vezsenyi.ildiko blogja

Az a hangtalan,
(némán hullámzó),
semmihez nem fogható,
minősíthetetlen üvöltés,
torok-szakadtából,
amit emlékezet óta
néha hallok magamban;
csecsemősírás a mell után.


















2019. 11. 25. 11:20

Kisunokámtól, Luci-től tudom.

Teremtek világot,
beleköltözöm.
Lesz benne vár,
falu, emberözön.

Tudni fogom majd,
ki volt a teremtés
forrása, szerénység,
istennek képmása.

Teremtek Egy Istent,
képemre formálom.
Nem büntet ő; kegyes.
Nem vesz félvállon.

Rémálom se lesz több. 
Teremtek sok Igét.
Tengernyi virágot,
hatmilliárd bibét.

Méhekkel álmodtam.
Nagyon sok méhvel.
Téli álmukat aludták.
Liftben laktak.

A méhek télen sem alszanak, tudtátok?
A zajra, amit persze nem is hallanak, felélénkültek.
Elkezdtek szétrepülni.
Óhatatlan, néhányat közülük agyonnyomtam.
Miközben próbáltam felmérni a kárt.

A színeket, a formát, a mozgást, a rezgést, érzékelik.
Nem ismerik meg a gazdájukat,
a híreszteléssel ellentétben.
Nem szeretik a műillatokat,
azokra egyenesen, bedühödnek.
A lovakat sem szeretik.

A betolakodókat életük árán is eltávolítják.
A bekérezkedőt, ha teherrel van, virágporral,
vagy nektárral, beengedik.
Ilyen, vihar közeledtével szokott leginkább előfordulni.
A lassú nyugodt mozgás, ha hordás van, nem zavarja őket.
Akkor lehet szúrásmentesen kaptárt nyitogatni.

Megjelent a Magyar Irodalomtörténeti Társaság Irodalomismeret című folyóiratának 2018 - 2. számában

Éltem, ha keserves véget ér egyszer,

mert felmondja szolgálatát a vegyszer,

ki nem hagy magára kicsit és nagyot?

Ki oszt tollával aranyló szívmagot?

Ki hempereg meg hű szerelemben,

mint falu kutyája dögtemetőben?

Ki tartja karjában félig aléltan

mámoros  szerelmét, ha vérkan?

Ki bámul hittel a csillagos égre,

éltemnek, ha kín-keserves vége?

Ki szeli fel kétségek közt suhanva,

finom lelkét,  minden sötét kanyarba?

Ki merít égi kútból Világ bajára gyógyírt;

holdkóros hajnalon, halál, ha gyógyít?

Senki-földje, 2016. Szeptember 24.

A verset Nagy László Ki viszi át a Szerelmet című verse ihlette.

Eldobható napokat szeretnék, szemét napokat, naphegyek állnának glédába, gumikesztyűben tapogatnánk a jövőt, hogy el ne fertőzzön mielőtt elvakarjuk. Lefeslik rólunk a kötés, a gyolcs, lepereg arcunkról a máz, s mert az álarcnak nincs humora, csak homorú, szája lefelé görbed. Ez a mi formánk.