Szómontázsok

Fölém reppen az est, akár egy jégmadár,

sok apró rőzselobogás a láthatár,
halkul a falombok pille érverése,
s életre kel a Nap-búcsú színmeséje.
Szellőlepkék ülnek a kerti zöldeken,
szárnysuttogásuk áhítva követem,
miközben csillagfőnixeket költ az ég,
és éjszakává álmosodik a csorgó kék.
Lassul a sok lárma, fűszálrebbenés,
lámpafénnyé jámborul a tejútderengés.
kis virágszirom-sóhaj a nyugalom most,
míg a csöndszívdobogás magához vonz.

Hamuból sejtelem, pitymallatparázs,
láthatárra dereng csöppnyi Nap-varázs,
az Ég ágain galagonyabibe-pír,
a sok ibolya-felhő kékséggé nyíl.
Ma még pára pilinkél téli hűvöst,
és elrejti a színtavaszt, a bűvöst,
nárciszok tülljeire csipkedért köt,
március lepkeszárnya zúzmarán tört.
Ma az ember-bentek is fázók, szürkék,
csak lengnek ide-oda borús füstként,
szíveik kicsi gyufaláng-pipacsok,
a jóság aszályán magukba szikkadók.
De valahol magzatmocorgás már a szép,
a fényfolyó az élet medrébe lép,
s majd kiárad a kopár évszakföldön,
virághajnalt ébresztve fagyzugos csöndön.

Finom magyal-lob dereng a fák felett,

Alkony száll, lepke-nesz,
páraszőtt stólát vesz,
füstcsipke, pille-éj,
csillagcsönd szárnyra kél.
Csurranó vízcsöpp-hold,
lágy opálhullám most,
szél perdül, felkacag,
kíséri trillahang.
Jéggyertyát gyújt a tél,
szikráján szép a tér,
dérvirág nyíl a fán,
fagypollent szór a táj.
Bóbiskol minden fény,
alszik a szívremény.

Emlékszem, egykor még a lepke-szép nyár
babérkoszorú volt az év homlokán.
Odakint most a hóbagoly-tél száll,
jégpihéket csipkéz sok ablakorcán.


Hol van még a május Mozart-fuvallata?
A magasság fecskekéklő szembogara?
Amikor szódapötty-párák hullanak,
szivárványt gyöngyözve rétre és dombra,


midőn a Nap rájuk lebbenti aranyló
árvalányhaját...A mezők mohazöldje
ma akár az ember-remény, elhaló,
és esőhalk az Isten csorduló könnye.


Szendébb a fűpillék közti bogárzizgés,
a folyódúdolásban valami ősi zeng,
s azúrja is fakulja tiszta színét.
Gyengülő pillangószívverés a csend.


Földnya lélegzése a világtól nehéz,
míg absztraktjait festi a változás,
Ő lassan kileheli gyönyörű lelkét.
Ember, magad lettél  élet-káromlás.