Veronika

Egyszer volt, hol nem volt.

Mint minden tündérmese, keződhetne ez is egy hasonló közhellyel. De ez nem az a történet lesz. A jelenben játszódik, pont egy ilyen napon mint a mai. 

A Tavasz első napjai tomboltak, és a Tél utóhatása is kezdett enyhülni már. A horizonton pislákoló nap fénye gyönyörű lilás rózsaszínes pirosas felhőörvénybe festette a tájat. Hűvös szellő borzolta a koránkelők tarkóját. Lassan ébredő rózsaszín és fehér virágok pattantak ki a rügyekből. Hosszas, nyújtott léptű macskák sétáltak keresztül a város utcáin, mit sem zavartatva magukat az esti tivornya után. Gyönyörű volt a táj, de nem mindenkinek.

Tele volt a buszmegálló munkásokkal. Tartja a mondás, aki korán kel az délelöttös. Hangos ásítások, a szemek sarkából integető csipák, ólomsúlyú léptek, hanyag és görcsös testtartások árulkodtak róla, mennyire nincs kedv a hétfői munkához a fejekben, és már csak a lelkük rángatja be őket melyet a kötelesség oltárára fektettek évekkel ezelőtt. Van akit célja, van akit a szükség rugdalt ki a pihe puha ágyból. Egy közös volt bennük. Fáradtak voltak. Magam is közéjük csoszogtam és egy elhaló köszönést köhögtem fel száraz torkomból...

- Jó regg'lt!

Rámnéztek az arcok, tekintetük hűvös volt és sivár. Volt aki viszonozta a köszönést, viszont a többség miután végigfürkészett engem elfordította a fejét és folytatta a semmibe bámulást. - Életunalom - gondoltam magamban. De valahol a lelkünk mélyén mind tudtuk, hogy ez már nem az.

Állt ott egy nő, akit soha nem láttam ezelőtt. Találkozott a pillantásunk, majd odalépett hozzám és szóba elegyedtem vele. Ismerős ismeretlen volt számomra. Kellemes csilingelő hangja szomorúságot rejtett gondolatai mögé. Reménytelenség hallatszott ki szavakká formált sorai közül. Csak mesélt, és mesélt, én pedig fel sem fogtam mi történik.  Szép szemei voltak. Barnák mint a mogyoró, viszont a fény mintha eltűnt volna belőlük. Hamar belevesztem a szemkörüli ráncokba, a megfáradt szemek mogyorószín írisz tengerébe. Élet és halál tanúja volt ez a szempár. A szája egyre csak beszélt, viszont a tudatom már egész máshol járt. A szem a lélek tükre. Megállt az idő. Egy táj rajzolódott ki előttem. Egy mély folyómeder, melyet saját lábaival taposott ki a hosszú évek során. Kopár fák es elhalt állatok tetemei tarkították a partokat. Örök szürkület festette a tájat. Körben mindenhol pusztaság és száraz sziklasivatag míg a szem ellát. Égitestek sehol. Se hold, se nap, csak a Sarkcsillag a meder felett, amerre a kiszáradt folyó tartott. Az utolsó halvány reménysugár, mely a hangjából is kihallatszott.

Leereszkedtem hát a mélybe, és elindultam a mederben, hátha megtalálom a gazdáját. Mégsem volt annyira kiszáradt az egész, csak annyira sötét volt, hogy fentről nem látszott. Víz éppen csak csörgedezett az apró repedésekben. A csillag innen is jól látszott, és míg a szemem ellátott végig egyenes volt a terep. Mindenütt szétszórt fájdalomcsillapítós és nyugtatós dobozok éktelenkedtek. Szél süvített végig a hosszú vájaton, egy keserves dalt hozott magával... Nekilódultam. Tudtam ő lesz az, hiszen ugyanazon a hangon dalolt. A dalocska pedig így szólt:

Állok a parton egyedül,

Csak a Csillag ragyog.

Eltévedt tücsök hegedül,

Minden más halott.

Eltűnt valami szép,

Lyuk tátong szívemen.

Túl nagy lett a lék,

Sötét meg az érzelem.

Tudtam, hogy a bánatát dalolja. Egy rossz előérzetem támadt. Elkezdtem futni. Alkoholos üvegek és széttört tükördarabokon vitt végig az utam. Volt ahol megcsúsztam és majdnem kificamítottam a bokámat. Nem álhattam meg. A dalocska folytatódott és egyre keserűbb hangvételű lett:

E résen csorog,

A patakba sok emlék.

A víz pedig csak csöpög,

Bár mosná lelkem "szennyét".

Bár elvinne engem,

Ne hagyna itt végleg.

Vagy töltené ki bennem,

Ami űrt belül érzek.

Borotvapengék, roncsautók, kiégett mozdonyok, szakadt kötelek és törött téglák között szaldtam végig. Az izzadtságommal küzdöttem, mely a szemem kezdte csípni. 

A víz vérszínűre kezdett váltani. Tudtam, hogy baj van. Feszültem magam is. A tüdőm zihált, a lábaim is fáradtak.

Aztán megláttam őt. Már nem is volt olyan távol. Fent állt a parton. A meder egy végtelenségig mélyülő víznyelőbe torkollott. Kiáltottam, de nem hallotta meg. Felküzdöttem magam a meredek falú vizesárokból. A ruhám elszakadt, a térdem felkezdték a kavicsok.

Újabb rossz előérzet fogott el. - Ugrani fog - A mélységet nézte, a dalt pedig egyre csak folytatta:

Habjai sodorhatnának,

Már senki nem néz felém.

Ha megvadulva nyaldosnának,

Magam sem menteném.

Addig is állok rendületlenül,

Már a csillag is alig ragyog,

A tücsök se hegedül,

Minden csendes, s halott!

-Itt vagyok! - Szóltam hozzá, és a szemeit bámultam. Megszakadt az illúzió. Álltam elötte a buszmegállóban, és annyit mondtam megint: - Itt vagyok! Most valamit meg kell tennem, ne haragudj. - Láttam ahogy a pupillák tágulnak és az ijedtség ráncolja arcát. Amíg a szemében kalandoztam, ő két percben belefolytotta minden fájdalmát a mondandójába. Az érzelmeim vezettek és megöleltem.

Mindenki minket nézett. A buszmegállóban megfagyott a levegő, még jobban mint 2 perccel ezelőtt.

Lógatta a karjait maga mellett. Én pedig némán öleltem. Hallottam hogy szipog, majd halkan nyöszörögni kezd. Felkúszott a keze a vállamra és hangos zokogásba tört ki. Magához szorított.

Akkor én voltam neki a csoda. Az az egyszerű ember, aki nem bántotta mint oly sokan mások. Nem ítélkeztem felette. Nem akartam tőle semmit, csak éreztem a fájdalmát és pusztán megöleltem, hogy tudja és érezze, egy értékes ember. Felemelő érzés volt és én is elmorzsoltam pár könycseppet. Viszont a legnagyobb csoda ekkor következett:

Elengedtük egymást a szoros öleléséből és nevettünk. Kitöröltem a szeméből a könnyet, aztán körbenéztem. Az álmos és fáradt emberek egy kisebb csoportja vett körbe minket. Az egyik hozzámszólt: - Megbocsátasz? - Intettem neki, hogy természtesen. Odalépett a nőhöz és megölelte. Majd jött a következő. Aztán a következő. Aztán még egy, majd a busz is befutott. A nő odalépett a kukához, kiemelt valami nagyobb dolgot a táskájaból és kidobta. Utolsónak szállt fel a járműre. Leült mellém és megszólított.

Bemutatkozott. Veronikának hívták. Volt 30 percünk, míg a busz zötykölődött. Kiderült, hogy ő is annyi idős mint én. Meghalt mindenkije. Az állandó magány, a folytonos munkahelyi zaklatások amiken keresztülment és a társadalmi megfelelés, amit ez a század helyez az emberekre, totálisan kicsinálta. Mielőtt elváltunk volna, megkérdeztem tőle mit dobott ki a kukába. Elsírta magát megint, s ennyit felelt:

- Egy kötelet. - Felakarta akasztani magát aznap. Már mindent eltervezett. Úgy érezte, hogy valakinek el kell mesélnie utoljára, hogy mit érez és azért lépett oda hozzám. Nem is sejtettem mire készülhet. Ez volt a rossz előérzetem... 

Ha akkor nem mesél, akkor nem figyelek fel rá. Ha akkor nem ölelem meg akkor az emberek sem figyelnek fel rá. Ha akkor nem születik meg a csoda, akkor ma már nem lenne köztünk.

Három csoda egy nap! Azóta még erősebben hiszek a csodákban.

Ha az a három csoda nincs, akkor az ő élete sem válik varázslatossá.

Ne felejtsetek el szeretni és ne ítélkezzetek! Higgyetek egymásban és higgyetek a csodákban! Ti magatok is azok vagytok és minden nagy dolog belőletek indul!

/Róth Lajos/