vezsenyi.ildiko blogja

Feljöttem Pestre, öregségi nyugdíjat intézni. A Keletiből a Kálvin térre érve vettem észre. Elhagytam az újsütetű, drága, szép, piros telefonom. A gyekeimtől kaptam szülinapomra. Jegyzetek, versek voltak benne, s tele a tárhely kedvesebbnél kedvesebb fotókkal. A vonat a külső vágányon állt, a másodikon. Most legalább megtudtam hova érkeztünk be utastársnőmmel, akit jóllehet sosem látok viszont, csak ha egyszer megkeresném Komádiban. Komádi a megyémben van ugyan, de ott, magam még sosem jártam, hacsaknem átutazóban, az apukám autójának hátsó ülésén kucorogva. Nem lennék jó Hoppit! Az utitársnőm nevét nem tudom, de azt igen, Bécsben dolgozik, mint takarító. Egyébként diplomás. A lánya táncművészetit végzett, néptáncoktató, és szereti a nutellás palacsintát. Fia pincérnek tanult, az is volt mostanáig. De nem szerette a szakmát. Most építkezéseken dolgozik mesterek mellett. Azt imádja. Él még a nagymama. Finom pogácsát süt. Tudom, mert megkínált vele. Még benn állt a szerelvényünk, mikor visszaértem. A beszélgetésünk közben hallottam én, hogy csipog a telóm,  valami mögött, valamiben, vagy valami alatt, de amiről éppen szó volt, azt sokkal fontosabbnak tartottam, balga módon. A vonaton már senki nem volt, csak a szomszéd kocsiban a takarító személyzet dolgozott. betoppantam a kupéba, kihúztam az ülést, és alatta megtaláltam. Hála Istennek! Lányom is mondta: Hogy ez mekkora mák!

Álmomban,

retkes, pókhálós,

omladozó helyiségeket

takarítottam.

Talán mosdókat.

Szigorú technológiát kellett volna alkalmaznom,

de egy istennek sem sikerült.

Inkább, valamiféle firkálás lett belőle,

mint,

ahogy,

porba rajzolunk

ujjal.

Pár nappal,

pár éjjel,

s megértettem.

Az írásról szól ez is.

*

Szoborpark

Felejtésre ítélt idők

lebontott

majd újra épített emlékművei,

egymáshoz illesztett

lávakövek

hogy többé

ne mozdulhassanak el.

Végre

otthagyhatóak

legyenek

a rend

érzetével.

*

Egy éretlen,

fészekből

kipottyant

ismeretlen veszélyek kereszttüzében

didergő fióka félsze

amit érzek,

mikor a vonat a Keletiből

Mezőberényben megáll

a megújult állomáson,

de már régen,

huszonhárom éve lesz

októberben,

hogy nem ott szálokl le.

Valami régi,
sosem volt otthonosság,
be nem teljesített ígéret,
valami mindent betöltő hiány,
ami felgyúl bennem,
s mint  pokol tüze éget,

Békéscsabáig.

Novemberben lesz, hét kerek éve, hogy írok.

Valami céllal, valami vággyal, gyermeki elkötelezettségből,

mert előmerészkedtek a gátlásokból épített szégyenfal mögül,

ujra lett mondanivalóm,
világgá indultak belőlem az addig félreállított szavak.
Ha van örömzenélés, akkor van örömírás is.

Azóta, hittel, szenvedéllyel űzök egy hóbortot.

Ha igaz az, hogy az írás nem csak gyönyörködtet,

nem csak szórakoztat, hanem gyógyít is,

lehet, számomra úgy igaz, hogy kigyógyítottam magam,
írással, az írásból.
Mert nem normális dolog, hogy az ember megteremti,
majd ahrimáni erőkkel konzerválja a gondolatot,
gyönyörködik benne,
míg az élet egyre csak megy,
elhalad mellette.

Vagy, az öreg székelynek van igaza, mikor azt mondja?

"...Úrfi, a világban nem történik semmi!"

Csakugyan?

A világban nem történik semmi? Csak a hazugságait újakra cseréli, rendre?

Vagy a régieket hajtogatja,

mint a ropogósra fagyott ruhát?

Ezt kövesse ő is, miközben a benne- rekedtektől próbál egyre szabadulni,

hogy újakat kreáljon, plagizálja Istent?

Vagy, "költők" fölé licitáljon?

Vagy beálljon kórusban énekelni szólót?

Miközben nem is költő, csak egy újabb szenvedélytől űzött megfűzött,

egy másik paradicsomba önmagát űző,

hajánál fogva magát mentő, Menő Manó,

kvázi Münchausen?

Mindez még nincs eldöntve.

Sok kimenetelű, duplafalú, tollal ásott, szűk alagút ez.

Bujkálás a fényre.

Most, tanutam valamit. Hogy miután a küldés-gombra "kattintottam", noha a klaviatúra engedi, nem írhatok hozzá a szöveghez a telóm Jegyzetek rovatában,
mert ha a felkínáltak közül a vázlat mentése opcióra bökök, az utólag hozzáírtat a program kitörli.
Így jártam az előbb, s elszálltak a leírt gondolataim.
(Plusz, tegnap elhagytam a telefonom, az összes beleírt jegyzettel együtt.
Szerencsére meglett. Noha, igyekszem minden beírtat a G-mailembe átküldeni, azért csak meghűlt bennem a vér.)
Most próbálom rekonstruálni, mint az álmokat szoktam, a törlődöttet.
Tehát: azt gondolom, kiestem az időből, s az anyagi, mi körülvesz, mint díszlet létezik, a nap künn spotlámpa, az ég hatalmas kék selyemruha az űr szekrényében.
A ház, termeszek építette torony tele lárvákkal. S az aláfestő zenét, amit hallok, egy két funkciós zenegép játssza, ami hűt és fagyaszt egyszerre, de elnyomni nem tudja az éter zenéjét, ami valamikor, nem tudom pontosan mikor, a fejembe, a fülembe költözött, s fennhangon mint két rádió adó közti, sugárzik.
Valami, valamikor történt velem, valami nagyon egészségtelen.
Lehet, hogy a Wifi sütötte meg az agyamat? ;-)

A gyermekkorom boldogságát,
én nem engedtem meg magamnak.
Talán, mert elhittem, érdemtelen
vagyok rá, mint a szeretetre. Miközben -
nem szeretek -, szólt a vád ellenem,
nem is értettem sokszor, mit mondanak,
mit beszélnek a szüleim. Hogy szeretetet
vártak tőlem, nevén nevezték, miközben
nekem sosem mondták. Kamasz koromban
egyszer hangzott el, az is, mint szemrehányás,
anyukám szájából; Apukád pedig, nagyon
szeret téged.

Akarni kell a boldogságot, de
legalábbis megengedni magunknak. Nehogy
utólag jöjjünk rá, mennyire boldogok is voltunk.
Mert, az nagyon tud fájni.

Tessék, kimondom, fáj, hogy boldogtalannak
éreztem a gyerekorom, mert fáziskésésben
voltam a harag miatt, ami elébb tolakodott.

Istenem, add, hogy még egyszer megtörténjen.
Add, hogy ott teremjek.
Hogy ők is ott legyenek,
kik érinthetetlenek.
Hogy megölelhessem őket,
úgy, ahogy nem tettem soha.
Érezni akarom a melegüket,
az illatukat, ha mégoly dohányfüstös is,
vagy ázott kacsatoll szagú,
tömés vagy kopasztás után.
A fülembe engedni a hangjukat,
beengedni őket a szobámba,
úgy kívánom, éhezem, szomjazom, fázom.
Együtt lenni velük,
sírásban, nevetésben,
csöndben, és suttogásban.

Bár csak újra hallhatnám apukám sűrű toppantását,
ahogy leveri a havat az ajtó előtt a bakancsáról,
ahogy köhög és krákog,
ahogy kifújja az orrát.
Bárcsak hallanám anyukám szájából
csak egyszer még: kisjányom.
Számomra ezek a béke, az otthon,
a meghittség hangjai.

Karácsony közeleg,
együtt leszünk megint.
Hallgasd, nyikordul az ajtó!
Letörlöm könnyeim,
egy mozdulattal.

Nappali álom

Egy bezárt, áthatolhatatlan fémajtó mögött voltam, egy kert kerítéssel  lezárt sarkában. Valaki - később kiderült, hogy anyukám - motoszkált az ajtónál. Mozgatta a reteszt, vagy nyelvet, talán ki akarta nyitni. Nem bírtam a bujkálás feszültségét, s még mielőtt, oldalt az ajtó mellől megpillantott volna, ráköszöntem és erőltetett lelkesedéssel intettem neki.
Kijöttem az ajtó mögül, s a demens, egykerekű anyukámat, először csak egyik kezét fogva, majd mind a kettőt, magam mellet vezetve, gurítottam egyre gyorsuló tempóban a kőúton, vagy talán járdán.

Okt. 14. 20:03

https://www.youtube.com/watch?v=-t9LjQdrMiM

okt. 14. 22:

- Húúúúúú!
- Sziaaaaa!

- Olvaslak még
- Oké

- Elolvastam mindet, + majd később újra el fogom. Tudod? Féllek néha olvasni.
- Mondd, miért!

- Nem azért, mintha nem írnál eszementen jól!
- Hanem?

- Felzaklatsz, Édessssss!
- Valamit eltalálok.

- Igen. Ez, a 22. század!
- Óóóóóóóóóó

- ☺ (Időutazónak) - Csak, nem ismerős?

- Én értelek, legalábbis véllek érteni. Ez a csodálatos!
- Érzem, tudom.

- "Nehéz ügy" vagy! 
-  Nehéz eset, nagy lényt takar. Most olvastam nemrég a Szabad Zónán.

- Tudod, 1x szeretnék tőled olvasni álmos kertekről, ahol szunnyad a nyár!
- Olyan, nem hiszem hogy lenne.

- Összes, érő gyümölcseit ringatva.
- ☺

- Kisgyermek játszana a fűbe, kerítésről meg lesi óriás macska. Senki se figyelne rá, csak az az óriás macska. Lapulna, lopakodna felé...
- És?

- Fojtsa meg? Gyanútlan gyereket? Úgyse figyel rá senki se.
- Jaj, ne! Egy csibét se!

- Meg tudnám írni. Ahogy lehuppan a kerítésről a gyanútlan kicsi felé.
- Meg tudnád.

- Te is meg tudnád.
- Még elképzelni is rossz!

- Jobban tőlem.
- Frí, szívem, nem jobban, csak másképp, ha egyáltalán...

- A nyár úgyis elálmosodott. Írd meg, ÉDESSS!
- Miért akarod, hogy megírjam?

- Kíváncsi lennék, tudsz-e lassú tempóba írni és feszültséget teremteni. Nem házi feladat ám! ☺
- Nem t’om, tudnék-e.

- T’om, tudnál.
- Kéne, hogy valami közöm lenne hozzá.

- Írhatnál sok virágról közbe’.
- Valami, hiányzik belőlem.

- Semmi se hiányzik.
- Pill. 

- Én is, pill.,
- Mutatni szeretnék valamit! Cigizel? Szív!

- Kell.... pisilnom, cigiznom 😞 megvársz?
- ☺ Pisilj, cigizz! ...Na, mindegy.

- Megmutatod?
- Ne lepődj meg!  

- Ok.
- Íme, a magyarázat, miért érzem azt, mikor felnyitok egy méhekkel teli kaptárt,  mint, mikor felkavar a szex gondolata.

 "Meg akarjuk nézni, hogy a méhtartás különösen kiemelt fontosságú, mert általa a természet egész titka feltárul, nevezetesen az, hogy ami egyfelől félelmetesen termékenynek mutatkozik, az a másik oldalon elhaláshoz vezet.
Így aztán, bár a méhtenyészetekben nagyon örvendeznek az utóbbi idők fellendülésének - az öröm még száz évig sem tart majd."

Így szólt Rudolf Steiner Dornachban, 1923. November 26.-án.

"A régi idők bölcs emberei ezt egészen másképp fogták fel, mint a mai emberek, azt a csodálatos tevékenységet, ami a méhkasokban zajlik a szerelmi élethez kötötték, ahhoz az élethez, amit ők a Vénusz bolygóval hoztak párhuzamba.
Az, amit mi csak akkor tapasztalunk meg, amikor a szívünk szerelemre gyúl, a méhkas egészében, szubsztanciaként (lényeg) van jelen. Valójában az egész méhkast áthatja a szerelem. A méh-egyedek többszörösen lemondanak a szerelmi életről, így a méhkas egészében fejlesztik ki azt."

(Így ők a szerelem Szüzeinek, áldozó-papnőinek természetes előképe, akiket például a megsemmisült krétai civilizációban a Méheknek nevezett D.Sz. Merezskovszkij. - V.J.)

R.S. 1923. Februárban. Nagy Imola fordítása
(R.S. Ember és világ - A szellem működése a természetben, A méhek lényéről, Új Mani-fest, 2007.)

- Elolvastam. ☺ Nem lepődtem meg.
-Ami igazán pezsdít, ami lelkesít, ami életre kelt, ez a két dolog. Ill. három. 

  Amikor írok, tele van a hasam méhekkel.

AAmikor írok, tele van a hasam méhekkel.