Arctalan

Nevetésünk keserű.
Tükörszilánkok
a szemeid.
Látni szeretném
a tegnapot a mában.
A hangos világban
hol vagyunk egymásnak?
A holnapok megvárnak?
Maradunk ketten
a csendekkel fedve.
Fordított polaritásban.
Minden hiába, 
ha taszítalak magamtól.
Félelemből, haragból
a ki nem mondott szavaktól.
Mondd, hogy haragszol
te is a világra!
Én nem csak képzelem
a falakat köztünk.
Nem egyedül, 
hanem ketten küzdünk.
Ha nem, az se baj.
Csak oldódj fel bennem,
mint a halálos méreg.
Úgy teszek majd, 
mintha nem szeretnélek.



Semmitmondó 
Vágyak nélküli senkik
leszünk mi ketten.
Beolvadunk majd
az arctalan tömegben.
Megyünk előre,
merre a csorda visz.
Porzik alattunk az út,
és bégetünk...
Nem fordulunk hátra,
nem kérdezünk.
Az összes bőrt 
lehúzza rólunk a világ.
S a sírjainkon sem 
nő majd virág.