Kajla kis fenyő

Kicsit kajla, kicsit hiányos,
tűlevele ritkán burjánzó,
arrébb is rakják a kutató kezek,
nincs helye a sok között,
nem kell senkinek.

Eljön a szenteste,
pakolnak az árusok,
az utca kihalt,
mindenki otthonába húzódott,
fenyőfák pompáznak
díszekkel, gyertyákkal,
talán már a családok
a karácsonyfa köré álltak.

Csendes sötétben
kicsit kajla fenyő ott maradt,
heverve, magányos a téren,
vár, mégis vár a csodára,
valaki hátha rálel
az ünnepi varázsban.

Megtöri a csendet egy rekedt hang,
akadozik, talán már nem józan,
meg is botlik az elfekvő törzsben,
valami cifrát is mond,
rádől a kajla kis fenyőre.

- Hogy az a - ... megszúrja kezét,
mintha kijózanítaná egy csöppet a bökő levél...
- Hát aztán te, mi a nyavalyát keresel itt,
elhajított az élet téged is? -
Feláll tántorogva, de már nincs benne méreg,
mintha sorstársára talált volna,
meséli, mit adott neki az élet,
majd magához húzza a kis fenyőt,
és eldülöngél vele egy kihalt udvarba,
leterített paplanok és konzervek közé.

- Felállítalak, na várjál -
közben megsimítja egyik ágát,
mintha könnyes is lenne a szeme,
elcsendesedik, mintha boldog is lenne.

A kis kajla fenyő hagyja magát,
kiegyenesedik a sok kusza ág,
tüskéinek hegye tompa, nem szúr,
olyan alázattal búj, csak búj,
simogatja a gondos kezeket,
igen, most ő is boldog,
magát adva más öröme lehet.