vezsenyi.ildiko blogja

A gyermekkorom boldogságát,
én nem engedtem meg magamnak.
Talán, mert elhittem, érdemtelen
vagyok rá, mint a szeretetre. Miközben -
nem szeretek -, szólt a vád ellenem,
nem is értettem sokszor, mit mondanak,
mit beszélnek a szüleim. Hogy szeretetet
vártak tőlem, nevén nevezték, miközben
nekem sosem mondták. Kamasz koromban
egyszer hangzott el, az is, mint szemrehányás,
anyukám szájából; Apukád pedig, nagyon
szeret téged.

Akarni kell a boldogságot, de
legalábbis megengedni magunknak. Nehogy
utólag jöjjünk rá, mennyire boldogok is voltunk.
Mert, az nagyon tud fájni.

Tessék, kimondom, fáj, hogy boldogtalannak
éreztem a gyerekorom, mert fáziskésésben
voltam a harag miatt, ami elébb tolakodott.

Istenem, add, hogy még egyszer megtörténjen.
Add, hogy ott teremjek.
Hogy ők is ott legyenek,
kik érinthetetlenek.
Hogy megölelhessem őket,
úgy, ahogy nem tettem soha.
Érezni akarom a melegüket,
az illatukat, ha mégoly dohányfüstös is,
vagy ázott kacsatoll szagú,
tömés vagy kopasztás után.
A fülembe engedni a hangjukat,
beengedni őket a szobámba,
úgy kívánom, éhezem, szomjazom, fázom.
Együtt lenni velük,
sírásban, nevetésben,
csöndben, és suttogásban.

Bár csak újra hallhatnám apukám sűrű toppantását,
ahogy leveri a havat az ajtó előtt a bakancsáról,
ahogy köhög és krákog,
ahogy kifújja az orrát.
Bárcsak hallanám anyukám szájából
csak egyszer még: kisjányom.
Számomra ezek a béke, az otthon,
a meghittség hangjai.

Karácsony közeleg,
együtt leszünk megint.
Hallgasd, nyikordul az ajtó!
Letörlöm könnyeim,
egy mozdulattal.