robe blogja

 

Mint minden tíz éves fiú, így én is arról álmodoztam, hogy miként fogom megvédeni a gyengéket. Azokat, akik rászorulnak a védelemre, az én védelmemre. Arról álmodoztam, hogy én is olyan hatalmas, népszerű hős leszek, mint amiket a mozivásznon láttam minden második hétfő délelőtt a matinéfilmek előadásán.

Abban az időben a kisiskolásoknak állandó program volt a mozilátogatás.

Itt ismerkedtem meg azokkal a legyőzhetetlen hősökkel, akik meghatározták gyermeki lelkem világának fejlődését.

Bár a fantáziám nagyon élénk volt, ehhez sajnos nem társult a bátorság.

Az hogy ki milyen bátor és erős, hamar eldőlt az iskola udvarán, az órák közti szünetekben. Sosem voltam nagyhangú, kötözködni szerető gyerek, inkább csendesen szemléltem a többiek versengéseit. Talán gyávaságból és az önbizalom hiánya miatt nem álltam be közéjük.

Azonban a testnevelésórákon mindent beleadtam abba, hogy a legjobbak között legyek.

Akkoriban, a sportegyesületek edzői előszeretettel válogattak a korosztályomból olyanokat, akikben láttak valami esélyt arra, hogy a rendszeres edzések hatására, elérjen valamilyen jó eredményt.

Így történt, hogy egy ilyen válogatás alkalmával nekem is lehetőségem volt elkezdeni a rendszeres edzéseket, futóként.

Hogy mi a jó a futásban? Az, hogy csak magamra számíthatok. Az, hogy bár a versenytársak legyőzése a cél, valójában önmagamat kell legyőznöm. Az, hogy a legnagyobb ellenfelem az idő, az edző kezében lévő stopperóra. Hónapról hónapra fejlődtem a társaimmal, és határozottan éreztem magamban az egyre gyakrabban előtörő versengés örömét. Élveztem ahogy időről időre egyre előrébb sikerült jutni a futók csoportjában. Hamar természetes lett, hogy az élbolyban állandó helyem van. Mindezek hatására az önbizalmam is a helyére került, amitől minden egyes hivatalos versenyt lehetőségnek tekintettem, amin megmutathatom, hogy nekem is van helyem az elsők között.

Egy ilyen versenyen történt velem valami, ami megmutatta nekem, hogy amikor minden porcikámban ég a versenyláz, akkor is tudni kell emberként viselkedni, bátor emberhez méltóan.

Háromezer méteres távhoz sorakoztunk fel a startnál. Ez a táv a négyszáz méteres futópályán hét és fél kört jelent. Ilyenkor nem startgépből van az indulás, hanem a felrajzolt fehér vonalnál helyezkednek el a versenyzők. Mindenki a lehető legjobb pozíciót igyekszik elfoglalni. A startpisztoly csattanása után a megszokott saját ritmust veszik fel a versenyzők, de talán egy kicsit mindig gyorsabbat a versenydrukk miatt. Az első ötven-száz méteren elég nagy a tumultus, mielőtt kialakulna egy kisebbfajta rend a futók közt.

Én az utolsó ötszáz méteren szoktam elkezdeni a tempóm gyorsítását. Ehhez fegyelmezetten kell beosztani az erőt és oda kell figyelni a helyes levegővételre is. Ha ezek gyakorlása az edzéseken kellő odafigyeléssel történt, akkor nem lehet gond a versenyen.

Három ellenfelem volt előttem, ezért nagyon koncentráltam, hogy dobogóra kerüljek. A fokozatos gyorsítás mellett figyeltem őket, hátha valamelyikük vét valamilyen hibát, és azt kihasználva erősebb sprinteléssel megelőzhetem. Ezt tették a mögöttem lévők is, talán korábban kezdtek el felzárkózni, mint amire számítottam. Hamar érkeztek közvetlen a sarkamba, majd pillanatok alatt többen is mellettem vágtattak és igyekeztek minél jobban helyezkedni, hogy lehetőségük legyen előzni. A négyes bolyból hamar nagy tumultus lett. A fáradtságtól és a mindenképpen győzni akarástól, már csak ezernyi trappoló lábat láttam magam körül. A figyelmetlenségemnek köszönhetően, véletlen egy előttem lévő cipősarokra léptem. Éppen csak annyira, hogy a futó lábról lecsússzon a cipő, majd az egyensúlyát elvesztve, a bukást elkerülő hadonászásba kezdjen. A széles mozdulataival magával rántotta a mellette lévő társát is.

Ennek a szégyenteljes hibának köszönhettem, hogy másodikként értem a célba.

Akkor még nem voltak kamerák amivel vissza lehetett volna nézni az eseményeket. Szabad szemmel pedig ember legyen a talpán, aki teljes bizonyossággal meg tudja állapítani hogy ki volt a tettes.

Az eredményhirdetés előtt volt egy kis konzultáció, és minket is odahívtak, hogy sikerüljön az esemény végére járni.

Amikor megkérdeztek, újra ugyanazt a gyávaságot éreztem magamban, mint néhány évvel ezelőtt az iskola udvarán. Még most is beleborzongok amikor eszembe jut, milyen gyáva voltam és nem vallottam be, hogy én voltam az aki elvétette a lépést. Nem a jobb helyezés miatt nem tettem, hanem egyszerűen gyávaságból.

A dobogón, amikor a nyakamba akasztották az ezüst érmet, nem tudott őszinte lenni a mosolyom. A gyávaságom erősebb volt és eltorzította azt.

 

Talán nincs meg mára az összes érmem és jelvényem, de erre az egyre mindig vigyáztam. Tudom, hogy melyik fiókban őrzöm, és ha még lesz az életben lehetőségem azzal a társammal találkozni, akit igazán megillet, akkor ennyi év után is szeretném neki átadni.

Emlékek

Nagypapi varázscsizmája

 

Nagypapival sokat voltunk együtt a kertben, a környező réteken, kaszálókon. Nagyon szerettem vele sétálni, miközben ő gallyakat, kisebb ágakat gyűjtött, én mellette ugrabugráltam és általában útban voltam, de soha nem szólt emiatt rám. Inkább arra figyelmeztetett gyakran, hogy vigyázzak a cipőmre, nézzek a lábam elé, mert Nagyanyó nagyon nem fog örülni neki, ha csupa sárosan lát meg benne. Persze mindig csupa sár volt, nem csak a cipőm, hanem én is, tetőtől talpig.

 

Ezen a napon is ilyen állapotban érkeztünk haza. Nagyanyó a kapuban várt már minket. Szerintem messziről látta, hogy lesz mit sikálnia rajtam.

- No, megint szorulni fogunk fiam – súgta a fülembe Nagypapi.

Ilyenkor Nagyanyó mindig Nagypapinak mondta:

- Pista, hányszor megmondtam, hogy figyelj a gyerekre. Most nézz rá, hogy néz ki. Így jöttetek keresztül a falun. Mindenki láthatta, hogy így figyelsz rá.

Nagypapi rám nézett, majd bölcsen csak annyit mondott:

- Úgy néz ki, mint aki az erdőn volt. Árkon-bokron keresztül – és kacsintott egyet hamisan, ahogyan szokott. Részéről ezzel el volt intézve, de tudtam hogy előttem van még egy alapos mosakodás.

Nagypapi feladata volt a csizmák, cipők letakarítása. Leült az udvar sarkába egy kisszékre, komótosan nekikezdett, közben mondta a magáét szünet nélkül:

- Nem ilyen kirándulásokra való ez a cipő és csizma. Manapság már nem is tudnak olyan csizmát csinálni a vargák, mint amilyenek a régiek voltak.

- Azokban lehetett menni bátran, sártengeren keresztül, akácoson át, meg se kottyant nekik. Sem nem áztak át, sem nem lyukadtak ki.

- Az volt az igazi csizma, amiben a háborút végigcsináltam. Finom bőrből készült az én méretemre. Puha bélése volt, mégis jól szellőzött. A szára felső részén kis fűző volt rajta, és még kis fekete lófarok is díszítette. Nem is fázott benne a lábam, mint ezekben a modern cifraságokban.

Addig-addig mondogatta ezeket, amíg Nagyanyó meg nem elégelte, és egyszer csak azt mondta:

- Na idefigyelj Pista! Egy ideje mindig teszek félre egy kis pénzt arra, hogy tudjunk neked egy igazi csizmát venni, amilyet szeretnél. Én már nem halogatom tovább, kicsit lecsippentek a kosztpénzből és holnap bemegyünk a városba. Kiválasztod a lehető legjobbat magadnak és akkor minden rendben lesz.

 

Másnap reggel elindultunk vegyes izgalommal a bensőnkben. Bennem azért mert ilyenkor mindig szoktam kapni valami kis meglepetést, Nagypapi is izgult, hogy vajon milyen lesz a választék, Nagyanyó pedig azért izgult, hogy elég legyen a spórolt pénz.

A cipőbolt kirakata nagyon tetszett nekem. Csillogott minden, színes képek, papucsok, cipők, bakancsok és csizmák tömkelege sorakozott fel előttünk. Olyan sokáig bámészkodtunk, hogy Nagyanyó elunta:

- De hát menjünk már be, még azt hiszik valami rosszban sántikálunk.

- Abban sántikálunk bizony – mondta Nagypapi – rossz cipőben, azért jöttünk ide, hogy újat vegyünk.

Bent az üzletben sok-sok polc, telis-teli dobozokkal. Minden doboz elé ki volt téve egy minta, alá volt írva a pontos méret. A hosszú sorokban változtak a méretek.

Megkerestük azt a sort, ahol a csizmák voltak.

Hű mennyi volt előttünk!

Nagypapi hosszasan nézegette őket, néhányat a kezébe is vett, megvizsgálta a talpukat, az anyagukat, a varrásukat, de csak ingatta a fejét. Egyre beljebb keveredtünk a sorok közé, amikor mint egy varázsütésre megpillantottunk valamit. Mintha csak ránk várt volna, úgy volt odaállítva a dobozok elé egy fekete, bőr csizma. Csillogott a fény rajta. Erős vastag talpa szögekkel volt kiverve. A felső részen rövid kis fűzős része volt, amiből a fűzők kikandikáltak és igen, a fűzők végén kis lófarok díszelgett.

Nagypapi remegő kézzel vette le a polcról. Láttam rajta, hogy nagyon óvatosan fogja a kezébe, szinte simogatta, ahogyan körbe-körbe forgatta. Kiválasztotta a jó méretet és felpróbálta. Mintha ráöntötték volna, annyira passzolt a lábára.

- No, ez igen – mondta – ez már valami.

És akkor felnéztünk. És egymásra néztünk. Majd ismét oda néztünk, ahol azt a csizmát láttuk. Azt a csizmát, ami ugyanolyan volt mint Nagypapi kezében csak kisebb méretben. Nagypapi lassan bólintott, én pedig levettem a polcról azt a gyönyörű szép kis csizmát. Mondanom sem kell, hogy az én méretem volt. Ahogyan a lábamra simult, mintha eggyé váltam volna vele. Már láttam magunkat, ahogyan egyforma csizmában megyünk kirándulni erre arra.

Közben beért minket Nagyanyó is.

- Jaj Pistám, ne fájdítsd már a gyerek szívét, tudod hogy most nem tudjuk kifizetni mind a kettő csizmát.

Erre visszatértünk a valóságba. Újra hallottuk a cipőbolt zsongását, ami egy percre megszűnt számunkra. Én fájó szívvel visszatettem a polcra a kiscsizmát.

Nagypapi gondosan becsomagolta a dobozba a ki választottját és elindultunk a pénztár felé, ahol ekkorra már jó hosszú sor kanyargott.

- Látod Pistám milyen sokan lettek, amíg válogattál?

- Add csak ide nekem a pénzt, én majd végigállom a sort, ti menjetek ki a levegőre addig – mondta Nagypapi.

Sokat kellett kint sétálnunk, nézegettük a többi üzlet kirakatait, aztán egy játszótéren is megpihent Nagyanyó, amíg én a mászókán mutattam be a tudományomat. Épp a csúszda felé tartottam, amikor láttam, hogy Nagypapi közeledik a dobozzal a hóna alatt.

- No meg is vagyunk – mondta – mehetünk is haza.

 

Hosszú volt a hazaút. El is álmosodtam. Még álmosan szálltam le a buszról, de mire az utcánkba fordultunk egészen magamhoz tértem.

Hazaérve ledobtuk az utcai ruhánkat és már otthoniba öltözve odatelepedtünk Nagypapi mellé, hogy együtt csodáljuk meg az új csizmáját.

Nagypapi komótosan csomagolta ki a dobozt, ami egy kicsit nagynak tűnt, de hamar levette a tetejét. A selyempapírköteg alól már felsejlett a csizma maga.

Nagyanyóval elkerekedett szemmel néztünk, ahogy Nagypapi lassan kiemelte a dobozból az új csizmáját.

Nem látszottak a talpán a szögek csillogása. És jaj, nem volt rajta az a fűzős rész sem, a díszes kis lófarokkal. Egy teljesen hétköznapi fekete bőr csizma volt.

Hol Nagyanyóra néztem, hol Nagypapira. Nagyanyón is láttam, hogy nem érti mi történt, hiszen nem ez volt a kiválasztott csizma.

De mielőtt bármelyikünk is szólhatott volna, Nagypapi intett mint egy karmester.

- Képzeljétek csak. Ahogy ott álltam a pénztár felé a sorban, egyszer csak odalépett hozzám egy eladó, és rábeszélt engem erre a csizmára. Azt állította, hogy ez egy igazi varázscsizma. Nem hittem neki én sem, de annyira komolyan állította, hogy belementem a játékba.

Na de nézzük mi is ez a varázslat.

Belekotort a kezével a doboz mélyére és egy kisebb dobozt húzott elő belőle, mint egy bűvész. Meglepett arcáról azt olvastam le, hogy ő sem érti mi történt.

A dobozt letette elém és intett, hogy bontsam ki.

Hű most rajtam volt a sor, hogy levegyem a doboz tetejét, és belepillantsak mit rejt a tartalma.

Kezemmel finom bőrt tapintottam. Amikor kiemeltem a dobozból, hát nem hittem a szememnek. Az a csizma volt amit olyan fájó szívvel tettem vissza a cipőbolt polcára. Nagyanyó elővette a zsebkendőjét és megtörölte az orrát, közben Nagypapira nézett. Én is Nagypapira néztem, és nem tudtam abbahagyni a mosolygást. Ő csak rámkacsintott és azt mondta:

- Na mire várunk még? Ennyi varázslat nem volt elég? Akinek új csizmája van, húzza fel gyorsan és irány az udvar. Sétáltassuk meg őket hamar!

Így is tettünk. Már az ajtót csuktuk be magunk mögött, amikor Nagyanyó is felkászálódott és a konyhaasztalnál elkezdte a zöldségeket tisztítani az ebédhez.

Közben minket nézett az ablakon keresztül, ahogy mentünk egymás mellett Nagypapival a vadonatúj csizmákban.

Nagyanyó nem értette miért könnyes a szeme, hiszen nem is hagymát vágott…

Gyilkos áldozat V.

 

Egyesült Királyság, Oxfordi Egyetem

Társadalomtudományi Tanszék

 

Stefan Metzger előadására érkezett kérdések

 

Talán egy kis zörej vagy egy kis egyenetlenség az úttesten lehetett az oka, hogy kinyitottam a szemem. Mindenesetre a legjobbkor.

130 km/óra sebességgel sodródtam az autópálya belső sávjában a szembejövő oldalt elválasztó betonfal felé. Lehet hogy az őrangyalom volt. Sőt egészen biztos hogy ő volt.

Valaki azt mondta nekem néhány nappal ezelőtt, hogy:

„- soha ne legyél gyorsabb, mint az őrangyalod!”

Nem lehet véletlen…

Most már tudom, hogy mit is jelent ez egészen pontosan.

Az autópálya monoton egyhangúsága mindig kihívás a vezetőnek. Különösen egy végigdolgozott nap után fáradtan, melegben, kínzó szembe napfénnyel kiegészítve.

Még érezni vélem az arcomon a valóságba visszatérítő halvány érintést, ami félresöpörte a halál közeledő leheletét. Szegény őrangyalomnak adtam munkát bőven, mert nem tanultam belőle. Nem álltam félre, nem nyújtóztattam ki a végtagjaimat. Még kétszer kerültem ezen az úton hasonlóan életveszélyes helyzetbe.

Neki köszönhetem hogy leparkolhattam a ház előtt épségben. Hazaérve benéztem a hűtőbe, láttam mi minden közül választhatnék. A szemem kívánta, de nem éreztem éhséget ami ilyenkor már kínozni szokott. Nem vágytam semmi másra, csak  hogy végre lehunyhassam fáradt szemeimet.

 

A reggel a szokásos rutin volt. Az ébresztő belehasít a csendbe, ki az ágyból, felkapom a kikészített úszónadrágot törölköző a vállamra és irány a medence. Ez az ami igazán felébreszt, helyreráz. Korán van még hideg a víz, bár már a megszokás miatt kevésbé érzem. Néhány hossz után jöhet a zuhany, öltözés. A kipancsolt vizet gondosan össze szokás takarítani, mert rend a lelke mindennek. A mai reggel, talán a szemüvegem hiánya miatt (a lakásban felejtettem), nem láttam jól merre van a padlón a víz, így nem tartottam szükségesnek összehúzni.

 

Kis rendrakás indulás előtt, minden reggel ugyanaz. Majd ismét autóba ültem irány az autópálya, majd a munka.

Bejárat, öltöző, mindenhol kollégák állnak beszélgetnek, álmosan pislognak, dohányoznak. Valószínűleg meg sem hallották hogy rájuk köszöntem, de ez nem változtat semmin, én zsigerből köszönök mindenkinek. Öltöző után, már az üzem folyosóján lépkedek a napi beosztást mutató tábla felé, hogy leolvassam melyik részlegben lesz a mai munkám.

A több részleg között vannak kedveltek és kevésbé kedveltek. Az utóbbiakkal szoktam kezdeni, és haladok sorban. Meglepetésemre nem találtam a nevem egyiknél sem. Bevillant egy gondolat. Nem lehetek ilyen balfék! Lehet hogy szabadnapom van ma? Figyelmetlen voltam és bejöttem dolgozni? Előfordult már ez is velem korábban.

Elindultam a vezetői iroda felé, hogy tisztázzam a helyzetet, de előtte befordultam a mosdóba, kicsit megmossam hideg vízzel az arcom.

A mosdónál megállva belenéztem a tükörbe, lássam milyen értelmes arcot tudok vágni, de nem hittem a szememnek…

A tükörben a mögöttem lévő mosdóajtót láttam, én nem voltam sehol. Vagyis a tükörképem nem volt sehol. Megdörzsöltem a szemem, hátha valami baj van vele. De nem volt baj vele. Velem volt a baj.

Nem voltam sehol…

 

Vagyis dehogynem voltam.

Az autópálya közepén voltam az autóm mellett. Szegény kis kedvencem éppen egy kíméletlen autómentő platójára emelték fel. Rengeteg tűzoltó takarította a kifolyt üzemanyagot, rendőrök méricskéltek, tolták maguk előtt erre-arra a távolságmérő kereket, mentők pakolták össze a holmijukat, de velem aki az úton hevertem, már nem foglalkozott senki.

 

Megértettem, hogy ez egyszer gyorsabb voltam az őrangyalomnál.

 

Ez talán csak egy álom volt? Mindenesetre megyek a fürdőszobába belenézek a tükörbe.