Gyávaságom története

robe•  2022. április 2. 18:13  •  olvasva: 113

 

Mint minden tíz éves fiú, így én is arról álmodoztam, hogy miként fogom megvédeni a gyengéket. Azokat, akik rászorulnak a védelemre, az én védelmemre. Arról álmodoztam, hogy én is olyan hatalmas, népszerű hős leszek, mint amiket a mozivásznon láttam minden második hétfő délelőtt a matinéfilmek előadásán.

Abban az időben a kisiskolásoknak állandó program volt a mozilátogatás.

Itt ismerkedtem meg azokkal a legyőzhetetlen hősökkel, akik meghatározták gyermeki lelkem világának fejlődését.

Bár a fantáziám nagyon élénk volt, ehhez sajnos nem társult a bátorság.

Az hogy ki milyen bátor és erős, hamar eldőlt az iskola udvarán, az órák közti szünetekben. Sosem voltam nagyhangú, kötözködni szerető gyerek, inkább csendesen szemléltem a többiek versengéseit. Talán gyávaságból és az önbizalom hiánya miatt nem álltam be közéjük.

Azonban a testnevelésórákon mindent beleadtam abba, hogy a legjobbak között legyek.

Akkoriban, a sportegyesületek edzői előszeretettel válogattak a korosztályomból olyanokat, akikben láttak valami esélyt arra, hogy a rendszeres edzések hatására, elérjen valamilyen jó eredményt.

Így történt, hogy egy ilyen válogatás alkalmával nekem is lehetőségem volt elkezdeni a rendszeres edzéseket, futóként.

Hogy mi a jó a futásban? Az, hogy csak magamra számíthatok. Az, hogy bár a versenytársak legyőzése a cél, valójában önmagamat kell legyőznöm. Az, hogy a legnagyobb ellenfelem az idő, az edző kezében lévő stopperóra. Hónapról hónapra fejlődtem a társaimmal, és határozottan éreztem magamban az egyre gyakrabban előtörő versengés örömét. Élveztem ahogy időről időre egyre előrébb sikerült jutni a futók csoportjában. Hamar természetes lett, hogy az élbolyban állandó helyem van. Mindezek hatására az önbizalmam is a helyére került, amitől minden egyes hivatalos versenyt lehetőségnek tekintettem, amin megmutathatom, hogy nekem is van helyem az elsők között.

Egy ilyen versenyen történt velem valami, ami megmutatta nekem, hogy amikor minden porcikámban ég a versenyláz, akkor is tudni kell emberként viselkedni, bátor emberhez méltóan.

Háromezer méteres távhoz sorakoztunk fel a startnál. Ez a táv a négyszáz méteres futópályán hét és fél kört jelent. Ilyenkor nem startgépből van az indulás, hanem a felrajzolt fehér vonalnál helyezkednek el a versenyzők. Mindenki a lehető legjobb pozíciót igyekszik elfoglalni. A startpisztoly csattanása után a megszokott saját ritmust veszik fel a versenyzők, de talán egy kicsit mindig gyorsabbat a versenydrukk miatt. Az első ötven-száz méteren elég nagy a tumultus, mielőtt kialakulna egy kisebbfajta rend a futók közt.

Én az utolsó ötszáz méteren szoktam elkezdeni a tempóm gyorsítását. Ehhez fegyelmezetten kell beosztani az erőt és oda kell figyelni a helyes levegővételre is. Ha ezek gyakorlása az edzéseken kellő odafigyeléssel történt, akkor nem lehet gond a versenyen.

Három ellenfelem volt előttem, ezért nagyon koncentráltam, hogy dobogóra kerüljek. A fokozatos gyorsítás mellett figyeltem őket, hátha valamelyikük vét valamilyen hibát, és azt kihasználva erősebb sprinteléssel megelőzhetem. Ezt tették a mögöttem lévők is, talán korábban kezdtek el felzárkózni, mint amire számítottam. Hamar érkeztek közvetlen a sarkamba, majd pillanatok alatt többen is mellettem vágtattak és igyekeztek minél jobban helyezkedni, hogy lehetőségük legyen előzni. A négyes bolyból hamar nagy tumultus lett. A fáradtságtól és a mindenképpen győzni akarástól, már csak ezernyi trappoló lábat láttam magam körül. A figyelmetlenségemnek köszönhetően, véletlen egy előttem lévő cipősarokra léptem. Éppen csak annyira, hogy a futó lábról lecsússzon a cipő, majd az egyensúlyát elvesztve, a bukást elkerülő hadonászásba kezdjen. A széles mozdulataival magával rántotta a mellette lévő társát is.

Ennek a szégyenteljes hibának köszönhettem, hogy másodikként értem a célba.

Akkor még nem voltak kamerák amivel vissza lehetett volna nézni az eseményeket. Szabad szemmel pedig ember legyen a talpán, aki teljes bizonyossággal meg tudja állapítani hogy ki volt a tettes.

Az eredményhirdetés előtt volt egy kis konzultáció, és minket is odahívtak, hogy sikerüljön az esemény végére járni.

Amikor megkérdeztek, újra ugyanazt a gyávaságot éreztem magamban, mint néhány évvel ezelőtt az iskola udvarán. Még most is beleborzongok amikor eszembe jut, milyen gyáva voltam és nem vallottam be, hogy én voltam az aki elvétette a lépést. Nem a jobb helyezés miatt nem tettem, hanem egyszerűen gyávaságból.

A dobogón, amikor a nyakamba akasztották az ezüst érmet, nem tudott őszinte lenni a mosolyom. A gyávaságom erősebb volt és eltorzította azt.

 

Talán nincs meg mára az összes érmem és jelvényem, de erre az egyre mindig vigyáztam. Tudom, hogy melyik fiókban őrzöm, és ha még lesz az életben lehetőségem azzal a társammal találkozni, akit igazán megillet, akkor ennyi év után is szeretném neki átadni.

Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!

Mikijozsa2022. április 3. 12:07

isteni vallomás

liketorn2022. április 3. 11:56

Szuper vagy.

Perzsi.2022. április 2. 20:17

Egy élethű történet. Gratulálok az őszinteséghez!