Szómontázsok

Katicaszárnyú pirosát tárja a hajnal,

még felhő-azúr dereng a horizonton,
a lebbenő pára könnyű ezüstpetty-paplan,
meg-megcsillan sok alvó fán és bokron.
A csillagok parázs-sugara mind kihuny,
hópihék szitakötője szállong tova,
ahogy szárnyukra a fény enyhe simul,
úgy lesznek az olvadás gyöngycsepp-pora.


Gallyak szembogarán kukucskál az élet,
nárciszok tündérszoknyája szélbe ring,
dúdolók lesznek a patakszívverések,
kerteken szépül apró hóvirág-ing.
Ébrednek rétvágyak, lepke-pilleségek,
a tavasz fecske-lelke feldalol,
valósággá születnek a színremények,
a mandulaág sziromdalokat hangol.

 Parázsrőt alkonyat, 
fényrózsák hervadnak,
nyírágak hajolnak,
ragyog a pettyharmat.

Pozsgát csíp lent a Nap,
égorcán láng marad,
lehull a kék kalap,
fellegből lesz maszat.

Árnyékszín bóbitál,
föld lehel csöndet fel,
rigószív szolmizál,
csillagnak énekel.

Reppennek hóbibék, csöpp hattyúszárnyak,
megrázták ott fönt a tél csillag-ágat.
Parázsdér csillan, hajnali lámpás,
rügyre fakad a hó-virágágyás.
Tollpehely-hullás, dunnák a felhők,
betakargatják a szendergő mezőt.
Libbenő pillanat, üde szélvarázs,
gólyaláb-időn zimankópalást.
Paplan az utca, a táj fehér vánkos,
angyalszív-lehelet ím közénk szálldos.

Mintha rizspillék szállnának a felhőkből,
csak csöpp csipkeszálat varrt rájuk a tél,
majd égi tündérporként csillan a mezőkön.
Az alkony kis fáklyasugárrá alél,
alig galagonyavirág-pír a messze,
parázs-sejlés, és patakvizek kékje,
belőlük dereng a pára hattyú-lelke.
Lampionfény csupán a Nap szívverése,
átlengik már az éjjeli fagyárnyak,
ahogy a cidri széllel leheli szét magát.
A balkonon ezüst jégpipacsok várnak,
miközben nézem hópihék csillagszóróját.

Táguló fénypupilla-hold alatt,