeretetükkel, együtt nemzettek az utókornak díszes rétet, a rétre pedig sok sok virágot. Pipacs kisasszony és a borzas Pitypang.

Azt beszélik a virágok, a fák és a bokrok, ahol Pipacs nagyasszony meglibbenti a szoknyáját, ott újjá születik a szabadság. Letörli a bűbájt az illúzió által szenvedők szeméről. Megmutatja, hogy az igazi érték amit hajszolunk, a lelkünkből fakad. De csak azok számára lesz ez látható, akik hajlandóak lesznek önmagukkal szembenézni, akár a Pipacs és a Pitypang.

/Róth Lajos/

Harmincöt év. Ennyi, egy perccel se több, se kevesebb. Azóta koptatom lábammal a varázslatos földgolyó gombostűnyi szegletét. Semmi nem változott, csupán a szemem alatt lett egy két ránc a sok nevetéstől (vagy sírástól).

Az óra mutatóit képzeletben visszatekerem, hogy lássam mi van mögöttem. Lássam, honnan jöttem. Hiszen mindenki látni szeretne mindent, magam is. Nem nagy táv, viszont sokan az orruk hegyéig sem képesek eltekinteni. Természetesen nem a múltban élünk, de emlékeznünk kell és tanulni. Illetve szembenézni önmagunkkal. Nem is a fájó emlékek kezelése a súlyos, hanem sokkal inkább ez a legnehezebb feladat. Szemeibe pillanatani annak, aki a legtöbb fájdalmat okozta nekem... Saját magamnak. Mostantól nyílt lapokkal folytatom a "játékot":

Nem anyám halála, és nem apám alkoholizmusa tett azzá ami vagyok. Nincs panaszom rájuk. Nem voltunk soha gazdagok, sőt, inkább szegények. Nem érzelmileg. Tudjátok... azok a nyavalyás anyagiak. Nehéz sorsot akasztottak rám, és a testvéreimre szüleink, de maguk sem tudták mit tesznek. Nagyon is szerettek minket. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy ez nincs így. Az anyaoroszlán, és az öreg farkas.

Az élet furcsa fintora lett aztán, hogy előbb anyu, aztán apu távozott az élők sorából. Kemény leckéket adva a jég hátán evickélő csemetéknek.

Természetesen ettől keményedtünk meg, és ezért állunk a lábainkon a mai napig. Nagyon büszke vagyok a testvéreimre ha rájuk gondolok...

Látom azt a gyereket, akit minden nap bántanak az iskolában. Mindössze azért, mert másabb mint az átlag. Látom az arcán azt a szomorúságot, amiért nem tudja elmondani édesanyjának amit szeretne. Nem tudja megosztani senkivel a fájdalmát, mert az anyaoroszlán fájdalma erősebb az övénél. Nem szeretné bántani azt a lelket, aki a szíve alatt hordta oly sokáig. Meghallgatná, megvígasztalná, de a gyermek tisztában van vele, hogy az anyai szív megtörne a plusz súly alatt.

Ilyen ez a társas magány, főleg ha a párod az alkohollal csal meg téged. Nem csak a pénzetek, a lelketek, de még a gyerekeitek lelke is csorbul a sok szőnyeg alá söpört dolog miatt. Ezek a sebek nem gyógyulnak könnyen. Tapasztaltam. Ahogy a testvéreim is. Nem hibáztatom édesapám. Őt is a gyerekkora vitte bele ebbe az egészbe. Mindezt csak a halála után értettem meg.

Látom azt a gyereket, aki a testvéreit bántja, mert őt is bántják minden egyes nap. Megalázzák, megverik, és a tanárai a homokba dugják fejüket ezalatt.

Látom azt a gyereket, aki látja, hogy édesanyját keresztre feszíti a szeretet, és látom azokat a gyerekeket, akik lassan elvesznek a perifériára szorult élet útvesztőjében.

Odalépek a kissráchoz. Leülök mellé, és letörlöm a könnyeit. A szemeibe veszek. Ugyanazok a barna szemek, amiket mindig látok ha a tükörbe nézek. Megölelem erősen, majd könnyeimmel küszködve annyit mondok neki: - Tarts ki Lala. Felcseperedsz, és egy erős, szeretetre méltó ember leszel. Őrizd meg a mosolyod és azt a csupaszív valód, mert ezektől a dolgoktól leszel Te az, aki Én most vagyok.

Belül mind a ketten tudjuk. Ő még csak érzi, én viszont már tapasztaltam, hogy nehéz évek jönnek.

Látom azokat a gyerekeket, akik elvesztik az édesanyjukat.

Látom azt a gyereket, aki szereti a testvéreit, vigyázni akar rájuk, próbálkozik, de nem tudja hogyan kell. 

Látom azt a fiatal felnőttet, aki ételt lop, hogy legyen mit enni otthon. Fát lop, hogy legyen mivel tüzelni.

Látom a srácot, aki Ausztriáig bliccel vonattal, hogy szerencsét próbáljon, és azt is látom, ahogy elverik a kalauzok és visszahozzák a határon. Hazáig stoppol, majd egyetlen nap alatt hazatalál.

Látom azt a gyermek lelkű felnőttet, aki azt szeretné hogy szeressék, cserébe filléres nőknek adja a szeretetét, akik elrabolják azt tőle a mosolyával együtt. 

Látom azt az embert, akit megcsalnak és kihasználnak. Nem csak a nők, hanem a barátok is.

Látom magam, ahogy kiakasztom a bringja fékjeit, majd a forgalmas útra gurulok... igen... nem szép emlék, de ez is én voltam.

Látom azt a felnőttet, aki nem találja a helyét ebben a világban, és látom azt a felnőttet, aki az apja átfagyott hulláját húzza ki egy szemétkupac közepéről.

Látom azt az embert, aki közelebb akar kerülni a testvéreihez, mert nagyon hiányoznak neki.

Illetve látom magam, ahogy nagymamám a karjaimban hal meg.

Látom magam összeomlani, látom azokat a dolgokat amiket ide nem írtam le... azokat a borzalmakat nem szeretném ecsetelni... viszont a legfontosabb dolgot is látom: Tanúja vagyok a felépülésemnek.

Látom a Főnixet, aki a hamvaiból feléled.

Látom, ahogy a testvéreim megint itt vannak köröttem. Felnőttünk, de ugyanúgy szeretem őket.

Örülök, hogy vannak még barátaim, és szeretem őket is legalább annyira mint a testvéreimet. Örülök, hogy a tükörbe nézve nem egy gyűrt arcú testet, hanem egy erős férfit látok. 

Látom azt a megosztó embert, aki néha kicsit sok a környezetének. De! Az elmúlt évek megtanították arra, hogy nem kell alkalmazkodnia senkihez, csak akkor ha összeköti valakivel az életét.

- HA SOK VAGYOK, AKKOR SOK LESZEK! NEM TÖBB, NEM KEVESEBB! ÍGY FOGADJ EL! - kiáltom az éterbe (így is gondolom).

Látom azt az erős medvét, aki kiáll az igazáért, és azt is látom, hogy nem tágít mellőle.

Látom ahogy a céljaim úgy érnek, mint zamatos barack a fán. Lassan szüret következik. 

Nem csak látom, hanem tudom, hogy jó az út amelyre léptem. Akkor is, ha azt sokan nem értik. Ezt nekem kell éreznem!

Büszke vagyok magamra, hogy soraim egyre több embert érnek el, illetve érdekelnek. Szeretek adni. Főleg olyan közegnek, aki értékeli is.

Szintén büszke vagyok magamra, hogy elkezdtem írni a könyvem, illetve újra iskolapadba ülök. Örömmel tölt el hogy reménykedve, és izgalommal vághatok bele valami új dologba.

Végül pedig látom azt a férfit, aki nem akar senki példaképe lenni. Aki szereti és elfogadja magát. Aki nem fél kimutatni az érzelmeit, hiszen tudja, hogy ettől nem lesz kevesebb.

Látom a gyereket magamban, akit megöleltem, és látom azt a felnőttet, aki nem félt most megnyílni nektek. Látom a jövőt... régóta nem víziókat hajszolok. Karnyújtasnyira vagyok azoktól a dolgoktól, melyeket szerettem volna elérni. - Tarts ki! - súgja a hang belül.

Mint említettem, nem példakép akarok lenni. Ugyanolyan ember vagyok mint te magad. Mint a sok milliárd másik.

Tény: Messziről jött ember azt mond amit akar. Biztosan lesz, aki hitetlenkedve olvassa soraim, viszont nem áll szándékomban senkinek bizonygatni az igazam. 

"per aspera ad astra" - annyit jelent magyarul: "Göröngyös úton a csillagokig."

Mindig ez volt a mottóm. A Sarkcsillag mindig előttünk ontja fényét az éjszakai égbolton, szóval azt céloztam meg. Nem adom alább.

Hiszem, hogy mindenkinek megvan az univerzumban a saját csillaga, ami a céljai, vagy egy jobb élet felé vezeti.

Neked is, aki a gondolataim olvasod ebben a percben. Nem akarlak motiválni, de jó ha tudod: Nem könnyű út, de nincsenek lehetetlenek!

Az utazás egy új szakasza még csak most kezdődik.

/Róth Lajos/