Esszencia

Csendes a vihar mely közepén evezem.

Csendes, akár köröttem az élet.

A tehetetlenség hullámai bontják a tornyot, azt, amiben eddig éltem és most vetélek.

Összeomlás.

Ezt érzem.

Mint egy mennybéli ököl sújt le a tájra. Korbácsolja a vihart, de a hullámok között még bírja az ütött kopott bárka. Alkotóelemeit a hit és erő tartják össze. Fedélzetén ülve jutottam ilyen messze, és a mély tenger gyomra fele sodródva látom magam elveszve.

Hevesen fodrozódó tajték fröccsen, hogy az arcom frissítse, és szemeimről mossa a hályogot. Kegyes, vagy kegyetlen istenek - ki tudja - fényes villámaik százfelé cikáznak, lecsapnak, az égbolt is dörren. A szentek is ébren, senki nem alhat. A szél fülsüketítő zúgása rámolvassa bűneim.

A terhek súlyosbodnak, gerincem feszítik. Bordáim között pihenne a lélek. Nyomják őt az évezredek, nyomják őt a most megélt évek.

Cselekedni kell! Kihajítok mindent!

Utána a holtsúly már nem veszélyeztet. Búcsút intek mindennek, búcsút intek a tegnapoknak, a felkent magyarázatoknak, az elcsépelt érveknek, és várok. Nem félek, nem kérek, nem agyalok, csak várok. Hiszem, hogy hamarosan szárazföldet találok, ahol a lábam végül megvethetem. A Sarkcsillag vezesse szívem, lelkem, eszem.

Átadom magam neked te égi fény, teljesen.

/Róth Lajos/

- Lépésről lépésre, nincs is itt senki... - bizonygatta magának egy nehéz dobozokat cipelő alak.

Suhant egy korbács a semmiből, aztán egy gúnnyal telt hang szólalt meg:

- Mikor rakod le? - sziszegte.

- Nem fogom. Haladok, és tudom...

Repülő sárdarab szakította félbe mondandóját, amely egy csattanás után az arcát festette sötétre. Ehhez is egy hang társult, illetve egy hangos kacaj:

- Nézzétek, hogy cipeli azokat a célokat és terveket. Hát nem aranyos? - vékony, a dobhártya számára irritáló hang sipította sorait. Közben újabb sárgalacsinnal dobta meg az alakot.

Most egy gyermek hangja csilingelt füleiben, aki egyre csak azt hajtogatta:

- Tedd le, ha nehéz! Tedd le, mert elsírom magam, ha nem teszed. Sőt! Belédrúgok, és addig csípkedlek, míg nem rakod le azokat a dolgokat. - közölte fennhangon a gyermeki hang.

- Megnémultál? Felelj ha kérdeznek! Ez fáj? - egy mély, dörmögő hang folytatta a kisgyerek szavait.

Hirtelen karmos kezek nyúltak mellkasába az alaknak, aki egy pillanatra megrogyott. Megszorongatta az a valami a lelkét.

- Elég! - kiáltotta. - Lépésről lépésre, nincs is itt senki. Tudom, hogy közel vagyok. A hitem hozott el idáig. Nem állhatok...

Ekkor újra lecsapott a korbács, ami a jobb térdhajlatát találta el. Megrogyott a lába. A dobozai közül leesett egy, viszont már nem volt ideje elkapni azt. Elnyelte a föld. Újra két lábra állt, a hangok pedig közelebb férkőztek hozzá. Kisebb káosz uralkodott el körötte. Sárdarabok záporoztak felé, a karmok a hátát nyúzták. Az ismeretlenek pedig egyre csak hajtogatták:

- Tedd le!

- Mi lesz? Pihenj egyet, elfáradtál!

- Nem teszed le? Miért nem hallgatsz ránk?

- Gyilkos vagy? Megölsz minket. Tudod?

- GYILKOS!

- TEDD LE!

- Megérkeztem... - jelentette ki határozottan az alak.

Vakító fény támadt a semmiből. A káoszt néma csend zárta. Egy láthatatlan kéz felemelte a dobozokat a görnyedt hátról, majd egy ötödik, kellemes hang szólalt meg újra. A nevén szólította:

Te vagy az alak!

Te vagy a férfi, és a nő is!

Te vagy az, aki ezeket a sorokat olvassa!

Végig te voltál a dobozokat cipelő, a legfontosabb főszereplő. A hangok nem voltak mások mint a félelmeid. Félelmek, melyek a múltadból, az életedből, belőled táplálkoztak.

A dobozok a terveid voltak. Az álmaid. Azok a dolgok és gondolatok, amelyeket mindig is szerettél volna megvalósítani. Amelyeket türelmesen gyüjtöttél be, mikor a céltalanság hálójában vergődtél.

Büszke vagyok rád, hogy a legmeredekebb emelkedőkön, és a legnagyobb akadályokon is végig tudtál menni. Nem más érdeme ez, csakis a tiéd.

Örülök, hogy mindig mikor kizökkentél, a hited által visszatértél a helyes ösvényre.

Örülök annak is, hogy akkor sem vesztetted el a reményt, mikor lelked éjszakáin vakon, tévelyegve kerested a kivezető utat a saját terveid felé.

Látod? Kitartásod meghozta a gyümölcsét. Illetve a tudat, hogy végig biztos voltál benne:

Célba érsz!

Mindenki célba ér, csupán hinni kell benne. Legfőképpen magadban!

/Róth Lajos/

Nem igazán foglalkoztat ki voltál a múltban! Az érdekel, ki vagy most!

Nem ítéllek el azért, amit a múltban tettél! Az érdekel, most tudsz-e szeretni, és emberként viselkedni?!

A pénzed sem foglalkoztat! A világi értékeid összességében sem tudnak felemelni, ha nem vagy őszinte és becsületes! Azt akarom látni, aki ott lakik bent, nem pedig azt amit kifelé mutatsz... Nem kell bizonygatnod semmit! SEMMIT! Az álarcok pedig mindig lehullnak a porba...

Spirituális lények vagyunk mindahányan. Cseppet sem érdekel ez miatt, mennyire ástad bele magad a spiritualitásba! Tőlem lehetsz sámán, mágus, jós, javas, a fény gyermeke, vagy akár egy csillagharcos is! Nem a titulusaid akarom hallani, sem a díszes okleveleid látni! Kíváncsi vagyok rád! Az élményeidre, hogy mit tapasztalsz az utad járva. De legfőképpen engem az érdekel: észreveszed-e ha valaki a segitséged kéri... Nem csak a szemeiddel, a lelkeddel is érzed ezt? Tudsz önzetlenül segíteni másokon, vagy csak profitot látsz mindenkiben!?

Engem nem érdekel hányadik reinkarnációd ez a mostani, és akkor sem leszel több számomra, ha neves történelmi személy, vagy egy felkent istenség inkarnációja lennél! Tudod miért?! Mert te itt most ebben az életben az vagy, akit a tükörben látsz! Egy olyan ember, aki ugyanazt a törődést, és szeretetet érdemli, mint nyolc milliárd társa ezen a börtönbolygón! Ugyanazzal a közös feladattal indulunk útnak újra és újra:

Feltudod vállalni, ha hibázol? Feltudod egyáltalán vállalni azt aki vagy? Tudsz kedves lenni? Letudsz szállni a magas lóról, hogy ismét mezítelen lábaiddal taposd az anyaföldet? Jeleket követsz, vagy elhiszed végre, hogy TE VAGY A JEL!

Nem győzöm hangsúlyozni, és újra feltenni a kérdést: TUDSZ SZERETNI? Mert ez a közös feladatunk! Mert szeretni kell! Mert csak együtt vagyunk erősek! Az EGYÜTT fogalma pedig nem működik szeretet nélkül... 

Üdvözöllek barátom! Bemutatnék neked valakit, akit valószínűleg ismersz. Sőt! Biztosan találkoztál már vele életed során, de ha mégse... nem is húzom tovább a szót.

EUFÓRIA!

Kérlek fáradj be. Ülj le közénk. Mutatkozz be szépen, villantsd meg bájaid nekünk egyszerű halandóknak. Dobd le smaragdszín ruhádat.

- Uraim! Semmit a kéznek, mindent a szemnek!

- Hölgyeim! Ne szégyenkezzenek. Nincs miért!

Állj most fel, majd halk lépteid nyomán hozd el a boldogságot és örömöt. Mutasd meg hogy mindenütt ott vannak. Régen oly keveset találkoztunk, drog és szexfüggő is voltál ha nem tévedek. De az elvonó után már az egyszerű ember kegyeiben is jól érzed magad.

Ott vagy egy áhított mosolyban,

egy kedves szóban,

egy apró ajándékban.

A bérpapírokon hónap elején.

Te vagy az éhezőnek az íz,

Szenvedőnek a megnyugvás.

Távfutáskor a célszalag,

Sportolónak a világrekord.

A beteljesült szerelem alkalmi partnere lennél,

Te vagy maga a szexuális kielégülés.

Látlak a rég nem látott testvérek szemében,

Könycseppekben a meghitt pillanat után.

Katasztrófát túlélők arcán.

Érzem parfümöd a börtönből szabadulón.

Integetsz a diktátor markából,

A producer mellényzsebéből mikor kész a film.

Ott csücsülsz az ügyvéd mosolyán minden sikerrel zárult ügy után.

Te fested a brókerek lábnyomát,

Alkotod a sikeres emberek mellszobrát.

Ott vagy mindenütt, de mégsem vagy sehol. A legjobb pedig az lenne, ha mindig itt lennél...

/Róth Lajos/

Keresünk valamit. Magunk sem tudjuk mi az pontosan, de úgy hajkurásszuk mintha az életünk függne tőle. Boldogságnak nevezzük, közben az igazi boldogságot még soha nem is tapasztaltuk. Keverjük a pénzzel, a szerelemmel, a siker érzetével. Pillanatnyi örömök bőrébe bújtatjuk a fogalmat, és ha egyszer megtapasztaltuk, örökké vágyunk rá.
Azonnal akarunk mindent. Minden rögtön kell! Ráadásul olyan dolgok a legtöbb esetben, amelyek eléréséhez energia befektetésére lenne szükség.

- Önismeretre nincs idő, meg minek is!?

Pedig a nagy dolgok, lelkünk viharai után érkeznek meg rövid életünkbe. Tudjátok, mikor tárt karokkal sétálunk bele egy – egy ilyen hurrikánba, megtapasztalni minden mélységét és magasságát, hogy végül egy teljesebb emberként érkezzünk meg belőle. Vagy amikor leromboljuk az illúziók tornyát, hogy egy biztosabb alapra építsük az életünket.

Sokan jósoktól, és valami felsőbb hatalomtól várunk csodát. Bolygatjuk a jövőt, és ha kapunk egy jelet, vagy egy sor kártyával vetett üzenetet, karba tett kézzel ülünk míg be nem teljesül. Pedig ha megmozdulnánk és az intuícióinkra hallgatnánk, lehet előrébb lennénk mint azt álmodni mernénk. Arról nem is beszélve, hogy a figyelmeztetéseket is rossz üzenetnek tituláljuk, és addig keressük a különböző médiumokat, míg azok valami hízelgőt nem jövendölnek számunkra. Előző életeinket szeretnénk kutatni, közben a jelenlegivel sem vagyunk rendben. Újabb és újabb illúziókat emelünk, mint masszív falakat életünk és a valóság közé.

Ha nem a hitben, akkor a túlzott realitásban próbálunk pesszimista jövőképeket festeni, a túlhajtott elménk sugallataira támaszkodva. Elveink iránymutatói határozzák meg döntéseink létjogosultságát, lelkünk szavait pedig csírájában folytjuk magunkba. Érzelmi sivatagot alakítva ki ott, ahol burjánzó, és színes psziché dzsungelnek kellene tornyosulnia, nem pedig a félelmek szürke betonjával kiöntött sivár fellegváraknak.

„Segíts magadon, és Isten is megsegít” – hangzik a közhellyé avanzsált idézet. Mellékesen megjegyezném, a közhelyek rendelkeznek a legnagyobb igazságtartalommal. Várhatjuk a csodát, de ha nem teszünk érte, akkor az soha nem is fog elérkezni életünkbe. Az égiek sem fogják kezüket nyújtani értünk, ha nem állunk a sarkunkra.

Ébredj ember! - Harsoghatnánk az elcsépelt felkiáltást. De amíg a tudat mély altatásban vergődik, kár minden szó. Az ébredést nem osztogatják, és nem is egy éteri ébresztőóra hangja fogja megtörni ezt az alvó állapotot. Nem a szavaim súlya, és nem egy verbális pofon kell ehhez.

Még nem elég mély az árok, még hallani mások hangját a túlpartok valamelyikéről. Viszont ahogy beköszönt majd a csend korszaka, és mindenki elillan akár a kámfor, talán akkor értjük majd meg mit kellett volna tennünk magunkért. Talán. Egyszer…

Addig is jó keresgélést, és álmodjatok szépeket!

/Róth Lajos/