robe blogja

Egyéb
robe•  2021. november 5. 10:56

Gyilkos áldozat VII.

Gyilkos áldozat VII.

 

Egyesült Királyság, Oxfordi Egyetem

Társadalomtudományi Tanszék

 

Stefan Metzger előadására érkezett kérdések



Ismét egy levelet fogok felolvasni önöknek,

melyet egyik hallgatótársuk juttatott el hozzám.

Földbegyökerezett lábbal álltam, és csak bámultam a gyorsan távolodó picike pontot az égen. Egyre kisebb lett, majd teljesen eltűnt. Vékonyka füst jelezte még halványan a létét, de lassan az is szertefoszlott. A repülőgép a hangsebességnél is gyorsabban távolodott tőlem. Vitte tőlem sok ezer km-re az álmomat.

Vajon csak álom volt vagy valóság? Álmodtam volna ezt a harminc napot? Ezt a harminc napot, amit vele, álmaim hercegnőjével töltöttem?

Egy biztonságtechnikai cégnél dolgozom. A korszerű, digitális világban, védelmi szoftverek segítségével védik vagyonukat a tehetősebbek. Olyan biztonsági szoftvereket fejleszt a cég, amik alkalmasak páncélszekrények, de akár nagy páncéltermek, valójában minden olyan ajtó nyitására-zárására, ami valamilyen értéket rejt maga mögött.

Én ezeket a szoftvereket tesztelem. Ha úgy tetszik, feltöröm. Versenyt futok a fejlesztőkkel, de nem ellenfelek vagyunk, hanem kollégák, akik mindannyian szeretjük a kihívásokat.

Egy népszerű, felsőkategóriás autók fejlesztési központjában voltam a huszadik emeleten, ahol féltve őrzött, titkos tervek lapultak papíron és digitálisan egyaránt. A helyiség bejárati ajtaja mellé beépített monitort tanulmányoztam, miközben füleltem, hogy a lentről felszűrődő karácsonyi buli lármája mellett, meghalljam ha közeledik valaki. Egy biztonsági őr, vagy egy eltévedt vendég, vagy egy kolléga és egy kolléganő, akik ezen a szinten szeretnék szorosabbra fűzni a barátságukat.

A kamerákat már korábban kiiktattam, azaz a biztonsági szobában, az általam a monitorokra küldött állóképeket figyelik. Nem volt nehéz dolgom, hiszen erre a szintre nagyon ritkán téved valaki.

Laptopomon a zárt céges hálózatba való bejutáson ügyködtem, amikor éreztem, hogy valaki a vállamra teszi a kezét.

Megdermedtem, de az érintés nem fenyegető volt, inkább gyengéd figyelmeztetés.

Lehajtottam a laptopom kijelzőjét, lassan megfontoltan elhelyeztem a tokjában. Tisztában voltam vele, hogy a mai munkámnak vége.

Bizony vége volt. A következő harminc nap alatt eszembe sem jutott a munka.

Lassan felálltam és megfordultam a vállamat megérintő kéz gazdája felé. A lélegzetem is elakadt, olyan gyönyörű nőt láttam magam előtt. Hosszú szőke haja ragyogott, ívelt szemöldöke kihangsúlyozta gyönyörű szemeit, amikkel most az én szemembe nézett.

Vonzó ajkai mosolyra mozdultak, és izgalmasan kedves hangján kérdezte:

- Miért nem jön le inkább hozzánk szórakozni? Erre az évre elég volt már a munkából.

Volt valami ellentmondást nem tűrő határozottság a kedves hang mögött, de egyébként sem tiltakoztam volna. Követtem a liftek felé titokzatos felfedezőmet, akinek szerencsére fogalma sem volt arról, hogy éppen mit is csináltam.

Én is elfeledkeztem a munkáról nyomban, hiszen minden idegszálammal az előttem haladó karcsú alakot figyeltem. Tökéletes alakját kihangsúlyozta a türkizkék, hosszú ruha. A ruha szabásának köszönhetően, elmerülhettem a meztelen hátának látványában, ahogy minden lépésénél izgalmasan mozdultak az izmok.

A csípőjének vonalát egyértelműen megmutató szoknyarész, kegyetlen merészséggel volt baloldalt felvágva egészen a combja közepéig.

Ő pedig tisztában volt azzal, hogy bár a ruhával szinte eggyé vált a teste, egy-egy lépéskor, mégis szinte levetkőzte azt magáról, és kivillantotta a formás, helyesebben a világ legformásabb combját.

Beléptünk a liftbe, és elindultunk lefelé. A liftben érezhettem parfümje finom illatát, ami ha lehet, a maradék eszemet is elvette.

A földszint hatalmas fogadótere, elegánsan karcsú asztalokkal volt tele. Mellettük visszafogottan próbálták elfogyasztani azokat a szendvicseket, süteményeket a vendégek, amiket egyszerűen nem lehet szépen fogyasztani, hanem csak habzsolva egyiket a másik után.

Azonban én egészen másra voltam éhes, egészen mást habzsoltam volna, de hercegnőm nem volt már a közelemben. Egy pillanatra vettem le róla a szemem, és azonnal el is tűnt.

Két itallal tűnt fel, szokás szerint a semmiből. Az egyiket felém nyújtotta és kérdően nézett rám a csábító szemeivel:

- Félszáraz Martini, jég nélkül. Eltaláltam?

- Jelen helyzetben a legjobb választás, a legtökéletesebb felszolgálással – válaszoltam, és koccintásra emeltem a poharam – mire igyunk?

- A jelen helyzetre, a múltat feledve, és a jövőre egyelőre nem gondolva – válaszolta olyan hangon, amitől megremeg egy férfiember minden porcikája.

A zenekar egy lassú, andalító, hullámzóan érzéki zenébe kezdett. Valamikor az ilyet simulós zenének hívtuk.

Csak a szememmel kérdeztem, hogy szabad-e, amire ragyogó szeméből igent olvastam ki.  A kezem nyújtottam felé és ő máris összekulcsolta kezeit a tarkómon.

Bár már csak az emléke él bennem, még mindig élénken emlékszem ahogyan hozzám simult, ahogyan eggyé vált a mozgásunk. A csípőjét, derekát ölelve ízlelgettem tenyeremmel a zene lassú ütemére ringó testét.

Beszívtam haja és nyaka buja illatát és éreztem hogy ő is ezt teszi. Éreztem forró leheletét a nyakamon.

Még jobban szerettem volna látni, közelről az arcát amennyire csak lehet, gyönyörködni a szépségében.

Orrcimpáját egy pici aranykarika díszítette. Amint ismét magamhoz húztam, belesúgtam a fülébe:

- Hihetetlen, de egy ilyen tökéletesen szép arcot, mennyire egzotikussá tud varázsolni egy pici orrkarika, ha a tulajdonosa olyan elegánsan tökéletes hozzá mint Ön.

- Ha tudná, hogy a karika párját hol viselem, lehet hogy a szava is elakadna. De úgy gondolom nem is a szavaké a főszerep ma éjjel.

Talán érthető, hogy nem mehetek bele a részletekbe. Úriember vagyok és nem is tartanám korrektnek azt, hogyha kifecsegném annak az éjszakának a részleteit, ami alatt bepillanthattam a mennyországba…

A fejemben az eszem helyén valami érdekesen mázas, a legédesebb méznél is édesebb valami töltötte ki a teret. Nem létezett a világ számunkra, csakis egymás kívánságát, óhaját, sóhaját kerestük, figyeltük. Kezdetben nem is beszélgettünk. Nem volt rá időnk. Megmérgezett valami. Valami érzékien buja, egzotikus méreg, ami egyre csak mélyebbre húzott mindkettőnket és nem engedett szinte még levegőt sem venni.

Azon ritka alkalmakkor, amikor tiszta fejjel tudtunk egymás szemébe nézni, a legfantasztikusabb meglepetésekkel leptük meg egymást. Mint pl. magánrepülőn csak azért repülni Milánóba, hogy páholyból nézzük meg Mozart Don Giovanni-át. Hogy gyönyörködjünk az éjszakai Prágában, majd Budapesten ébredve elmerüljünk egy páratlanul szép (vagy talán a legszebb) Európai főváros panorámájában.

Mindezt úgy, hogy közben lelkünk összefonódva a másikéval, szívünk egy ritmusra kalapálta azt az egzotikus ritmust, amire agyunk rá volt hangolódva.

Apró beszélgetéseink alkalmával sikerült egymásról néhány információt is begyűjteni. Hercegnőm a Svéd királyi családhoz közel álló családhoz tartozott. Nagyon rejtélyes volt minden szava, nem árult el sok mindent magáról. Agnetha volt a neve, mint az ABBA együttes énekesének.

Aztán egy reggel váratlanul vissza kellett zökkenni a valóságba. El kellett utaznia Európából. Éreztem, hogy nem kérdezhetek semmit, és ha kérdeznék is hiába tenném, csak elterelő válaszokat kapnék.

És most csak bámulok a semmibe, amerre csak sejthettem az égben eltűnt repülőgép helyzetét.

Pár hónappal később, a Svéd királyi család egyik biztonságtechnikai képviselőjétől kapott a cégem megbízást különböző fejlesztésekre, tesztelésekre. Helyesebben mi voltunk az egyik cég a versenyben, mert több céget próbáltak ki mielőtt a nyertessel, a legjobbal szerződtek volna.

Én voltam a cégem képviseletében az egyik szakértő. Sok-sok tesztelés után, néhány magasabb szintű szoftveres feladat után, egy szálloda lakosztályában vártam a megbízólevelet, vagy az elutasításról tájékoztató választ.

A levél stílusosan érkezett. A szobapincér érkezett a reggelivel, amit betolt a lakosztályomba. A szállodához méltó bőséges reggeli mellett ott hevert egy boríték.

Természetesen a levél volt az első amire lecsaptam. Remegő kézzel forgattam, majd egyszer csak ismerős illatot éreztem. Agnetha felejthetetlen illatát éreztem a borítékon. Nem tudom leírni milyen érzéssel nyitottam fel a levelet. Mintha ismét őt látnám magam előtt, a mosolyát, a szemét…

A levélben hivatalosan közölték, hogy a megbízást a mi cégünk nyerte el.

Gratulálnak és várják a szerződés aláírására jogosult képviselőnket stb… stb.

Az aláírás csak egy szépen ívelt betűből állt. Egy titokzatos „A” betűből, amitől hatalmasat dobbant a szívem.

Néhány hét múlva már zavartan kerestem a számomra kijelölt irodát, ahol a munkám végezhettem. A királyi palota egyik előkelő szárnyában tébláboltam, amikor a közelemben lévő ajtón kilibbent valaki, akiről azonnal látszott, hogy a legfelsőbb körökbe tartozik. Nem lehetett nem észrevenni, mert szinte egymásnak ütköztünk. Élete delén már túl volt a hölgy, aki mintha bocsánatkérésre várva nézett volna rám. Rám, pontosan a szemembe, olyan pillantással, ami ismerősnek tűnt. Itt beszélgetésnek esélye sem volt, azt azonnal éreztem rajta. Gyors hebegéssel elnézést kértem hogy az útjába kerültem, amit egy elegáns fejbiccentéssel nyugtázott. Összeszedtem minden bátorságom és megragadtam az alkalmat:

- Asszonyom, engedje meg hogy még egy pillanatra zavarjam.

Megállt és visszafordult, mint aki megtisztel a figyelmével.

Már bántam is hogy megszólítottam, de folytattam:

- Asszonyom, kérem ne vegye tolakodásnak… Nem tudja véletlen, hogy Agnetha elérhető-e véletlen a közelben?

Mielőtt válaszolt volna, lassan végigmért azokkal a szemekkel, amik szinte beleláttak a fejembe is. Majd megszólalt:

- Mit akar Ön a lányomtól? – kérdezte azon a hangon, amitől már biztos voltam abban, hogy kitől örökölte Agnetha minden egzotikumát.

- Oh semmi lényeges, már bánom is hogy érdeklődésemmel zavartam. Csak szerettem volna megköszönni a cégem nevében a megbízást.

- Nem elérhető – mondta nemes egyszerűséggel, és már haladt is tovább.

Én ha lehetett volna, a falba vertem volna a fejem, hogyan lehettem ilyen balfék.

Soha többet nem találkoztam Agnetha-val. Sajnos még olyan levél sem érkezett többé ami az Ő felejthetetlen parfümjének illatát hordozta volna.

robe•  2021. október 27. 16:49

Gyilkos áldozat VI.

Gyilkos áldozat VI.

 

Egyesült Királyság, Oxfordi Egyetem

Társadalomtudományi Tanszék

 

Stefan Metzger előadására érkezett kérdések

 

E történetnek - melyet egy álomfigyelő hallgatótársuk küldött el nekem - a „Gyermekek szigete” címet adnám.

Ahogyan korábban is tettem, most is változtatás nélkül osztom meg Önökkel.


Gyönyörű növényzet borította a szigetet ahol magamhoz tértem. Mintha újjászülettem volna, annyira kipihentnek éreztem magam. Már sok éve erre vártam, hogy legyen vége a rohanásnak, a napi állandó stressznek.

Tudtam, hogy van valami feladatom ezen a szigeten. Valahogyan éreztem.

Semmi más nem volt a fejemben, a gondolataim nem kalandoztak össze-vissza a szokásomtól eltérően. Semmi nem terelte el a figyelmem arról, hogy teljesen nyugodtan koncentráljak. A természetes zöldben pompázó réten elindultam a sziget belseje felé.

A távolból gyerekzsivaj hallatszott. Minden energiámat lekötötte a figyelem, szememet is a gyerekhangok irányába meresztgettem, hogy jó irányba haladjak, így nem is vettem észre azt a kis patakot, amibe figyelmetlenül belegázoltam. Jólesett a hűvös víz érintése. Lehajoltam és hagytam, hogy a tenyeremből formált tölcsér megteljen, amivel felfrissítettem az arcom, a tarkóm. Rendkívüli érzés volt, igazán kellemesen hűsített. Mintha minden porcikámat átjárta volna a víz. Volt benne valami gyógyító, valamilyen varázslatosan tisztító hatás. A látásom is kitisztult, újra körbenéztem és gyönyörködtem a tisztás túlsó oldalán kezdődő erdőben.

Mintha tündérek bújtak volna meg minden fa mögött és hívogató kuncogásukkal a helyes irányba tereltek.

Talán nekik köszönhető hogy nem tévedtem el, hanem egyenesen, az erdő által körbevett tisztásra vezetett az utam. Egyenesen a gyerekzsivaj központjába érkeztem. Bár volt néhány férfi és nő is - akiket nevelőknek néztem -, megszámlálhatatlanul sok, 3-4 éves forma gyerek szaladgált látszólag megállíthatatlanul össze-vissza. Semmiféle összefüggést vagy logikát nem tudtam felfedezni a mozgásuk irányában, kész csoda volt, hogy nem ütköztek egymásnak. Nem tudtam betelni a látvánnyal, ahogyan az ezer színű ruhában, folyamatosan mozgó tömeget néztem.

Lassan összemosódott az egész, csak egy színes masszát láttam magam előtt.

Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy a színes, rohanó kavalkádban van egy kis pont, ami nem mozdul. Nem tudtam mióta nem mozdul, de csak most vettem észre.

A kis pont, mintha érezte volna, hogy felfedeztem a mozdulatlanságát, elkezdett közeledni felém. Magabiztosan lépkedett a továbbra is fergeteges mozgásban lévő tömegben. Hihetetlen dolognak tűnt átkelni rajta, de egyre csak közeledett. Lassan lépkedett felém, a szemét le sem vette rólam.

Egy fiú volt a többiek közül, nem tűnt ki semmivel sem közülük. A tekintetét a szemembe fúrta, szinte megbénított az alatt az idő alatt, amíg végre megérkezett.

Megállt előttem, a szemét nem vette le rólam.

Hirtelen az jutott eszembe, hogy talán már várt rám, annyira természetes volt neki az érkezésem. Fogalmam sem volt hogy mit kellene tennem, de minden a maga természetességével történt, mintha begyakorolt mozdulatok lettek volna.

A gyerek felém nyújtotta a kezét, hívogató várakozással. Már-már kísérteties volt az egész. A színes forgatagot már nem is láttam, csak őt egyedül.

Elfogadtam a felém nyújtott kezet, és hagytam hogy vezessen. Amint megérintettem a kezét, valami különös érzés fogott el. Mintha ismertem volna valahonnan. Mintha találkoztunk volna már valahol. A pórusainkon keresztül áramlottak az információk, talán emlékek is, de csak nagyon halványan, nem voltak felismerhetők. De volt olyan érzés, ami zavaróan ismerős volt.

Közben megérkeztünk a már ismerős patakhoz. Egy olyan szakaszánál álltunk meg, ahol lelassult a víz mozgása, egy kisebb tószerű képződmény jött létre, szinte tükörsima vízfelülettel. Megálltunk a part szélén, nem zavartuk fel mi sem a nyugodt felületet. Vezetőm kicsit meghúzta a kezem, mutatta hogy nézzek bele a vízbe.

Gondoltam meg szeretné mutatni milyen kristálytiszta. Mind a ketten a víztükör fölé hajoltunk.

Először nem tűnt fel mit látok. Aztán pedig értelmetlennek tűnt az egész. A visszatükrözött kép a valóságnak éppen a fordítottja volt. Ahol az én arcomnak kellett volna lenni, ott egy gyerek arc volt, az én ábrázatom pedig a gyerek arca helyéről nézett vissza. Egyben groteszk és egyben félelmetes látvány volt.

Nem messze tőlünk egy kisebb facsoport alkotta árnyékos helyet láttam. Padokkal, asztalkákkal. Hívogatóan csábító volt, hogy lepihenjek és próbáljam megemészteni a látottakat.

A gyerektömeget, az engem kiválasztó egyetlen gyerek társaságát, a vízben visszatükröződő képmásunkat, és a legfontosabb, hogy végre tisztában legyek az egész értelmével, a feladatommal.

A pihenőhely felé indultunk. Most már én vezettem. A fordított tükörképünk megpillantása után éreztem, hogy kettőnk közül, már én vagyok az aki vezet.

Mintha egy szabadtéri étterem egyik asztalához telepedtünk volna le, olyan volt a hangulata a helynek.

Egymással szemben ültünk le. Amint elhelyezkedtünk, igyekeztem jobban szemügyre venni a fiút, hiszen eddig erre nem volt lehetőségem.

Szinte teljesen fehér, szőke haján fényesen csillogott a nap fénye. Kék szeme félénk kíváncsisággal figyelt engem. Már nem volt benne az a magabiztosság, az az erős, szinte bénító tekintet, amit akkor éreztem, amikor először megpillantottam. Most inkább visszahúzódó, szelídséget láttam benne. Az erős napsütésben hunyorítania kellett, így nézett engem, amíg a vakító fény könnyeket nem csalt a szemébe. A gyermeki arcra vidám kis ráncokat rajzolt a hunyorítás, de a figyelme kitartó volt.

Az asztalunkon már természetesnek hatott, hogy egy étlapszerű kis füzet hevert.

Felemeltem és belelapoztam. Nem étlap volt, hanem egy nagyon részletes leírása a szigetnek. Egy tájékoztató. Volt benne egy térkép is, hogy könnyebben megtalálhatóak legyenek az általam már felfedezett helyek.

A rét ahol magamhoz tértem.

A gyerekek tisztása, ahol folyamatosan rohangáltak.

A patak által alkotott nagyobb vízfelület, ahol az érthetetlen tükörképet láttam.

És ez a hely, ahol most ültünk.

Ezt a helyet, a füzetben az újrakezdés helyének jelölte az írója. Elkezdtem olvasni.

A szerencsés kiválasztottak kerülhetnek erre a szigetre. Van, aki miután magához tér, annyira megrémül a helyzettől, hogy egyszerűen nem talál meg semmilyen állomást azok közül a helyek közül, amiket korábban felsoroltam.

Ha el is érte a gyerekzsivajtól hangos tisztást, nem mindenki részesül abban a szerencsében, hogy meglátja az őt kiválasztó gyermek tekintetét.

Végül, az sem általános, hogy a víztükör fordítva tükrözi vissza a valóságos képet.

Ha azonban mindez teljesülne, ahogyan nálam ez így is volt, akkor rendkívül szerencsésnek kell hogy érezzem magam.

Szerencsésnek, mert aki velem szemben ül nem más, mint az én három éves önmagam. Lehetőségem van vele beszélgetni, tanítgatni.

Az ő gyermeki eszének megfelelően megpróbálni átadni azokat a tanácsokat, intelmeket, amiket fontosnak tartok az előtte álló életben.

Minderre egy teljes napom van, ami után az otthoni megszokott helyemen fogok ébredni, és nem fogom tudni eldönteni, hogy ez egy álom volt-e csupán, vagy valóság.

Ez az álmom, vagy nem is tudom, hogy minek nevezzem. Álom vagy valóság?

Az viszont biztos, hogy mióta jelentkezett, másként élem az életem. Megfontoltabb tudok lenni, a döntéseimet úgy hozom meg, hogy átgondolom, milyen tanácsot is adnék ebben az esetben önmagamnak. Ebben a helyzetben, nincs értelme a félrebeszélésnek, hiszen mi értelme lenne hamis információkkal ellátnod a hároméves önmagad.

robe•  2021. augusztus 20. 19:32

Gyilkos áldozat IV.

Gyilkos áldozat IV.


Egyesült Királyság, Oxfordi Egyetem

Társadalomtudományi Tanszék

 

Stefan Metzger előadására érkezett kérdések

 

Egy levelet fogok felolvasni Önöknek. Nem változtattam benne semmit, mindent úgy fognak hallani, ahogyan én is megkaptam.

 

Tehát a levél:

Üdvözlöm,

Szeretném Önnel megosztani egy álmomat. Nem is helyénvaló ha egy álomként említem, mert többször visszatérő álomról van szó.

Elöljáróban magamról annyit szeretnék leírni, hogy harminc éve könyvelő vagyok. Egy könyvelőirodát vezetek. Több alkalmazottam van, sokan ismernek és tudja ahogy szokás, ha az ember eredményesen dolgozik, akkor továbbadják az elérhetőségét. Mondhatom, hogy nincs okom panaszra.

Talán a harminc évnyi munka, a sok-sok statisztika, számla, adóbevallások, leltározások lehetnek az okai annak a visszatérő álmomnak amiről írok. Fő profilom a leltárkészítés, ami adódhat felszámolásból, vagy csak a szokásos éves zárás.

Nagyon élénken emlékszem, hogy késő délután volt, amikor már csak magam vagyok az irodában, váratlanul határozott kopogást hallottam az ajtómon. Meglepődve pattantam fel, hiszen ilyenkor már minden ajtó elméletileg zárva kellene hogy legyen, nem értettem hogy mégis hogyan jutott be hozzám valaki.

Ajtót nyitottam. Egy elegáns, középkorú úr állt az ajtóban.

- Elnézést kérek a késői zavarásért. Amiért jöttem meglehetősen kényes dolog és nem akartam, hogy zavarjanak vagy hogy valaki más is hallhassa.

- Nos, fáradjon beljebb – tártam szélesebbre az ajtót -.

Hellyel kínáltam az idegent, aki nem fogadott el semmit. Kezében szorongatta barna bőr aktatáskáját, és bevallom kíváncsi voltam rá, hogy mi van benne. Szerettem a kihívásokat, a titokzatos ügyeket.

- Sokat hallottam magáról, az irodájáról. Csupa jót. Azonban ha egy könyvelőirodáról csupa jót hallani amögött kell hogy legyen valami kis hamisság, ami lehetővé teszi azoknak a jogi kiskapuknak a használatát, aminek eredményeképpen, több marad a zsebünkben.

- Amíg nem tudom hogy miről van szó, addig ezt nem tudom kommentálni. – válaszoltam.

- Hamarosan a lényegre térek, de előtte – csak kíváncsiságból – szeretném megkérdezni: vallásos embernek tartja magát?

- Nem számítottam erre a kérdésre. Tudja a könyvelés, a számviteli szakma, erősen realisztikus dolog. A leltározás alkalmával, csak azt tudom értékelni ha látom is azt amiről szó van. Nekem kevés ha azt mondja valaki hogy azt hiszi megvan. Ezzel azt akarom mondani, hogy a hitnek is megvan a helye, de nem a mi szakmánkban.

- Teljesen igaza van, nagyjából ezt a választ sejtettem. Biztos vagyok benne, hogy jól tudunk együtt dolgozni. Mit szólna egy leltározásra erősen hasonlító megbízáshoz, ami több évig lefoglalná minden kapacitását?

- Kíváncsivá tesz, de mivel nem tudok semmit a részletekről, nem áll módomban sem igent, sem nemet mondani.

- Dőljön hátra kérem, remélem nem fogom fárasztani, mert meglehetősen igénybe veszi a figyelmét amit elmondok Önnek.

- A nagyon messzi múltba kell visszamennünk, hogy elejétől a végéig képben legyen. Persze a „nagyon messzi” relatív. Ha emberi életévekben mérjük, akkor valóban nagyon sok idő, de van amit nem ebben a mértékben kell elképzelni.

- Mond magának valamit a Teremtés? Elgondolkodott azon, hogy hogyan is történhetett? Hogyan alakulhatott az ember, az emberiség sorsa? Mi vagy Ki volt aki irányította ebben? Miért ebbe az irányba ment a fejlődés? És végül, mi lett volna ha…?

Ezekre a kérdésekre fog tőlem válaszokat kapni.

- Amikor Isten megteremtette az Embert, elhelyezte az Édenben, hogy éljen boldog és tudatlan örök életet. Nem volt ez más, mint maga a puszta létezés. Persze több volt az állatoknál, akiket irányítani volt képes.

Tudott örülni a körülötte lévő csodának, a növényeknek, a madaraknak, a csörgedező pataknak, az erdőnek, a hegyeknek. Isten neki adta az Éden minden gyümölcsét. Egyetlen fa gyümölcse volt ez alól kivétel. A jó és gonosz tudásának fájának gyümölcse.

De mégis hiányzott mellőle valami/valaki akire szeretettel tud nézni, akinek a kedvét lesi.

Próbálkozott az Isten többféle megoldással, azonban nem tudott az Ember teljesen boldog lenni.

Ezért az Isten mély álomba ringatta az Embert, és az oldalbordájából megalkotta az Asszonyt. Együtt éltek boldogságban az idők végezetéig.

Azaz éltek volna, ha nem történik meg az, ami miatt itt kell hogy legyek.

A történetből kimaradt rész az, ami lényeges a mi szempontunkból.

Isten szerette volna próbára tenni az Embert és újdonsült társát, az Asszonyt, akiket nevezzünk a nevükön Ádámot és Évát. Képesek-e értékelni az Éden nyújtotta örök életet, az örök boldogságot annyira, hogy lemondjanak arról az egy dologról, amit megtiltott a nekik. Ennek bizonyságára kieszelt egy furfangos tervet.

Magához rendelte Lucifert, a minden gonosz és minden csábítás legnagyobb ismerőjét és mesterét. Megbízta azzal, hogy próbálja meg rávenni Ádámot és Évát a tiltott fa gyümölcsének megkóstolására.

Lucifer szívesen fogadta a feladatot, meg is egyeztek valamiben. Mondhatni szerződést kötöttek. Ha Lucifer sikerrel jár, akkor egy kis időre szeretné megkapni ezt a nemrég teremtett új világot. Kis időre, ami az isteni létezéshez képest csak töredék, de a mai ember életéhez mérve jelentős. A szerződés több ezer évre szólt.

Isten biztos volt teremtményei hűségében, ezért rábólintott az egyezségre.

Innentől vissza is térhetünk történetünk ismert epizódjaihoz. Igen, Lucifer sikeresen vette rá Évát, hogy a jó és gonosz tudásának fájáról belekóstoljon annak gyümölcsébe, sőt Ádámot is rávette erre.

Tudjuk mindnyájan milyen következményei lettek ennek. Az Édenből való kiűzetés, örökös küzdelem betegségekkel, örökös harc, kegyetlenség ember és ember, testvér és testvér között.

Lucifer kiélte minden gonoszságát, ami a hosszú évek alatt teljesen átitatta az emberiséget.

Ám Lucifer nem örülhetett sokáig a sikereinek, mert a Teremtő látva milyen gyönyörét leli a gonoszságban, kitaszította az angyalok közül. Nem csak őt, hanem számos követőjét is. A kitaszítás nagyjából minden harmadik angyalt érintett.

Isten amint látta hogy az emberek milyen könnyen hajlandók engedni a kísértéseknek, mennyivel könnyebben választják a sötétséget, egyre jobban megbánta teremtésüket.

Nem részletezem tovább…, hiszen ismeri az özönvíz történetét, az újrakezdés lehetőségét. Amiben természetesen az emberi gyarlóság sorsszerűen ismétlődött. Az emberek, köszönhetően a sok-sok kísértésnek és az új dolgokra való nyitottságuknak, egyre gyorsabb ütemben fejlődtek. Persze ehhez szükség volt a sok-sok háborúskodásra, járványra, kísérletezésre. De ha nincs kíváncsiság amihez nem párosul a tanulás és a szakértelem a tudomány, akkor most nem tartana itt a világ, ahol most van.

- Nem kell válaszolnia, csak megkérdezem: Vajon mit választanának többen? A boldog nagyon hosszú, de tudatlan létet, vagy ezt a mostani kalandos, eseményekkel teli érdekes életet, ami tele van sikerrel, kudarccal, küzdéssel, örökös versengéssel? – De mindegy hagyjuk is.

Csak megjegyzem halkan, hogy ez a gyors fejlődés nem Istennek tetsző ám… A nagyon korai időben, amikor látta mi mindenre képesek maguk erejéből az emberek, alaposan megnehezítette a dolgukat, hisz összezavarta őket a különböző nyelvekkel, hogy ne értsék meg egymást olyan könnyen.

- Hogy mi lesz a dolga? – Gondolom már kíváncsi a feladatra. Nos a szerződés szerinti idő a vége felé közeledik. Szeretném, ha mindenki belátná azt, hogy a gonosz, az ármány, nemcsak rombolni tud, hanem képes ezt a világot a haladás útján tartani.

Az emberiség történetét fel kell osztani szakaszokra, amikben a felfedezéseket, újításokat előtérbe kell helyezni. Fel kell térképezni az emberek, népcsoportok lelkét. Méghozzá oly módon, hogy számba kell venni minden jó és gonosz cselekedetet. Ehhez kell az Ön hithez való hozzáállása. Hiszen el kell tudni különíteni egyértelműen a két csoportot.

A végeredménynek meggyőzőnek kell lennie. Annyira meggyőzőnek, hogy ne legyen se Isten se Ember aki kétségbe vonhatná az elért eredményeket. A kísértéssel, a kíváncsisággal, az új dolgok kipróbálásával, az emberi léptékkel mért időben elért fejlődést.

Természetesen ehhez én szállítom az adatokat. Nem lehet egy percre sem kétséges az eredmény, ami után meg fogja kapni a fizetségét. Olyan fizetséget, amiről eddig még nem is álmodott.

Ennyi az álom. Sajnos az eredményig soha nem jutok el, bármennyire is szeretnék.


Kedves Hallgatóim, eddig tartott a levél.

Bizony, ha megállunk egy percre és elmélyedünk abban, hogy ki-ki a saját életében honnan-hová volt képes eljutni, nagyon változatos eredmények születhetnek. Az eredmények érdekében, ki-, mire volt képes. Tiszta-e a lelkiismerete? Meg van-e a beismerés képessége, hogy belássa, még magával Luciferrel is szövetséget kötne, hogy elérje a céljait?

Kérem gondolják ezt végig, mert lehet hogy nem csak az álombéli szerződés közeleg a végéhez. Talán mindenkinek külön szerződése van mélyen belül, aminek feltételeit csak a szerződő felek ismerik. Mérlegeljenek…

robe•  2021. január 14. 21:15

Gyilkos áldozat II.

Egyesült Királyság, Oxfordi Egyetem

Társadalomtudományi Tanszék


Stefan Metzger eőadására érkezett kérdések


Sokuknak megmozgatta a fantáziáját az előadásom. Kiváltképpen azokét, akikben már eleve ott bújkált az a valami különleges érzés, kérdés, hogy mit keresek én itt ezen a világon.

Mi a küldetésem? - Ha van egyáltalán ilyen.

Vagy csak véletlen a létezésünk?


Igyekszem megválaszolni a kérdéseiket, de az ilyen általános kérdésekre, csak általános válaszokat lehet adni.

Jobban szeretem a konkrét, személyes érzéseken alapuló kérdéseket.


Kiválasztottam egyet, ami manapság egyébként is a felszínre került, sokat foglalkoznak vele, próbálják helyretenni, kisebb nagyobb - inkább  kisebb - sikerrel.


A kérdés így hangzott:

- Mi a helyzet azokkal az emberekkel, akik előbb vagy utóbb rájönnek, hogy nem érzik magukat jól a testükben. Mintha minden összezavarodott volna a bensőjükben. Mintha megtréfálta volna a természet őket és "rossz" testbe születtek.


Nos a válasz elég összetett. Mindenek előtt a legfontosabb, hogy őket ezért nem lehet hibáztatni. Nem tehetnek semmiről. Nem a saját elhatározásunk hogy fiúnak vagy lánynak születünk.

Ősidők óta meg van a társadalmi elvárás hogy a fiúk bátrak, erősek, védelmezik az övéiket, ha úgy adódik legyőzik a gyengébbeket.

A lányok a testi adottságukból fakadóan gyengébbek, biztonságra törekednek, amit igyekeznek a saját módszereikkel biztosítani is.

Ezek a társadalmi elvárások az emberiség történelme során nem változtak. Most vonatkoztassunk el attól, hogy - de ismerünk erős nőket, akik családfenntartók, erősek... stb.-


Több oka lehet annak, hogy miért ébred föl az az érzés, hogy

 - nem jó testbe születtem...-


Ezt az érzést nem lehet "kinevelni" a gyerekből. Ennek eredménye csak az lesz, hogy amíg nem mer önmaga lenni, visszafojtja a lelkében dúló vihart és ez nem vezet jóra, egyenes út a későbbi depresszióhoz, a boldogtalan élethez.


Aki abban a helyzetben van, hogy a körülményei megengedik, vállalja önmagát, nem titkolja, csak egyszerűen éli a mindennapjait, szembesülnie kell a kisebb nagyobb megkülönböztetéssel, esetleg kirekesztéssel. Ez is vezethet szorongáshoz, depresszióhoz, a végeredmény ez esetben is a boldogtalan élet.


De akkor mi lehet a megoldás hogy mindenki élhesse a saját életét a maga módján?

Nem tud minden ember egy lakatlan szigetre költözni ahol nem zavar senkit és nem zavarják őt sem, ezért meg kell felelni az adott korban elfogadott elvárásoknak. Meg kell tanulnunk alkalmazkodni egymáshoz pro és kontra.

Az adott kor az fontos, hiszen ebben élünk.


Van egy lényeges momentum, amit elfelejtenek emberek, vagy egyáltalán nem is tudnak róla. Ez pedig az, amiről az előadásomban beszéltem.

Az élet körforgása.

Soha nem tudhatja senki, hogy mikor kerül be ebbe a körforgásba, mikor találkozik a tükörben egy olyan arccal, ami azt tükrözi vissza, hogy mit keresek én ebben a testben.


Nem betegségként kell kezelni, ezért nem az a helyes út ha valamiféle gyógyításra gondolunk. A válasz mélyen a lélekben keresendő, ahol megbújik, rejtőzik valamilyen tragédia, valamilyen meghatározó esemény, az egyik korábbi életből.

Talán ebben az összetételben nagyobb esélye van kiteljesednie az embernek. Jobban és erőteljesebben a felszínre tudnak kerülni olyan tulajdonságok, amik egyébként belesüppednének a szürke mindennapokba.

Példának mondhatnék művészeket. Sok sok maradandó, az emberi szemnek és léleknek tetsző alkotás nem létezne, ha ők sem léteztek volna.


Mindenkiben benne rejtőzik a múltja. A közelmúltja, a rég múltja, és az előző életének - életeinek - múltja.

Ne felejtsük el, hogy minden mindennel összefügg.

Van amire emlékszünk élénken, vagy azért mert nem is olyan rég volt, vagy azért mert meghatározó élmény volt.

Van amire csak halványan emlékszünk és van amikre egyáltalán nem emlékszünk. Ezért fordul elő az, hogy csak állunk a tükör előtt és nem értjük mit keresünk ebben a testben.

Ki is vagyok én valójában?

Ki rejtőzködik bennem?

Miért kell rejtőzködnie?


Figyeljék az álmaikat. Figyeljenek a körülöttük lévőkre, a környezetükre. Próbálják megérteni a másikat, bár ez nehéz amikor még önmagukat sem értik teljesen, de törekedjenek a megértésre.

Egyvalamiben biztosak lehetnek, nem tudni mit hoz a jövő.......életük......


robe•  2021. január 12. 21:18

Emlékek II. - Nagyanyó mesél - Harc a sárkányokkal

 

A hosszú téli estéken amikor már sötét van, de még nem kell menni aludni, nagyon könnyen rá lehet beszélni nagyanyót a mesélésre. Szerencsére szeret megállás nélkül beszélni és én nagyon szerettem hallgatni.
Most nagypapi mellé fészkeltem be magam a sezlonyra és csak hallgattuk együtt.

- Miről meséljek neked most? - kérdezte.
Ilyenkor két lehetőség közül lehetett választani.
Az óperencián túlról vagy a hetedhét határon túlról.
Nagypapi elmagyarázta nekem, hogyha kimegyünk a kapu elé és a kistemplom tornya felé fordulunk, akkor jobbra van a túl az óperencián és balra a hetedhét határ.
- A hetedhét határon túlról mesélj nagyanyó. - választottam.

- Nagyon nagyon rég történt amit most mesélni fogok. - kezdte.
Volt egyszer egy kicsi falucska amiben dolgos, rendes emberek élték a hétköznapjaikat. Mindenki vidám, jóindulatú volt. Az emberek mindennapjai gond nélkül, vidáman teltek.
Ennek  a kis falunak az egyik végén élt egy nagyon aranyos szőke kislány. Csupa vidámság volt az élete. Szerette a napocskát, sokat is játszott kint a többiekkel, de a bőre mégis nagyon szép fehér maradt.
Szeplők sem tarkították a pofiját. Hosszú szöszi haja volt, amit két vastag fonatban viselt, hogy ne legyen állandóan szerteszét. Ettől olyan kis aranyos lett az ábrázatja, hogy aki csak látta, elmosolyodott.
A falucska másik végén élt egy fiúcska, aki egy évvel volt idősebb a lánykánál. Korához képest okosabb volt a többieknél, nem is álltak le vele vitatkozni, mert hamar alulmaradtak volna.
Termetre nem volt nagyobb a többi barátjánál, de valahogy volt benne egy olyan veleszületett adottság, amitől meglepően erős volt, pedig nem is nézték volna ki belőle.
A kislány és a kisfiú csak ritkán találkozott egymással, mert bár a távolság nem volt nagy köztük, mégis különbözött az életmódjuk.
A kislány szülei a földeken dolgoztak, a fiú szülei pedig állatokat tartottak.
Talán akkortájt akadhatott meg a lányka szeme a fiún, amikor pár év elteltével, ő már lóháton poroszkált a faluban. Mit poroszkált, amint lehetett, lazára engedte a gyeplőt és nekiiramodott a lovával.
Nagyon lenyűgözte ezzel a lánykát, aki el sem tudta képzelni, hogyan tudja irányítani azt a hatalmas teremtményt.

Teltek múltak az évek, a lánykából gyönyörűszép fiatal nő lett, akár egy királylány az aranyszőke hajával, a fiúból pedig hatalmas termetű, de mégis karcsú, daliás fiatalember, mint egy királyfi.
Az egész falu tudta, hogy ők ketten egymásnak lettek teremtve.
Szerették is egymást nagyon. A fiú segített a lány szüleinek a földjein dolgozni, így kitanulta azt az életet is, a lány pedig szívesen időzött vele az állatok körül, már megbarátkozott a lovaglással is. Kiváltképpen azzal, hogy a fiú magaelé vette a lóra, és két erős karja védelmében vágtathattak keresztül kasul réteken, völgyeken.
Lassanként elkezdték a közös életüket építgetni. A falu közepétől nem messze sikerült egy olyan tisztásra találni, ahol felépítettek egy házikót hatalmas kerttel, de volt istálló is és hely bőven az állatoknak. A házikó mögött, kis borospincét alakítottak ki, ahol a kellemes hűvösben sorakoztak a hordók egymás mellett.

Boldogan éltek, minden nagyon szép volt, mígnem egyszer az a hír jött, hogy messzi földön nem tudtak megegyezni egymással más országok vezetői, ezért háborúzni kezdtek. A háborúba belesodródott ez az ország is, amiben ez a mesebeli falu volt.
Ezért a fiúnak sajnos el kellett hagynia a királykisasszonyát, mert neki is el kellett mennie a háborúba. Fölpattant a lovára és a falubéli fiúkkal elindultak a hetedhét határ irányába. Nagyon sok ideig kellett távol lenniük egymástól. Ezalatt a királykisasszony bizony egyedül kellett hogy boldoguljon a saját földjükön, és egyedül bajlódott az állatokkal is.
Ezalatt a fiú, nagyon sokmindent látott messze földeken. Hatalmas vörösen izzó szemű sárkányokkal hadakozott, amik csak úgy ontották magukból a tüzet. Látott sárban, vérben fetrengő sebesült embereket lovakat, jéggé fagyott halottakat a dermesztő hidegben. Sok csatában részt vett, néha könnyebben meg is sebesült, de az erős szervezete legyőzött minden sérülést. Csak a lelkében lévő sebet nem tudta meggyógyítani semmi, mert nagyon hiányzott neki a királykisasszonya.

Teltek múltak az évek, a háború lassan a végéhez közeledett, az ellenség állt közelebb a győzelemhez. A győztesek nagyon kegyetlenek voltak a vesztesekkel szemben, nagyon sokat fogjul ejtettek és sajnos sokan meg is haltak, pedig már nem is volt miért harcolni.
A fiú nem várt a sorsára, hanem magaköré gyűjtötte barátait és hazaindultak a falujukba. Voltak köztük sebesültek és voltak akik már nem is tudtak hazaérni.

Hoszzú utat tettek meg mire sikerült hazavergődnie pár szerencsés katonának. Otthon a szomorúságot felváltotta a boldogság és a remény, hogy újra élhetik a régi életüket.
Azonban a boldogság nem tartott sokáig, mert a győztes sárkányhadak nem álltak le a csatázással, hanem tovább nyomultak előre meghódítva az előttük lévő területeket. Így közeledtek az aprócska, békés falucska felé is, amit hamarosan el is értek. A hírük hamarabb elérkezett már és ezért megpróbáltak elrejteni állatot, élelmet, hogy ne tűnjön csábítónak a hódítók számára. Nem is történt nagyobb baj, amíg pár nap múlva kisebb csapat kegyetlen sárkány érkezett. Sorra járták a házakat élelem után kutatva, vittek mindent ami mozdítható volt.

A fiú a kert végében dolgozott a földjükön, a királykisasszony pedig szokás szerint a konyhában sürgött forgott, amikor három sárkány rontott be hozzá. Tüzet okádva követeltek mindent, szemük vörösben izzott. A királykisasszony látta, hogy minden igaz abból a kevés meséből, amit a fiú mesélt róluk. Ezért nem is próbált ellenkezni, hamar igyekezett mindent összekapkodni és átadni. Azonban a sárkányoknak ez nem volt elég, annyira elbűvölte őket a lány szépsége, hogy őt magát is vinni akarták. Ebből hatalmas lárma kerekedett, az egész házat feldúlták, miközben a lány védekezett.
A fiú a lármára lett figyelmes és hanyatt homlok rohant a ház felé úgy ásóval a kezében.
Épp időben érkezett, a sárkányokat még a házban találta. Elsötétült előtte a világ ahogy átszáguldott a küszöbön, onnantól már nem az a fiú volt mint rég. Harcedzett férfi volt, kemény mint a szikla, szilaj és vad mint a betöretlen mén, vakmerő és elszánt mint egy éhes oroszlán. Lelkéből előtört a mélyre eltemetett sok harctéri kegyetlen emlék, amikor azt hitte a szeretteiért, az övéiért harcol, és most valóban ez történik. Kezében az ásó életveszélyes fegyverré vált,  mindent elsöprő árvíz erejével vetette rá magát a sárkányokra. Nekikesett puszta kézzel, ásóval. Hatalmas erejével lerohanta azokat akik nem szoktak hozzá az utóbbi időkben ekkora erejű támadásnak. Hosszasan viaskodtak egymással, mindegyikük több sebből vérzett, de a tapasztalt férfi legyőzte a nagy lomha sárkányokat. Ott hevertek a ház kövén mindhárman, vérük összekeveredett a fiú vérével.
Hamarosan magához tért a kábulatból és látta mit művelt. Tudta, ha nem tünteti el a nyomokat, akkor már nem tudja megmenteni magukat az érkező túlerőtől.
Hátracipelték a nehéz sárkányokat le a borospincébe. Ott a fiú mély gödröt ásott, oda betemette őket. Elegyengette, ledöngölte a földet, hogy nyomuk se maradjon. Ez alatt a királykisasszony a házban tett rendet, elrendezte a bútorokat, feltakarította a mocskot.
Csak ezután jutott idejük egymásra, hogy megnézzék ki milyen sérüléseket szenvedett. Szerencsére a lány megúszta könnyebben, mert épségben akarták őt elvinni, azonban a fiú fején, testén sok volt a bekötöznivaló. Kiváltképpen a jobb alkarján volt egy hosszú mély vágás, amire nagyon oda kellett figyelni mert súlyosnak látszott.
Örültek egymásnak, hogy élve tudtak maradni.

A nap végére a sárkányhad túljutott a falun és bár rengeteg romot hagytak maguk után, nem volt olyan amit ne tudtak volna helyreállítani. Mindenki segített a másiknak, összefogtak és sorra véve a házakat vagy újjépítették, vagy kijavították azokat.

Azóta szerencsére elkerülte a balsors a falucskát. Épült, szépült, újra visszatérhetett a normális élet, bár az emlékek csak lassan halványultak a lelkekben.

-Itt a vége fuss el véle. - fejezte ba nagyanyó a mesét.
Talán nagypapi el is bóbiskolhatott néha közben, de én mindig végig tudtam hallgatni akármilyen hosszú is volt.
Elalvás előtt újra végiggondoltam hogyan mentette meg a fiú az ő királykisasszonyát. Álmomban én is sárkányokkal harcoltam, olyan bátor és erős szerettem volna lenni mint ő.

*********************************************

Pár nap múlva az egyik késő délután Sanyi koma és Józsi szomszéd jöttek nagypapihoz beszélgetni, borozgatni.
Késő estébe nyúlott a borozgatás a borospincében, én is ott sertepertélhettem közöttük egy kis málnás vizzel a poharamban.
- Na még egy utolsó koccintás és ideje befejeznünk. - mondta nagypapi és koccintásra emelte poharát.
Összecsendültek a borospoharak mindenki felhajtotta az itókáját.
Én közben nagypapit néztem, aki lendületesen emelte szájához a poharát, közben visszacsúszott a kezeszárán a bő ingujja és egy vastag régi sebhelyet láttam előbukkanni.
Gondolkodtam mikor is hallottam én ilyenről, de nagyon álmos voltam már.
Nagypapi a szemembe nézett kacsintott egyet hamisan ahogy szokott és elindultunk fölfelé a borospincéből.