Szómontázsok

Zúzmarák szentjánosbogárfénye, oly szép!
Hópihe-sóhajokba gömbölyül a domb,
a táj piros arcú, kacagó gyermek-kép.
Még rügyvágyait rejti ki sem sarjadt lomb,
bimbó-álmok bújnak a mezőn és réten,
a sok csillag dárdahegy és fagyba szúr,
gyopárvirágok a párák az égen,
mindent elborít a zimankós lazúr.
Puha lepedőgyolcs, tél anyó terít,
csak a cinege-szél csivitel tavaszt,
szavát még csak az alvó magvak sejtik,
hogy lesz majd a napsugárból földmalaszt,
felvirrad majd az élet márciusa,
eljő a virágidőknek színjussa.
Fehér pupillájuk lehunyják a derek,
és zöld reménybe öltöznek a berkek.
Addig nézem a sok jégorchideát,
mögöttük tán újjászületik a világ.

Már ködtől áznak a napfénypillék,

a szalmahajú reggel kócos gyermek,
a hajnal elveszette üde lánypír színét.
A csillagok, mint fehér kis jég-ledek,
nektár-aranyat már csak utcalámpa szór,
a pillecukor-alkony felhőtócsa lett,
a madár-derű is csak visszhangként szól.
Mégis, nézem novembert, milyen nett!
Kakaóselyemből ölt barna kabátot,
csipkés lomb-poncsóban sétál a kerteken,
és úgy tartja tenyerén a világot,
avar-tarkán, szél-szaladón, szertelen.
Manapság csak az ő szíve tollpihe,
zúzmara-sugarú, szelíd ragyogás,
mintha az Isten nézne éppen ide,
ahogy csönddé tisztul a földi zsongás.

Ahogy fahasábokban
alszik el a parázs,
úgy üszkösödik megannyi
varázs,
a pupillákon pára,
minden oly csillogástalan.
Nincs ébredés a falak közt
mi kifogástalan,
a halandó lelkén nyűgös
gyermek a világosság.
Szembogarú csöndben
kuporog az embernyi
világ,
mint magzat, ki óvni
várja örökkön anyját.
Útmutatást remél
a tétova-hittelen,
valami jóságos veszett
el benne a nincseken.
Fénygalaxissá nem tud
nyílni a szív,
bár szünettelen valami
csodát hív,
szél-lénye felhőt, árnyat
kerget,
s vállára vesz minden
ősz-keservet.
Nehéz már lenni, és még
nehezebb élni,
könnyűbb vállalt sorstalanban
félni.
Fura, ahogy szemfészkekben
otthon a vakság,
- és lassan Isten is elfordítja
szülői arcát.

Sárga gyertyafénycsipkét öltött a tök,

míg harmat-enyheséggel öntözte a csönd,
s a napraforgó barna szeplői fölött
lángszirmokká olvadtak napsugárkörök.
Elrebbent a hajnali nyugalom, akár
a lepkeszárny, hétszínvirággá vált a határ,
és tenyér-nagy lapulevelei alatt
az uborka-zöld dunsztolásra sarjadt.
Nyírfa-súgás hintázik a szél száján,
mézpor száll darázsduruzsolás szárnyán,
elpirul a paradicsom a Naptól,
forró figyelme ellen már nem harcol.
S míg az alkony tavirózsája bezárul,
az égbolt párakékje esőneszt ad álmul.

Vajbab színét olvadja a délesti Ég,

majd kávézacc-alkonyt szitálnak az árnyak,
mint füstkarika, foszlik a sok felhőkék.
Ma titok-tárulása van a nyárnak,
elárulja, a Földön és Mennyben minden
mindennel rokon. Most a lángcsipke-fény
szoknyafodros, és úgy lambadásan libben,
szalmalány a Nap, lassan önmagába ég.
Szódapötty-pára a hűvös ásványvize,
tűhegynyi buborékként magasba száll,
onnan csillog le, mint nyíló csillagszike.
Az éjjel zománcra festett, fekete tál,
univerzumsugarakból göngyöl Holdat,
bugárduruzsolásból meg altatókat.
Madár-lélek, ahogy érkez, gólya lábú
hajnal, barkák pávatollán  aranymasnit
köt, még a pisla csönd is gyermekin bámul,
hogy minden élőben egy másik is lakik.