Daneel blogja

Pókmese

 

Felmászott a falra,
készül is a háló.
Lator lesz, egyfajta
szúnyog-útonálló.

Egész nap azt várja,
hogy szüretelhessen.
Sül is vacsorája
odafent, csendesen.

A hálója: mágnes,
s a rovarok fémek.
Sikolyuk keserves,
mikor belelépnek.

Ő pedig csak pihen:
sziesztázó szakács,
aki a kilincsen
lyukacsos vermet ás.

De nincsen mit tenni.
Máshova költözik,
ha nincsen mit enni:
elmegy a fürdőig.

Ilyen fajta lény ő:
csak mászik, eszik, lóg...
Sírodig kísértő,
kis Edgar Allan-pók.

A 21. század költői

 

Janus sosem néz maga elé,
ezért néha pofára esik.
Addig bukdácsol ide-oda,
amíg minden bája elveszik.

Legalább a múltat látja ő
- a jövőt is, de az nem fontos -.
Belepillant a múlt tükrébe,
s annak lágy vizében arcot mos.

Felzúg olykor; a kritikája
a közelmúltat veszi célba:
"Így írtok ti!" - veti szemünkre -
"Versnek hanyag, prózának léha! ".

Pedig ő léhával a bálban
ezerszer ivott már hajnalig -
ingyen. Disznófejű Nagyúrként
inni akart, fizetni alig.

Tény, hogy mindig ő tér be hozzánk
új időknek új dalaival,
de egyből leteszi a lantot,
mert rájön, hogy zenéje zsivaj. 

Lehet, hogy a dalai lámák,
de a hangszerei csodásak.
Egy nyakkendővel lila nótát
játszik minden reggel magának.

Egy picit tehát elfogult ő,
a múlt századot preferálja:
"Náluk még a Babits húsból van,
itt meg más sincs, csak a csontváza. ".

Az a baj, hogy míg ő Szekszárdon,
addig mi szex által születtünk,
színésznőt pedig mindannyian
csak harminc percekre szerettünk.

A Dunánál őseink lelke
nem, csak koldus szólít meg minket,
s nem alulra, hanem belülre
hajt vonat esetén az ihlet.

Nekünk ma nem a novelláink,
csak a céljaink egypercesek.
Mialatt föl-földobod köved,
önképünk ötszázszor megremeg.

Ez egy picikét olyan, mint egy
másképp felfogott Sorstalanság:
nincsenek nácik, se táborok,
de rideg, idegen a világ, 

és csak szürkén telnek a napok,
az Isten tudja, hogy hányadik.
Talán így, bambán lézengünk csak
a huszonkettedik századig.

Ezt viszont csak Janus tudhatja,
meg a jövőnk, több nemzedéknyi.
Talán azért ilyen az arca,
mert fáj neki előrenézni.

Kafkai transzformáció ablak módra

 

Olykor zörög a szobaablak,
hirtelen, mint aki megőrül.
De választ mégis hogyan adjak?
Nem beszéltem én sosem zörgül...

Mivel odakint nincsen senki,
idebent pedig csak én fekszem:
néhány agysejtem már-már sejti,
hogy tudtom nélkül ablak lettem.

Megkérdeztem tehát magamtól,
hogy miért zargat ilyen későn?!
De az ipse még vissza se szól,
csak duzzog tovább zörgörészőn!

De nem is baj az, ha itt lebeg,
hagyom csak, hogy magát kiélje;
mert ennek a dühödt szellemnek
legalább van ritmusérzéke.