Egy megrázó emlékfoszlány

Egy könyvet lapozok, hosszú perceken át. Véletlen bukkantam eme történetre, beleborzongok. Még most is úgy érzem, mintha köztük lennék A Citadella ostromáról szól. - Időközben becsukom a szemem, - máris közéjük keveredem. - 1945 február 12-én a németek bombázták a fővárost, és több hidat is felrobbantottak. Az emberek pincékbe menekültek. Élelem alig volt, a Nácik mind összeharácsolták maguknak. Katonákkal jártam a pincéket, ahogy mentem köztük, egy kisgyerek rángatta meg a kabátomat; – Néni nincs egy kis maradék kenyered? - mire kimondtam volna, hogy nincs, már hallottam is a bomba sivítását, önkéntelenül felkaptam a gyereket és ugrottam vele félre! Megöleltem, megsimogattam és már mentem volna tovább, de elért hozzám a rádióból a szovjet hadijelentés. " A szovjet csapatok elfoglalták a Királyi Várat és a Citadellát. 1945 Február 11. - én. Budapesten folytatódott a Budán bekerített, ellenséges helyőrség megsemmisítése. A harcok során a szovjet csapatok 45 háztömböt foglalt el..." Budapesten a szovjet csapatok megtörték az ellenség ellenállását, így Budán több mint 200 háztömböt, köztük a Királyi Várat, és a Citadellát foglalták el, kiűzve az ellenséget. "Hideg, nyirkos helyre kerültünk. Irtózatos bűz volt mindenfelé. A pincében olajmécses világított. Sok asszony, öregember, gyerek feküdt a fapriccseken. " Utunk üregeken, folyosókon, és udvarokon vezet keresztül, mire eljutunk a katakombákon át a zászlóalj parancsnokságra. Onnan gyönyörű a kilátás a Dunára, amelyen hatalmas jégdarabok úsztak, amik ütemesen neki csapódnak a felrobbantott Erzsébet - és Ferenc József - hídnak. A szürke tajtékzó víz mögött nem láttam mást csak a sok ledőlt házat, az utcákat elborító téglatörmeléket. Még ma is hallom a romok közül hozzám elérő sírást és jajszót. Ma, február 13-án, 21 órakor 324 löveg 24 össztűzével köszönti a Magyarország fővárosát, Budapestet! Emlékezzünk!!

Modjával, nem durván, kérek véleményt! Ez az első ilyen írásom.