A Nap avult éke

Az életünk koránkelőt vakítja,
az égre csend terült, sötét repíti,
vihar tüzes zaját lecsillapítja,
s jövőt hoz, égi szenvedélyt segíti.

Kapott időt taszít a végtelenbe,
de látja azt a várt csodát akarva,
szelíd a suttogó levél erekbe,
Harangvirág szemében ő a sarja.

Bezárja most szemét, ahogy belátja,
a percnyi múltidő azért regélne,
a fény legyint, hisz ő a szép családja,
szeretve jó nyarat, talán cserélne.

A vágyhegyek gyönyör mikéntje csókol,
alélt a múlt varázs, beszólt az álom,
ilyen világ helyett legyintve bókol,
a régi dúdoló mesét imádom.

Nap éke kandikál esőt karolva,
a napsugárt mutatja pillanatra,
a szél süvít fülembe átdalolva,
az égre felmutatva, hív kalandra.