A kijelölt utam

Gyerekként rég elindultam az utamon,
életem során, sok szép megállót láttat,
bőröndömet, emlékeimből kutatom,
lásd, az utam ölébe ringatva vágyat.
 
Süt rám a napfény, mégis beborul az ég,
emlékeim, mit bőröndömben meglelem,
az egyik megállóban, tajtékzik a vég,
fiatalon, csak játszottam az életem.
 
Még tart az életem, s utazom én tovább,
folyóhoz érek, ott az útelágazás,
kínoz az érzés, sodródva éltem porát,
lent a mélység, az ébredő álomvarázs.
 
Bús gondolat csendben keresi kiutat,
a kijelölt utamat kétségek gyötrik,
sárt tiprom nyakig, de magamat kihúztam,
örömtől indulván, csak a fájót töltik.
 
Érző közönytől egyre csak nagyot sóhajt,
mikor marasztalnám, akkor indul útnak,
zúdul, hallgasd kérlek, ezt a hangos robajt,
fájó tüskék bennem többé már nem szúrnak.
 
A maró gyötrelem egyszer csak nem harcol,
zengjétek égi sípok, nincs siránkozás,
a mosoly angyala, létembe bevackol,
úgy érzem, még nem jött el a végállomás!