vezsenyi.ildiko blogja

Most, tanutam valamit. Hogy miután a küldés-gombra "kattintottam", noha a klaviatúra engedi, nem írhatok hozzá a szöveghez a telóm Jegyzetek rovatában,
mert ha a felkínáltak közül a vázlat mentése opcióra bökök, az utólag hozzáírtat a program kitörli.
Így jártam az előbb, s elszálltak a leírt gondolataim.
(Plusz, tegnap elhagytam a telefonom, az összes beleírt jegyzettel együtt.
Szerencsére meglett. Noha, igyekszem minden beírtat a G-mailembe átküldeni, azért csak meghűlt bennem a vér.)
Most próbálom rekonstruálni, mint az álmokat szoktam, a törlődöttet.
Tehát: azt gondolom, kiestem az időből, s az anyagi, mi körülvesz, mint díszlet létezik, a nap künn spotlámpa, az ég hatalmas kék selyemruha az űr szekrényében.
A ház, termeszek építette torony tele lárvákkal. S az aláfestő zenét, amit hallok, egy két funkciós zenegép játssza, ami hűt és fagyaszt egyszerre, de elnyomni nem tudja az éter zenéjét, ami valamikor, nem tudom pontosan mikor, a fejembe, a fülembe költözött, s fennhangon mint két rádió adó közti, sugárzik.
Valami, valamikor történt velem, valami nagyon egészségtelen.
Lehet, hogy a Wifi sütötte meg az agyamat? ;-)

Az a hangtalan,
(némán hullámzó),
semmihez nem fogható,
minősíthetetlen üvöltés,
torok-szakadtából,
amit emlékezet óta
néha hallok magamban;
csecsemősírás a mell után.

2019. 11. 25. 11:20

Kisunokámtól, Luci-től tudom.

Senecio, bohóc, akinek gömb feje kockás,
ovális az arca.
Gondolkodóba ejtŐ.
Száját valami összehúzza, talán az aggodalom.
Szögletes, torzult, pici, álló nyolcas az ajka.
Megkapó minden kis és nagy, aszimmetriája.

Vagy lehet, csak citromra gondol.
Az is lehet, hogy az I. világháborúra.
Utóbbit tartom valószínűbbnek.

A „kéjfű” elnevezés segítene rajta, rajtunk, hogy múljon a bánata.
Ilyen értelemben, előre vetíti a jövőt.
Arckép, de a hengertestből látszik valami, szögletes.
A szkafanderéből pedig, csak a fejrész.
Megvan! Senecio, világok közötti utazó.
Fejszéjét vesztett, munkanélküli favágó, amolyan Bádogember.

Univerzális bohóc.
Akinek, sehogy se tetszik a Földre szállás.
Nagyon nagy jóindulattal,
hogy senkit meg ne sértsek,
mondanám csak, hogy ennek ellenére mosolyog.

Pedig, Csilla(g)-ásszal nem értek egyet,
sem Mari-sással,
mert, bármi válik is belőle, az eredeti, mindig a legeredetibb.
Az őssejt, ami sejt, vagy akár a „tudhat” is.
Hogy, Csilla(g)-ász szavaival éljek.
Még csak annyit, hogy akinek nem tetszik, ne (s)írjon magának jobbat!
Se utána!
Persze, az utóbbi, nem lesz baj, ha (el)marad.
Amúgy is, errefelé, annyi a, mint a bohóc.

A figyelmem marokra fogta a testem, még reggel.
Marokra fogott, s nem ereszt még el.

Pedig, mindjárt két óra van.
Mikor is írtam, hogy fáradok?
Éppen két órája.
Azóta már írtam ezt a verset is.
Senecioról, az én Seneciomról.
Csak az a baj, személyeskedésbe,

partikularitásba fulladt a vége.
E szóval pedig, ami megrág,
mint a szú, tudálékosságba.

PARTIKULARITÁS = KÜLÖNÖS, EGYEDI

De, nem egyforma a szavak hangulata.
Hiába jelentik ugyanazt.
Sajnos, nem tudom megfogadni a tanácsot,
hogy amire csak lehet, magyar szót használjak.
De az lenne az ideális.
Ugye, Seneció?
A név, az más!
A név kötelez.
Úgy van.
Ugye, Kedves Paul Klee?