A 21. század költői - Átmeneti időszak

A 21. század költői

 

Janus sosem néz maga elé,
ezért néha pofára esik.
Addig bukdácsol ide-oda,
amíg minden bája elveszik.

Legalább a múltat látja ő
- a jövőt is, de az nem fontos -.
Belepillant a múlt tükrébe,
s annak lágy vizében arcot mos.

Felzúg olykor; a kritikája
a közelmúltat veszi célba:
"Így írtok ti!" - veti szemünkre -
"Versnek hanyag, prózának léha! ".

Pedig ő léhával a bálban
ezerszer ivott már hajnalig -
ingyen. Disznófejű Nagyúrként
inni akart, fizetni alig.

Tény, hogy mindig ő tér be hozzánk
új időknek új dalaival,
de egyből leteszi a lantot,
mert rájön, hogy zenéje zsivaj. 

Lehet, hogy a dalai lámák,
de a hangszerei csodásak.
Egy nyakkendővel lila nótát
játszik minden reggel magának.

Egy picit tehát elfogult ő,
a múlt századot preferálja:
"Náluk még a Babits húsból van,
itt meg más sincs, csak a csontváza. ".

Az a baj, hogy míg ő Szekszárdon,
addig mi szex által születtünk,
színésznőt pedig mindannyian
csak harminc percekre szerettünk.

A Dunánál őseink lelke
nem, csak koldus szólít meg minket,
s nem alulra, hanem belülre
hajt vonat esetén az ihlet.

Nekünk ma nem a novelláink,
csak a céljaink egypercesek.
Mialatt föl-földobod köved,
önképünk ötszázszor megremeg.

Ez egy picikét olyan, mint egy
másképp felfogott Sorstalanság:
nincsenek nácik, se táborok,
de rideg, idegen a világ, 

és csak szürkén telnek a napok,
az Isten tudja, hogy hányadik.
Talán így, bambán lézengünk csak
a huszonkettedik századig.

Ezt viszont csak Janus tudhatja,
meg a jövőnk, több nemzedéknyi.
Talán azért ilyen az arca,
mert fáj neki előrenézni.