Esszencia

Keresünk valamit. Magunk sem tudjuk mi az pontosan, de úgy hajkurásszuk mintha az életünk függne tőle. Boldogságnak nevezzük, közben az igazi boldogságot még soha nem is tapasztaltuk. Keverjük a pénzzel, a szerelemmel, a siker érzetével. Pillanatnyi örömök bőrébe bújtatjuk a fogalmat, és ha egyszer megtapasztaltuk, örökké vágyunk rá.
Azonnal akarunk mindent. Minden rögtön kell! Ráadásul olyan dolgok a legtöbb esetben, amelyek eléréséhez energia befektetésére lenne szükség.

- Önismeretre nincs idő, meg minek is!?

Pedig a nagy dolgok, lelkünk viharai után érkeznek meg rövid életünkbe. Tudjátok, mikor tárt karokkal sétálunk bele egy – egy ilyen hurrikánba, megtapasztalni minden mélységét és magasságát, hogy végül egy teljesebb emberként érkezzünk meg belőle. Vagy amikor leromboljuk az illúziók tornyát, hogy egy biztosabb alapra építsük az életünket.

Sokan jósoktól, és valami felsőbb hatalomtól várunk csodát. Bolygatjuk a jövőt, és ha kapunk egy jelet, vagy egy sor kártyával vetett üzenetet, karba tett kézzel ülünk míg be nem teljesül. Pedig ha megmozdulnánk és az intuícióinkra hallgatnánk, lehet előrébb lennénk mint azt álmodni mernénk. Arról nem is beszélve, hogy a figyelmeztetéseket is rossz üzenetnek tituláljuk, és addig keressük a különböző médiumokat, míg azok valami hízelgőt nem jövendölnek számunkra. Előző életeinket szeretnénk kutatni, közben a jelenlegivel sem vagyunk rendben. Újabb és újabb illúziókat emelünk, mint masszív falakat életünk és a valóság közé.

Ha nem a hitben, akkor a túlzott realitásban próbálunk pesszimista jövőképeket festeni, a túlhajtott elménk sugallataira támaszkodva. Elveink iránymutatói határozzák meg döntéseink létjogosultságát, lelkünk szavait pedig csírájában folytjuk magunkba. Érzelmi sivatagot alakítva ki ott, ahol burjánzó, és színes psziché dzsungelnek kellene tornyosulnia, nem pedig a félelmek szürke betonjával kiöntött sivár fellegváraknak.

„Segíts magadon, és Isten is megsegít” – hangzik a közhellyé avanzsált idézet. Mellékesen megjegyezném, a közhelyek rendelkeznek a legnagyobb igazságtartalommal. Várhatjuk a csodát, de ha nem teszünk érte, akkor az soha nem is fog elérkezni életünkbe. Az égiek sem fogják kezüket nyújtani értünk, ha nem állunk a sarkunkra.

Ébredj ember! - Harsoghatnánk az elcsépelt felkiáltást. De amíg a tudat mély altatásban vergődik, kár minden szó. Az ébredést nem osztogatják, és nem is egy éteri ébresztőóra hangja fogja megtörni ezt az alvó állapotot. Nem a szavaim súlya, és nem egy verbális pofon kell ehhez.

Még nem elég mély az árok, még hallani mások hangját a túlpartok valamelyikéről. Viszont ahogy beköszönt majd a csend korszaka, és mindenki elillan akár a kámfor, talán akkor értjük majd meg mit kellett volna tennünk magunkért. Talán. Egyszer…

Addig is jó keresgélést, és álmodjatok szépeket!

/Róth Lajos/