robe blogja

Novella
robe•  2021. szeptember 18. 23:26

Emlékek IV. - Nagypapi aranyórái

 

Emlékek

Nagypapi aranyórái

  

Kisiskolás voltam még, amikor a nyári szünetre azt a feladatot kaptuk, hogy kezdjünk el valamit gyűjteni. Valamit, ami különösen érdekel. Bajban voltam, mert nem volt semmi ami annyira vonzott volna, hogy éjt nappallá téve, minden időmet a gyűjtőszenvedélyemnek szenteltem volna. Nem is voltam olyan típus, aki tud valamiért rajongani. Voltak osztálytársaim, akik már korábban elkezdtek gyűjteni pl. bélyeget, kisautókat, kártyanaptárakat, focis vagy kosaras kártyákat. A lányok inkább színes szalvétákat gyűjtöttek. Egy-egy alkalommal tetszettek is ezek a gyűjtemények, ahogy sokasodtak, de magamnak hosszabb ideig nem tudtam elképzelni.

 

Ahogy minden évben, ezt a szünetet is Nagypapiéknál töltöttem. A konyhában pihentünk ebéd után, amikor Nagyanyó kérdezte:

- Milyen volt ez az év az iskolában?

Sosem tartoztam a legjobbak közé, ezért nem szerettem ezt a kérdést. Olyan érzés volt, mintha mindig azt várták volna el tőlem, hogy a legjobb legyek, hogy büszkék lehessenek rám. Emiatt inkább szégyelltem azt felelni ami az igazság, vagyis azt hogy nem vagyok a legjobbak közt.

- Á, semmi különös nem történt – mondtam. - A tanárok a régiek, bár lett néhány új tantárgy is, azok közül párat újak tanítanak.

- Nem baj ha több okos embert megismersz – mondta Nagypapi és hozzátette halkan – mert akad a tanárok közt olyan is.

Bármilyen halkan mondta, Nagyanyó még a konyha túlsó oldalán mégis meghallotta.

- Pista ne mondj ilyet a gyereknek. A tanároktól bizony sokat lehet tanulni. Ők pedig napról napra azon fáradoznak, hogy minden gyerekfejbe beletöltsék a tudományt.

- Persze hogy azon fáradoznak. Mondtam én hogy nem? – válaszolta Nagypapi. – De nagyon sok olyan fölösleges dolgot beletöltenek a fejekbe, amikre aztán semmi szükség nem lesz.

- Nem tudhatod te azt Pista, hiszen a mi időnkben más volt.

Eszembe jutott a feladat a gyűjtésről, gondoltam megkérdezem mit javasolnak nekem, hátha van valami jó ötletük, ahogy mindig is szokott lenni.

- Képzeld Nagypapi, azt a feladatot kaptuk a szünetre, hogy kezdjünk el gyűjteni valamit. Olyan valamit, amit nem hagyunk aztán abba nyár végére sem. Olyat ami mindig nagyon érdekelni fog.

- Na nem megmondtam? – mormogta Nagypapi, de hangosan csak megkérdezte:

- És mire gondoltál? Van valami amit különösen szeretsz?

- Még nem jutott eszembe semmi. De még sok idő van a szünetből, biztos lesz valami ötletem.

- Mit szeretsz csinálni a szabadidődben? – kérdezte ravaszul.

- Legjobban olvasni szeretek, vagy még esetleg el szoktam járni sportolni, azt is szeretem.

- Na ez már valami. Majd kitalálunk valamit – mondta Nagyanyó.

- Tudod fiam én már régóta gyűjtök valamit - nézett rám hamisan Nagypapi. – Én aranyórákat gyűjtök. Már régóta.

No erre már Nagyanyó is felkapta a fejét:

- Pista, már megint nem segítesz, nem veszed komolyan az iskolát. Ne bolondítsd szegény gyereket.

- Éppen hogy segíteni akartam, de ha nem, hát nem – jegyezte meg Nagypapi, azzal fölkelt a székéről és kiindult az udvarra.

Én is készülődtem utána, hogy játsszak a kutyával, aki tudta, hogy ebéd után mindig jut neki is a maradékból. Ezért nagy örömmel ugrált körbe minket Nagypapival, akinek a kezében ott gőzölgött egy kis levescsont és egy kis főtt husi, amit sikerült Nagymami szeme elől eltüntetni.

- Na, lassabban egyed te! Még megakad a torkodon! – mondta Nagypapi a kutyának, aki meg sem hallotta. Úgy ette a maradékot, mintha valaki mérné az időt alatta.

Ott sertepertéltem Nagypapi körül és nem bírtam ki, hogy ne kérdezzem meg:

- Nagypapi, te tényleg az aranyórákat gyűjtötted?

- Nem csak gyűjtöttem, hanem gyűjtöm most is – válaszolta.

- És megmutatod nekem?

- Majd egyszer látni fogod megígérem neked.

Kicsit elszomorodtam, hogy nem rögtön, ezért tovább faggattam:

- És hol tartod őket? Valami biztonságos helyen?

- Több helyen is tartom őket. A legbiztonságosabb helyeken.

Nagyon kíváncsi lettem. Egész délután azon törtem a fejem, hogy hol lehetnek azok a nagyon biztonságos helyek. Azok a rejtekhelyek biztos nehezen észrevehetők, de elhatároztam, hogy megtalálom őket.

 

Elsőnek a kerekeskúthoz mentem. Körbejártam, jól megnéztem elölről, hátulról, de nem láttam semmi gyanúsat. Nagypapinak is feltűnt a nyomozásom, fél szemét rajtam tartotta. Éreztem, hogy figyel. Gondoltam, azért mert jó nyomon járok. Sosem mehettem nagyon közel a kúthoz egyedül, de most megpróbáltam belenézni, hátha látok valami gyanúsat. Ezt már Nagypapi sem hagyta. Nyakoncsípett.

- Mit keresel te itt? Hát nem tudod, hogy egyedül nem lehetsz a kútnál? Még beleesel nekem, aztán mi lesz az aranyóráimmal?

- Éppen azokat keresem. – feleltem.

- Ja, hogy azokat? – mosolyodott el a bajsza alatt. – Azokat nem az udvaron tartom.

 

Ahogy teltek a napok, egyre jobban alábbhagyott a lendületem. A sikertelenség miatt elment a kereséstől a kedvem. Rohant az idő, múltak a hetek.

Lassan vége felé közeledett a nyári szünet. Megoldódott a feladatom is. Nagyanyó tanácsára a könyveket kezdtem el gyűjteni. Voltak bőven belőle, sorozatok is sorakoztak egymás mellett. Mégsem jutott soha eszembe, hogy a könyvekre is lehet úgy tekinteni mint egy gyűjteményre.

 

Az iskolába menet én voltam egyedül, aki nem valamilyen albumot, vagy dobozt cipelt. Mindenki egytől-egyig így hozta be a gyűjteményét.

Nálam senki nem látott semmit. Néztek is nagyon, kérdezgettek is, hogy én mit gyűjtök? Mit hoztam? De én csak próbáltam olyan titokzatosan mosolyogni a nem létező bajszom alatt, mint ahogyan azt Nagypapi tette volna ebben a helyzetben.

Elfoglaltuk a helyünket az iskolapadokban.

Mindenki előtt ott hevertek a kedvencei, amit büszkén igazgattak.

Én egy füzetet tettem magam elé a táskámból. Egy teljesen hétköznapi vonalas füzetet. Már nem voltam érdekes senkinek, átnéztek rajtam.

Amikor a tanító néni bejött, elkezdődtek a nyári beszámolók és egyszer csak végre elhangzott a kérdés, amire mindenki várt már.

- No hadd lássam, ki mit hozott be! Mit gyűjtöttetek?

A tanító néni végigjáratta a szemét az iskolapadokon. Látta a büszke tekinteteken, hogy mindenkiben feszül már a mesélhetnék a gyűjteményéről.

És akkor meglátta előttem a füzetet.

A többiek is észrevették, hogy a tanító néni tekintete rajtam állapodott meg.

Többen kuncogtak, amikor hozzámfordult:

- Nos, megmutatod nekünk, hogy mit gyűjtöttél össze? Mit rejt a titokzatos füzet?

- Igen, megmutatom. – feleltem – én sok sok könyvet gyűjtöttem össze. Mesekönyveket, folytatásos történeteket, verseskönyveket. Mindből van nagyon sok. Ezeknek a címét és az írókat írtam be ebbe a füzetbe.

A tanító néni felvette a füzetet a padról, belelapozott. Egyre lassabban lapozott, elolvasott minden oldalt.

Olyan sok idő elment a füzetemmel az órából, hogy a többiekre már nem is maradt idő.

Már megint nem szereztem sok barátot, de nagyon büszke voltam arra, hogy a tanító néni az első napon egy hatalmas dicséretet írt be az ellenőrzőmbe.

 

Pár nap telt el, talán hetek is, mire újra találkozhattam Nagypapiékkal. Már nagyon vártam, hogy elmesélhessem a gyűjteményem sikerét. Még az ellenőrzőm is elvittem a dicsérettel.

 

Sajnos Nagypapi már nagyon beteg volt. Már nem tudott felkelni az ágyból. A mindig erős keze, most le volt fogyva a pizsama alatt. Az arca is vékonyabb volt. Csak a szeme csillogott úgy mintha semmi baj nem lenne. Most is felcsillant benne a huncutság, mint mindig amikor meglátott. Nagyon örültem, hogy örömöt szereztem neki, és végre büszke lehet rám.

Csak nézett és láttam, hogy picit könnyes lett a szeme.

Odaintett magához, hogy üljek az ágyára.

- Tudod fiam – kezdte – nagyon büszke vagyok rád. Nem csak a beírt dicséret miatt, hanem azért, mert láthatom ahogyan egyre okosabb és értelmesebb leszel.

Egy nagy levegőt vett és folytatta:

- Azt hiszem itt az ideje, hogy meséljek az én aranyóráimról. Tudod fiam, igazat mondtam, régóta gyűjtögetem őket. És bizony a legbiztonságosabb helyeken őrzöm őket. A szívemben, a lelkemben és az emlékezetemben. Mert az én aranyóráim azok az órák, amiket veled, és azokkal tölthetek, akiket a legjobban szeretek.

 

Most márt értem Nagypapi miért mosolygott a bajsza alatt amikor azt figyelte, hogy én hogyan keresem az aranyórákat.

Most már értem, miért mondta a kút mellett, hogy nehogy beleessek, mert mi lesz akkor az aranyóráival.

Most már értem, hogy ez a világon a legszebb aranyóra gyűjtemény. Én is igyekszem minél többet gyűjteni belőle, és mélyen elraktározni a rejtekhelyeimen.



robe•  2021. augusztus 20. 19:32

Gyilkos áldozat IV.

Gyilkos áldozat IV.


Egyesült Királyság, Oxfordi Egyetem

Társadalomtudományi Tanszék

 

Stefan Metzger előadására érkezett kérdések

 

Egy levelet fogok felolvasni Önöknek. Nem változtattam benne semmit, mindent úgy fognak hallani, ahogyan én is megkaptam.

 

Tehát a levél:

Üdvözlöm,

Szeretném Önnel megosztani egy álmomat. Nem is helyénvaló ha egy álomként említem, mert többször visszatérő álomról van szó.

Elöljáróban magamról annyit szeretnék leírni, hogy harminc éve könyvelő vagyok. Egy könyvelőirodát vezetek. Több alkalmazottam van, sokan ismernek és tudja ahogy szokás, ha az ember eredményesen dolgozik, akkor továbbadják az elérhetőségét. Mondhatom, hogy nincs okom panaszra.

Talán a harminc évnyi munka, a sok-sok statisztika, számla, adóbevallások, leltározások lehetnek az okai annak a visszatérő álmomnak amiről írok. Fő profilom a leltárkészítés, ami adódhat felszámolásból, vagy csak a szokásos éves zárás.

Nagyon élénken emlékszem, hogy késő délután volt, amikor már csak magam vagyok az irodában, váratlanul határozott kopogást hallottam az ajtómon. Meglepődve pattantam fel, hiszen ilyenkor már minden ajtó elméletileg zárva kellene hogy legyen, nem értettem hogy mégis hogyan jutott be hozzám valaki.

Ajtót nyitottam. Egy elegáns, középkorú úr állt az ajtóban.

- Elnézést kérek a késői zavarásért. Amiért jöttem meglehetősen kényes dolog és nem akartam, hogy zavarjanak vagy hogy valaki más is hallhassa.

- Nos, fáradjon beljebb – tártam szélesebbre az ajtót -.

Hellyel kínáltam az idegent, aki nem fogadott el semmit. Kezében szorongatta barna bőr aktatáskáját, és bevallom kíváncsi voltam rá, hogy mi van benne. Szerettem a kihívásokat, a titokzatos ügyeket.

- Sokat hallottam magáról, az irodájáról. Csupa jót. Azonban ha egy könyvelőirodáról csupa jót hallani amögött kell hogy legyen valami kis hamisság, ami lehetővé teszi azoknak a jogi kiskapuknak a használatát, aminek eredményeképpen, több marad a zsebünkben.

- Amíg nem tudom hogy miről van szó, addig ezt nem tudom kommentálni. – válaszoltam.

- Hamarosan a lényegre térek, de előtte – csak kíváncsiságból – szeretném megkérdezni: vallásos embernek tartja magát?

- Nem számítottam erre a kérdésre. Tudja a könyvelés, a számviteli szakma, erősen realisztikus dolog. A leltározás alkalmával, csak azt tudom értékelni ha látom is azt amiről szó van. Nekem kevés ha azt mondja valaki hogy azt hiszi megvan. Ezzel azt akarom mondani, hogy a hitnek is megvan a helye, de nem a mi szakmánkban.

- Teljesen igaza van, nagyjából ezt a választ sejtettem. Biztos vagyok benne, hogy jól tudunk együtt dolgozni. Mit szólna egy leltározásra erősen hasonlító megbízáshoz, ami több évig lefoglalná minden kapacitását?

- Kíváncsivá tesz, de mivel nem tudok semmit a részletekről, nem áll módomban sem igent, sem nemet mondani.

- Dőljön hátra kérem, remélem nem fogom fárasztani, mert meglehetősen igénybe veszi a figyelmét amit elmondok Önnek.

- A nagyon messzi múltba kell visszamennünk, hogy elejétől a végéig képben legyen. Persze a „nagyon messzi” relatív. Ha emberi életévekben mérjük, akkor valóban nagyon sok idő, de van amit nem ebben a mértékben kell elképzelni.

- Mond magának valamit a Teremtés? Elgondolkodott azon, hogy hogyan is történhetett? Hogyan alakulhatott az ember, az emberiség sorsa? Mi vagy Ki volt aki irányította ebben? Miért ebbe az irányba ment a fejlődés? És végül, mi lett volna ha…?

Ezekre a kérdésekre fog tőlem válaszokat kapni.

- Amikor Isten megteremtette az Embert, elhelyezte az Édenben, hogy éljen boldog és tudatlan örök életet. Nem volt ez más, mint maga a puszta létezés. Persze több volt az állatoknál, akiket irányítani volt képes.

Tudott örülni a körülötte lévő csodának, a növényeknek, a madaraknak, a csörgedező pataknak, az erdőnek, a hegyeknek. Isten neki adta az Éden minden gyümölcsét. Egyetlen fa gyümölcse volt ez alól kivétel. A jó és gonosz tudásának fájának gyümölcse.

De mégis hiányzott mellőle valami/valaki akire szeretettel tud nézni, akinek a kedvét lesi.

Próbálkozott az Isten többféle megoldással, azonban nem tudott az Ember teljesen boldog lenni.

Ezért az Isten mély álomba ringatta az Embert, és az oldalbordájából megalkotta az Asszonyt. Együtt éltek boldogságban az idők végezetéig.

Azaz éltek volna, ha nem történik meg az, ami miatt itt kell hogy legyek.

A történetből kimaradt rész az, ami lényeges a mi szempontunkból.

Isten szerette volna próbára tenni az Embert és újdonsült társát, az Asszonyt, akiket nevezzünk a nevükön Ádámot és Évát. Képesek-e értékelni az Éden nyújtotta örök életet, az örök boldogságot annyira, hogy lemondjanak arról az egy dologról, amit megtiltott a nekik. Ennek bizonyságára kieszelt egy furfangos tervet.

Magához rendelte Lucifert, a minden gonosz és minden csábítás legnagyobb ismerőjét és mesterét. Megbízta azzal, hogy próbálja meg rávenni Ádámot és Évát a tiltott fa gyümölcsének megkóstolására.

Lucifer szívesen fogadta a feladatot, meg is egyeztek valamiben. Mondhatni szerződést kötöttek. Ha Lucifer sikerrel jár, akkor egy kis időre szeretné megkapni ezt a nemrég teremtett új világot. Kis időre, ami az isteni létezéshez képest csak töredék, de a mai ember életéhez mérve jelentős. A szerződés több ezer évre szólt.

Isten biztos volt teremtményei hűségében, ezért rábólintott az egyezségre.

Innentől vissza is térhetünk történetünk ismert epizódjaihoz. Igen, Lucifer sikeresen vette rá Évát, hogy a jó és gonosz tudásának fájáról belekóstoljon annak gyümölcsébe, sőt Ádámot is rávette erre.

Tudjuk mindnyájan milyen következményei lettek ennek. Az Édenből való kiűzetés, örökös küzdelem betegségekkel, örökös harc, kegyetlenség ember és ember, testvér és testvér között.

Lucifer kiélte minden gonoszságát, ami a hosszú évek alatt teljesen átitatta az emberiséget.

Ám Lucifer nem örülhetett sokáig a sikereinek, mert a Teremtő látva milyen gyönyörét leli a gonoszságban, kitaszította az angyalok közül. Nem csak őt, hanem számos követőjét is. A kitaszítás nagyjából minden harmadik angyalt érintett.

Isten amint látta hogy az emberek milyen könnyen hajlandók engedni a kísértéseknek, mennyivel könnyebben választják a sötétséget, egyre jobban megbánta teremtésüket.

Nem részletezem tovább…, hiszen ismeri az özönvíz történetét, az újrakezdés lehetőségét. Amiben természetesen az emberi gyarlóság sorsszerűen ismétlődött. Az emberek, köszönhetően a sok-sok kísértésnek és az új dolgokra való nyitottságuknak, egyre gyorsabb ütemben fejlődtek. Persze ehhez szükség volt a sok-sok háborúskodásra, járványra, kísérletezésre. De ha nincs kíváncsiság amihez nem párosul a tanulás és a szakértelem a tudomány, akkor most nem tartana itt a világ, ahol most van.

- Nem kell válaszolnia, csak megkérdezem: Vajon mit választanának többen? A boldog nagyon hosszú, de tudatlan létet, vagy ezt a mostani kalandos, eseményekkel teli érdekes életet, ami tele van sikerrel, kudarccal, küzdéssel, örökös versengéssel? – De mindegy hagyjuk is.

Csak megjegyzem halkan, hogy ez a gyors fejlődés nem Istennek tetsző ám… A nagyon korai időben, amikor látta mi mindenre képesek maguk erejéből az emberek, alaposan megnehezítette a dolgukat, hisz összezavarta őket a különböző nyelvekkel, hogy ne értsék meg egymást olyan könnyen.

- Hogy mi lesz a dolga? – Gondolom már kíváncsi a feladatra. Nos a szerződés szerinti idő a vége felé közeledik. Szeretném, ha mindenki belátná azt, hogy a gonosz, az ármány, nemcsak rombolni tud, hanem képes ezt a világot a haladás útján tartani.

Az emberiség történetét fel kell osztani szakaszokra, amikben a felfedezéseket, újításokat előtérbe kell helyezni. Fel kell térképezni az emberek, népcsoportok lelkét. Méghozzá oly módon, hogy számba kell venni minden jó és gonosz cselekedetet. Ehhez kell az Ön hithez való hozzáállása. Hiszen el kell tudni különíteni egyértelműen a két csoportot.

A végeredménynek meggyőzőnek kell lennie. Annyira meggyőzőnek, hogy ne legyen se Isten se Ember aki kétségbe vonhatná az elért eredményeket. A kísértéssel, a kíváncsisággal, az új dolgok kipróbálásával, az emberi léptékkel mért időben elért fejlődést.

Természetesen ehhez én szállítom az adatokat. Nem lehet egy percre sem kétséges az eredmény, ami után meg fogja kapni a fizetségét. Olyan fizetséget, amiről eddig még nem is álmodott.

Ennyi az álom. Sajnos az eredményig soha nem jutok el, bármennyire is szeretnék.


Kedves Hallgatóim, eddig tartott a levél.

Bizony, ha megállunk egy percre és elmélyedünk abban, hogy ki-ki a saját életében honnan-hová volt képes eljutni, nagyon változatos eredmények születhetnek. Az eredmények érdekében, ki-, mire volt képes. Tiszta-e a lelkiismerete? Meg van-e a beismerés képessége, hogy belássa, még magával Luciferrel is szövetséget kötne, hogy elérje a céljait?

Kérem gondolják ezt végig, mert lehet hogy nem csak az álombéli szerződés közeleg a végéhez. Talán mindenkinek külön szerződése van mélyen belül, aminek feltételeit csak a szerződő felek ismerik. Mérlegeljenek…

robe•  2021. augusztus 6. 22:38

Gyilkos áldozat V.


Gyilkos áldozat V.

 

Egyesült Királyság, Oxfordi Egyetem

Társadalomtudományi Tanszék

 

Stefan Metzger előadására érkezett kérdések

 

Talán egy kis zörej vagy egy kis egyenetlenség az úttesten lehetett az oka, hogy kinyitottam a szemem. Mindenesetre a legjobbkor.

130 km/óra sebességgel sodródtam az autópálya belső sávjában a szembejövő oldalt elválasztó betonfal felé. Lehet hogy az őrangyalom volt. Sőt egészen biztos hogy ő volt.

Valaki azt mondta nekem néhány nappal ezelőtt, hogy:

„- soha ne legyél gyorsabb, mint az őrangyalod!”

Nem lehet véletlen…

Most már tudom, hogy mit is jelent ez egészen pontosan.

Az autópálya monoton egyhangúsága mindig kihívás a vezetőnek. Különösen egy végigdolgozott nap után fáradtan, melegben, kínzó szembe napfénnyel kiegészítve.

Még érezni vélem az arcomon a valóságba visszatérítő halvány érintést, ami félresöpörte a halál közeledő leheletét. Szegény őrangyalomnak adtam munkát bőven, mert nem tanultam belőle. Nem álltam félre, nem nyújtóztattam ki a végtagjaimat. Még kétszer kerültem ezen az úton hasonlóan életveszélyes helyzetbe.

Neki köszönhetem hogy leparkolhattam a ház előtt épségben. Hazaérve benéztem a hűtőbe, láttam mi minden közül választhatnék. A szemem kívánta, de nem éreztem éhséget ami ilyenkor már kínozni szokott. Nem vágytam semmi másra, csak  hogy végre lehunyhassam fáradt szemeimet.

 

A reggel a szokásos rutin volt. Az ébresztő belehasít a csendbe, ki az ágyból, felkapom a kikészített úszónadrágot törölköző a vállamra és irány a medence. Ez az ami igazán felébreszt, helyreráz. Korán van még hideg a víz, bár már a megszokás miatt kevésbé érzem. Néhány hossz után jöhet a zuhany, öltözés. A kipancsolt vizet gondosan össze szokás takarítani, mert rend a lelke mindennek. A mai reggel, talán a szemüvegem hiánya miatt (a lakásban felejtettem), nem láttam jól merre van a padlón a víz, így nem tartottam szükségesnek összehúzni.

 

Kis rendrakás indulás előtt, minden reggel ugyanaz. Majd ismét autóba ültem irány az autópálya, majd a munka.

Bejárat, öltöző, mindenhol kollégák állnak beszélgetnek, álmosan pislognak, dohányoznak. Valószínűleg meg sem hallották hogy rájuk köszöntem, de ez nem változtat semmin, én zsigerből köszönök mindenkinek. Öltöző után, már az üzem folyosóján lépkedek a napi beosztást mutató tábla felé, hogy leolvassam melyik részlegben lesz a mai munkám.

A több részleg között vannak kedveltek és kevésbé kedveltek. Az utóbbiakkal szoktam kezdeni, és haladok sorban. Meglepetésemre nem találtam a nevem egyiknél sem. Bevillant egy gondolat. Nem lehetek ilyen balfék! Lehet hogy szabadnapom van ma? Figyelmetlen voltam és bejöttem dolgozni? Előfordult már ez is velem korábban.

Elindultam a vezetői iroda felé, hogy tisztázzam a helyzetet, de előtte befordultam a mosdóba, kicsit megmossam hideg vízzel az arcom.

A mosdónál megállva belenéztem a tükörbe, lássam milyen értelmes arcot tudok vágni, de nem hittem a szememnek…

A tükörben a mögöttem lévő mosdóajtót láttam, én nem voltam sehol. Vagyis a tükörképem nem volt sehol. Megdörzsöltem a szemem, hátha valami baj van vele. De nem volt baj vele. Velem volt a baj.

Nem voltam sehol…

 

Vagyis dehogynem voltam.

Az autópálya közepén voltam az autóm mellett. Szegény kis kedvencem éppen egy kíméletlen autómentő platójára emelték fel. Rengeteg tűzoltó takarította a kifolyt üzemanyagot, rendőrök méricskéltek, tolták maguk előtt erre-arra a távolságmérő kereket, mentők pakolták össze a holmijukat, de velem aki az úton hevertem, már nem foglalkozott senki.

 

Megértettem, hogy ez egyszer gyorsabb voltam az őrangyalomnál.

 

Ez talán csak egy álom volt? Mindenesetre megyek a fürdőszobába belenézek a tükörbe.

robe•  2021. július 10. 12:36

Gyilkos áldozat III.

Gyilkos áldozat III.

 

Egyesült Királyság, Oxfordi Egyetem

Társadalomtudományi Tanszék

 

Stefan Metzger előadására érkezett kérdések


Sötét éjszaka volt. A résnyire állított árnyékoló reluxa lamellái közt a hold fénye világította meg a szobát. Világos csíkokat rajzolt a falakra, a bútorokra.

Nem emlékszem mi volt az ami felébresztett. Nem zaj, hanem valamilyen érzés. Olyan érzés, ami azt mondja belül, hogy nem vagy egyedül. Valaki figyel. Mintha valami rátelepedett volna a mellkasomra, nehezen tudtam lélegezni.

Legszívesebben a fejemre húztam volna a takaróm, de nem mertem megmoccanni sem. Szemeim lassan hozzászoktak a sötéthez, lassan kibontakozni látszottak a szoba jól megszokott tárgyainak a körvonalai. A kövezeten szépen fénylett a holdsugár, mindig is tetszett ez a fény.

Azonban most, egy meztelen lábfej törte meg a csillogást. Lábfejek, amikhez láb, és test is tartozott. Egy idegen alak állt a szoba közepén. Nem moccant semerre, csak a szeme pásztázta a szobát körbe-korbe.

Örültem, hogy nem moccantam meg eddig, így biztos voltam benne, hogy még nem fedezett fel a sötétben, de tudtam, ahogy az én szemem is, az övé is alkalmazkodott a fényviszonyokhoz. Nekem a helyismeretben volt előnyöm.

Alkalmi gyűjtő vagyok. Minden érdekel, ami egy férfit érdekelhet. Órák, motorok, autók, fegyverek. Főleg kések és kardok. Amikor van időm a kezembe fogom őket, nézegetem, élezem, fényesítem. Van néhány kedvencem is, amiket gyakrabban veszek kézbe.

Egy ilyen kedvenc volt az ágyam mellett. Fekete hüvelyében lapult a már annyiszor kézbevett szamurájkardom. Eddig csak nézegettem, élveztem a szép munka eredményét. Soha nem gondoltam arra, hogy használjam, de most nem volt más választásom.

Lassan mozdult a kezem a kard felé, észrevétlenül érintettem meg. Nem fogott el a biztonság érzése tőle, hiszen soha nem gyakoroltam vele semmit. De mégis más volt, mint szabad kézzel. Ahogy mozdultam, a beszűrődő holdfény is mozdult velem. Így láttam meg, hogy az idegen kezében egy pisztolyt szorongat. Szinte éreztem ahogy megőszülök a félelemtől. Nem rám célzott, egyszerűen csak a kezében volt. Még nem fedezett fel engem.

A karddal a kezemben igyekeztem megszabadulni a takarómtól, lehetőleg hang nélkül. Áldottam az eszem hogy selyem ágyneműt húztam, így nem csaptam nagy zajt, de így is láttam az ember szemefehérjének villanásán, hogy észrevett.

Nem tudtam hova nézzek, a szemébe próbáljak, vagy a fenyegetően, lassan felém forduló fegyverre. A szemét néztem, miközben hang nélkül húztam le a hüvelyt a kardról.

Magamelé tartottam mintegy védekezésképpen, és igyekeztem ijesztó képet vágni, de a sötétben ennek nem sok értelme volt, és a boxer alsóban inkább vices lettem volna ha lát is. Vártam. Vártam valami jelre. Talán nem számított arra hogy lesz valaki a lakásban. Talán nem számított arra, hogy valaki kész a védekezésre. Nem tudom mire számítottam.

Az hogy megfordul és elmegy, lehetetlen volt. Felváltva cikázott a szemem a fegyvere és a szeme között.

Hirtelen egy lépést tett felém, nem tudtam mi a terve, de valami történt bennem. Nem is én voltam már az ura a tetteimnek, hanem valami váratlan történt.

A kölcsönös ijedtség hatására, a felém tett lépésével egy időben határozottabban fogta rám a pisztolyt. Éreztem hogy lőni fog. Magam előtt a karddal, kiszolgáltatottnak éreztem magam.

A lövés pillanatában megmozdult a kezemben a kard. Erős ütést éreztem rajta és fémes csattanást hallottam. A kardot érte a golyó.

Nem tudtam hogy újra lőni készül, ezért leengedtem, de erősen tartottam. Ez volt a szerencsém, mert ezúttal a lábamat vette célba, de a kardom megint megmentett ugyanolyan fémes csattanással és ütéssel.

Éreztem hogy nem várhatok tovább, valamit tennem kell. A kard pengéjével egy villámgyors kört írtam le magamelőtt, amire váratlan jajkiáltást hallatott ellenfelem. Nem tudtam megállítani a kardot. Ahogy visszaérkezett a kör kiindulópontjára, újralendült aminek eredményeképpen szinte teljesen elválasztotta a testtől a fejet.

Dermedten álltam és néztem ahogy a magatehetetlen emberi test lassan összecsuklik előttem és élettelenül elterül a lábaim előtt. Nem volt értelme megvizsgálni a sérüléseket. A test mellett hevert külön a pisztolyt még mindig markoló kéz és csaknem teljesen külön a fej.

A telefonom kerestem, és hívtam a rendőrséget. Amint bemondtam a címem, már ismerős volt nekik. Már úton voltak hozzám, mert a két lövés miatt valamelyik szomszéd értesítette őket.

Hamar megérkeztek, bár ilyenkor ólomlábakon jár az idő. Adatfelvétel, fényképezés, meséljem el mi történt, többször is. Amikor a hullaszállító elvitte a halottat, megvárták míg felkapok valamit és be kellett mennem velük, újra vallomást tenni. Természetesen a kardot lefoglalták bizonyítékként, de az eljárás befejeztével visszakaphatom. Nem részletezem az eljárás menetét hosszan. A lényeg, hogy jogos önvédelem volt, élhettem az életem tovább. Éltem volna én, de minden éjjel felriadtam izzadtságban úszva. Hunyorítva igyekeztem minél gyorsabban alkalmazkodni a fényviszonyokhoz, és kerestem a szememmel valakit a szobában. Persze szerencsére soha többet nem volt senki váratlan látogató.

Hiába mentem pszichológushoz, hiába írt fel nyugtatót, nem segített semmi az állapotomon.

Végül a megoldást az nyújtotta, hogy hónapokkal az eset után elköltöztem. A közeli nagyváros másik felére. És már nem a földszintre, hanem a második emeletre.

Tudom, hogy hihetetlen a történetem, de engem nagyon erősen nem hagy nyugodni az, amit a nyomozók is számtalanszor megkérdeztek tőlem, mikor és mi módon, kitől tanultam meg ilyen profin a szamurájkard forgatását. Azóta természetesen visszakaptam, azóta is néha a kezembe veszem, nézegetem és már nem zaklat fel a közös véres emlékünk sem.

Nos ennyi a történet. Valóban sok kérdést felvet. Egyáltalán igaz-e, vagy csak valaki kitalálta és várja hogy mit válaszolok rá? Kérem szépen ellenőriztem mindent, különben nem olvastam volna fel Önöknek. Természetesen a városnevet kihagytam, és minden egyéb személyes vonatkozást is, de elhihetik, utánajártam.

Amint az előadásomban is említettem, az emlékeink bennünk vannak. Hol felszínesebben, hol nagyon mélyen. A megoldást a rendkívüli stresszhelyzet adja ebben az esetben. Stresszhelyzetre többféleképpen reagálhat az agyunk. Kikapcsol, ledermeszti a testet, kiélezi az érzékszerveket, rémült menekülésre késztet, esztelen támadásba hajszol.

Az elmesélt történet alapján az a véleményem, hogy az adott helyzetben az első rémület felnyitott az elmében olyan emlékeket, amiket a mesélő álmában sem sejtett magáról. Nem hihetjük azt, hogy a szamurájkard életrekelt és magától védte meg a tulajdonosát. Azt bizony irányítani kellett.

Biztosak lehetünk benne, hogy egy előző élet hosszú és gyötrelmes gyakorlás eredménye került a felszínre. Az érdekes az, hogy amikor a nyugalmi állapot visszatért, vége lett a stresszhelyzetnek, ez a tudás ugyanolyan váratlanul eltűnt, mint ahogyan előjött.

Az nem véletlen, hogy történetünk főhőse, vonzódik ezekhez a tárgyakhoz, gyűjti ezeket.

A régmúlt, mára gyűjtőszenvedéllyé szelídült, de nem tűnt el nyomtalanul.

robe•  2021. április 3. 01:37

Emlékek III. - Színes építőkockák

Tizennégy éves lettem ma. Nagyanyóéknál vártam izgatottan az ebédet.

Az ünnep alkalmával Nagyanyó mindig kitett magáért. Még a szokásosnál is finomabbnál finomabb ebédet tett elénk az asztalra.

De nem csak ezért vártam annyira izgatottan. Nálunk az volt a szokás, hogy az ebéd után köszöntjük fel az ünnepeltet.

Ez alkalommal  én voltam az ünnepelt.

Még Nagyapó is szépen felöltözött miután bejött az udvarról. Kezében egy díszes csomagot szorongatott, amiről nem tudtam levenni a szemem. Lassan fogytak a fogások, miközben úgy éreztem, hogy ólomlábakon vánszorog az idő. Utána pedig tudom, hogy mindjárt itt a délután és alig marad idő az ünneplésre, olyan gyorsan fog repülni.

A desszerthez már nem is tudtam nyúlni, annyira szerettem volna látni, hogy mit rejt a csomag.

Amikor végeztünk, Nagyanyó letakarította az asztalt, Nagyapó felállt.

-   Boldog Születésnapot kívánunk neked fiam. – és átnyújtotta az ajándékom.

Szerettem amikor fiamnak szólított és nem unokájának. Ebben benne volt minden gondoskodása és szeretete. És még valami leírhatatlan érzés volt benne. Hogyha tehetné, az egész világot nekem adná ebben a csomagban.

 

Izgalommal bontogattam az öreg kezek által hajtogatott, leragasztott csomagot. Ők ketten elfogódottan és türelmesen néztek közben. A kiskamaszok zavarával és ügyetlenségével küzdöttem, de sikerült kicsomagolnom.

Egy doboznyi színes, fa építőkocka volt benne. Felnéztem a várakozó tekintetekbe.

- De Nagypapi, egy tizennégyéves gyerek már nem játszik építőkockákkal. – mondtam mosolyogva.

- Ó, dehogynem. Még én is szívesen építgetek belőlük ezt azt. – válaszolta. – kezdd csak el és meglátod milyen örömöt okoz amikor sikerül felépíteni valamit. Ezek varázskockák ám. – tette hozzá és a szeme érdekesen csillogott hozzá.

Kicsit csalódottan kezdtem neki.

A színes, különböző méretű és alakú kockák szép sorban voltak elrendezve. Boltívek, háromszögek, téglafomájúak, hengeres és szögletes oszlopok sorakoztak egymás mellett.

Ahogy rakosgattam szépen sorban haladva, még nem is tudtam mi lesz belőle, de idővel elkezdett érdekelni. Szerettem volna egy nagy, magas várat építeni.

Minden kockáját felhasználtam a készletnek. Színes teteje lett, vastag falakkal, tartóoszlopokkal, ablakokkal, széles kapuval. Büszkén néztem föl, vajon mit szólnak a művemhez.

- Nagyon ügyes vagy – szólalt meg Nagypapi kis várakozás után.

- Ilyet minden öt éves gyerek tud építeni – mondtam mosolyogva.

- Lehet hogy tudnak hasonlót építeni, de nem hiszem hogy meg is értik mit építettek.

- Tudod ez a vár nagyon szép. Csillogó tetővel, ami messziről is látszik. Hirdeti a létezését, idevonzva a látogatókat. Erős falak tartják ezt a színes tetőt. Ezek a falak nélkül, a tető hiába csillogna, nem venné észre senki. Ezek a falak és tartóoszlopok emelik és tartják a magasba. A boltívek és ablakok biztosítják azt, hogy a bentlévők kilássanak messzire, de kintről is belátást tesz lehetővé. Ha az ablakokat becsukják, az azt jelenti, hogy valami nincs rendben. Vagy belül, vagy kívül valami nem úgy működik ahogyan kellene. A nagy és széles kapu befogadja az érkezőket, biztonságot ad a bentlévőknek.

- Igen Nagypapi, minden épületen vannak ajtók és ablakok – mondtam, de Nagypapi jelezte, hogy még folytatná.

- De vajon az ablakok tehetnek-e arról, hogy aki kitekint rajtuk, milyen látvány tárul elé? - A kapu tehet-e arról, hogy kik mennek be illetve kik mennek ki rajta?

- Tehet-e arról ha valaki bezárja?

- Vajon a tető csillogna-e ilyen színesen messzire, ha a tartókockák nem tennék a dolgukat?

- Mindannyian ilyen színes építőkockák vagyunk fiam. Sokan vagyunk akik bár jelentéktelennek tűnünk, mégis mindegyikre szükség van, hogy a vár álljon. Néha egy-egy kocka vagy feladja, vagy elmegy egy másik várat keresni magának, de jön helyette új. Ezt azok, akik a csillogó tetőt alkotják nem is veszik észre. Nem inognak meg. De volt már rá példa, hogy egyre több kis építőkocka vált ki a falból. Bár az erősebb tartóoszlopok még tartottak egy ideig, végül csak összeroskadt a tető is.

- Egyetértően bólogattam, és arra gondoltam, hogy ki is kellene próbálni kihúzni egy-egy kis kockát, meddig lehetne megtenni következmények nélkül.

- Okos vagy hogy megérted fiam. Ezt nem tudják még megérteni az öt évesek, ahogy mondtam az elején. De sajnos ezt könnyen elfelejtik azok is, akik a csillogó tetőbe lettek beépítve. Elfelejtik, hogy nem árt, ha az ablakokat, kapukat karbantartják hogy ne nyikorogjanak. Hogy a falak kockáiról gondoskodni kell. Néha nem árt áthelyezni azokat, hogy ne mindig ugyanazokra jusson a nagyobb teher tartása. Látod mennyi minden benne van egy játékkockákból felépített várban? Mennyi mindenre kell figyelni?

Ne felejtsd el ezeket soha. Akárhova is kerülsz, tartóoszlopként, kiskockaként, de akár a tetőn is emlékezned kell ezekre.

- Kívánjuk, hogy találd meg a helyed a várban.

- Az életed várában! – tette hozzá Nagyanyó.

- Jó várat válassz magadnak, és ha lehetőséged van rá, ragadd meg, építs magadnak várat Te magad és ne feledkezz meg soha a tartóoszlopokról. – tette hozzá Nagyapó.

Számtalanszor eszembe jut ez a születésnapom. Minden döntésem előtt eszembe jut Nagyapó csillogó szeme, ahogy megtanította nekem mi a fontos az életben.

Az oldalon sütiket (cookie-kat) használunk egyes funkciók (úgy mint belépés vagy beállítások elmentése) biztosításához, valamint biztonsági okokból. Harmadik féltől származó sütiket használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. A sütikről részletes tájékoztató olvasható adatvédelmi tájékoztatónkban. A süti beállításokat lehetőség van személyre szabni ezen az oldalon vagy az "Elfogadom" gombra kattintva hozzájárulhatsz az összes süti használatához.Elfogadom