Gyilkos áldozat V.

Gyilkos áldozat V.

 

Egyesült Királyság, Oxfordi Egyetem

Társadalomtudományi Tanszék

 

Stefan Metzger előadására érkezett kérdések

 

Talán egy kis zörej vagy egy kis egyenetlenség az úttesten lehetett az oka, hogy kinyitottam a szemem. Mindenesetre a legjobbkor.

130 km/óra sebességgel sodródtam az autópálya belső sávjában a szembejövő oldalt elválasztó betonfal felé. Lehet hogy az őrangyalom volt. Sőt egészen biztos hogy ő volt.

Valaki azt mondta nekem néhány nappal ezelőtt, hogy:

„- soha ne legyél gyorsabb, mint az őrangyalod!”

Nem lehet véletlen…

Most már tudom, hogy mit is jelent ez egészen pontosan.

Az autópálya monoton egyhangúsága mindig kihívás a vezetőnek. Különösen egy végigdolgozott nap után fáradtan, melegben, kínzó szembe napfénnyel kiegészítve.

Még érezni vélem az arcomon a valóságba visszatérítő halvány érintést, ami félresöpörte a halál közeledő leheletét. Szegény őrangyalomnak adtam munkát bőven, mert nem tanultam belőle. Nem álltam félre, nem nyújtóztattam ki a végtagjaimat. Még kétszer kerültem ezen az úton hasonlóan életveszélyes helyzetbe.

Neki köszönhetem hogy leparkolhattam a ház előtt épségben. Hazaérve benéztem a hűtőbe, láttam mi minden közül választhatnék. A szemem kívánta, de nem éreztem éhséget ami ilyenkor már kínozni szokott. Nem vágytam semmi másra, csak  hogy végre lehunyhassam fáradt szemeimet.

 

A reggel a szokásos rutin volt. Az ébresztő belehasít a csendbe, ki az ágyból, felkapom a kikészített úszónadrágot törölköző a vállamra és irány a medence. Ez az ami igazán felébreszt, helyreráz. Korán van még hideg a víz, bár már a megszokás miatt kevésbé érzem. Néhány hossz után jöhet a zuhany, öltözés. A kipancsolt vizet gondosan össze szokás takarítani, mert rend a lelke mindennek. A mai reggel, talán a szemüvegem hiánya miatt (a lakásban felejtettem), nem láttam jól merre van a padlón a víz, így nem tartottam szükségesnek összehúzni.

 

Kis rendrakás indulás előtt, minden reggel ugyanaz. Majd ismét autóba ültem irány az autópálya, majd a munka.

Bejárat, öltöző, mindenhol kollégák állnak beszélgetnek, álmosan pislognak, dohányoznak. Valószínűleg meg sem hallották hogy rájuk köszöntem, de ez nem változtat semmin, én zsigerből köszönök mindenkinek. Öltöző után, már az üzem folyosóján lépkedek a napi beosztást mutató tábla felé, hogy leolvassam melyik részlegben lesz a mai munkám.

A több részleg között vannak kedveltek és kevésbé kedveltek. Az utóbbiakkal szoktam kezdeni, és haladok sorban. Meglepetésemre nem találtam a nevem egyiknél sem. Bevillant egy gondolat. Nem lehetek ilyen balfék! Lehet hogy szabadnapom van ma? Figyelmetlen voltam és bejöttem dolgozni? Előfordult már ez is velem korábban.

Elindultam a vezetői iroda felé, hogy tisztázzam a helyzetet, de előtte befordultam a mosdóba, kicsit megmossam hideg vízzel az arcom.

A mosdónál megállva belenéztem a tükörbe, lássam milyen értelmes arcot tudok vágni, de nem hittem a szememnek…

A tükörben a mögöttem lévő mosdóajtót láttam, én nem voltam sehol. Vagyis a tükörképem nem volt sehol. Megdörzsöltem a szemem, hátha valami baj van vele. De nem volt baj vele. Velem volt a baj.

Nem voltam sehol…

 

Vagyis dehogynem voltam.

Az autópálya közepén voltam az autóm mellett. Szegény kis kedvencem éppen egy kíméletlen autómentő platójára emelték fel. Rengeteg tűzoltó takarította a kifolyt üzemanyagot, rendőrök méricskéltek, tolták maguk előtt erre-arra a távolságmérő kereket, mentők pakolták össze a holmijukat, de velem aki az úton hevertem, már nem foglalkozott senki.

 

Megértettem, hogy ez egyszer gyorsabb voltam az őrangyalomnál.

 

Ez talán csak egy álom volt? Mindenesetre megyek a fürdőszobába belenézek a tükörbe.