Emlékek V. - Nagypapi varázscsizmája

Emlékek

Nagypapi varázscsizmája

 

Nagypapival sokat voltunk együtt a kertben, a környező réteken, kaszálókon. Nagyon szerettem vele sétálni, miközben ő gallyakat, kisebb ágakat gyűjtött, én mellette ugrabugráltam és általában útban voltam, de soha nem szólt emiatt rám. Inkább arra figyelmeztetett gyakran, hogy vigyázzak a cipőmre, nézzek a lábam elé, mert Nagyanyó nagyon nem fog örülni neki, ha csupa sárosan lát meg benne. Persze mindig csupa sár volt, nem csak a cipőm, hanem én is, tetőtől talpig.

 

Ezen a napon is ilyen állapotban érkeztünk haza. Nagyanyó a kapuban várt már minket. Szerintem messziről látta, hogy lesz mit sikálnia rajtam.

- No, megint szorulni fogunk fiam – súgta a fülembe Nagypapi.

Ilyenkor Nagyanyó mindig Nagypapinak mondta:

- Pista, hányszor megmondtam, hogy figyelj a gyerekre. Most nézz rá, hogy néz ki. Így jöttetek keresztül a falun. Mindenki láthatta, hogy így figyelsz rá.

Nagypapi rám nézett, majd bölcsen csak annyit mondott:

- Úgy néz ki, mint aki az erdőn volt. Árkon-bokron keresztül – és kacsintott egyet hamisan, ahogyan szokott. Részéről ezzel el volt intézve, de tudtam hogy előttem van még egy alapos mosakodás.

Nagypapi feladata volt a csizmák, cipők letakarítása. Leült az udvar sarkába egy kisszékre, komótosan nekikezdett, közben mondta a magáét szünet nélkül:

- Nem ilyen kirándulásokra való ez a cipő és csizma. Manapság már nem is tudnak olyan csizmát csinálni a vargák, mint amilyenek a régiek voltak.

- Azokban lehetett menni bátran, sártengeren keresztül, akácoson át, meg se kottyant nekik. Sem nem áztak át, sem nem lyukadtak ki.

- Az volt az igazi csizma, amiben a háborút végigcsináltam. Finom bőrből készült az én méretemre. Puha bélése volt, mégis jól szellőzött. A szára felső részén kis fűző volt rajta, és még kis fekete lófarok is díszítette. Nem is fázott benne a lábam, mint ezekben a modern cifraságokban.

Addig-addig mondogatta ezeket, amíg Nagyanyó meg nem elégelte, és egyszer csak azt mondta:

- Na idefigyelj Pista! Egy ideje mindig teszek félre egy kis pénzt arra, hogy tudjunk neked egy igazi csizmát venni, amilyet szeretnél. Én már nem halogatom tovább, kicsit lecsippentek a kosztpénzből és holnap bemegyünk a városba. Kiválasztod a lehető legjobbat magadnak és akkor minden rendben lesz.

 

Másnap reggel elindultunk vegyes izgalommal a bensőnkben. Bennem azért mert ilyenkor mindig szoktam kapni valami kis meglepetést, Nagypapi is izgult, hogy vajon milyen lesz a választék, Nagyanyó pedig azért izgult, hogy elég legyen a spórolt pénz.

A cipőbolt kirakata nagyon tetszett nekem. Csillogott minden, színes képek, papucsok, cipők, bakancsok és csizmák tömkelege sorakozott fel előttünk. Olyan sokáig bámészkodtunk, hogy Nagyanyó elunta:

- De hát menjünk már be, még azt hiszik valami rosszban sántikálunk.

- Abban sántikálunk bizony – mondta Nagypapi – rossz cipőben, azért jöttünk ide, hogy újat vegyünk.

Bent az üzletben sok-sok polc, telis-teli dobozokkal. Minden doboz elé ki volt téve egy minta, alá volt írva a pontos méret. A hosszú sorokban változtak a méretek.

Megkerestük azt a sort, ahol a csizmák voltak.

Hű mennyi volt előttünk!

Nagypapi hosszasan nézegette őket, néhányat a kezébe is vett, megvizsgálta a talpukat, az anyagukat, a varrásukat, de csak ingatta a fejét. Egyre beljebb keveredtünk a sorok közé, amikor mint egy varázsütésre megpillantottunk valamit. Mintha csak ránk várt volna, úgy volt odaállítva a dobozok elé egy fekete, bőr csizma. Csillogott a fény rajta. Erős vastag talpa szögekkel volt kiverve. A felső részen rövid kis fűzős része volt, amiből a fűzők kikandikáltak és igen, a fűzők végén kis lófarok díszelgett.

Nagypapi remegő kézzel vette le a polcról. Láttam rajta, hogy nagyon óvatosan fogja a kezébe, szinte simogatta, ahogyan körbe-körbe forgatta. Kiválasztotta a jó méretet és felpróbálta. Mintha ráöntötték volna, annyira passzolt a lábára.

- No, ez igen – mondta – ez már valami.

És akkor felnéztünk. És egymásra néztünk. Majd ismét oda néztünk, ahol azt a csizmát láttuk. Azt a csizmát, ami ugyanolyan volt mint Nagypapi kezében csak kisebb méretben. Nagypapi lassan bólintott, én pedig levettem a polcról azt a gyönyörű szép kis csizmát. Mondanom sem kell, hogy az én méretem volt. Ahogyan a lábamra simult, mintha eggyé váltam volna vele. Már láttam magunkat, ahogyan egyforma csizmában megyünk kirándulni erre arra.

Közben beért minket Nagyanyó is.

- Jaj Pistám, ne fájdítsd már a gyerek szívét, tudod hogy most nem tudjuk kifizetni mind a kettő csizmát.

Erre visszatértünk a valóságba. Újra hallottuk a cipőbolt zsongását, ami egy percre megszűnt számunkra. Én fájó szívvel visszatettem a polcra a kiscsizmát.

Nagypapi gondosan becsomagolta a dobozba a ki választottját és elindultunk a pénztár felé, ahol ekkorra már jó hosszú sor kanyargott.

- Látod Pistám milyen sokan lettek, amíg válogattál?

- Add csak ide nekem a pénzt, én majd végigállom a sort, ti menjetek ki a levegőre addig – mondta Nagypapi.

Sokat kellett kint sétálnunk, nézegettük a többi üzlet kirakatait, aztán egy játszótéren is megpihent Nagyanyó, amíg én a mászókán mutattam be a tudományomat. Épp a csúszda felé tartottam, amikor láttam, hogy Nagypapi közeledik a dobozzal a hóna alatt.

- No meg is vagyunk – mondta – mehetünk is haza.

 

Hosszú volt a hazaút. El is álmosodtam. Még álmosan szálltam le a buszról, de mire az utcánkba fordultunk egészen magamhoz tértem.

Hazaérve ledobtuk az utcai ruhánkat és már otthoniba öltözve odatelepedtünk Nagypapi mellé, hogy együtt csodáljuk meg az új csizmáját.

Nagypapi komótosan csomagolta ki a dobozt, ami egy kicsit nagynak tűnt, de hamar levette a tetejét. A selyempapírköteg alól már felsejlett a csizma maga.

Nagyanyóval elkerekedett szemmel néztünk, ahogy Nagypapi lassan kiemelte a dobozból az új csizmáját.

Nem látszottak a talpán a szögek csillogása. És jaj, nem volt rajta az a fűzős rész sem, a díszes kis lófarokkal. Egy teljesen hétköznapi fekete bőr csizma volt.

Hol Nagyanyóra néztem, hol Nagypapira. Nagyanyón is láttam, hogy nem érti mi történt, hiszen nem ez volt a kiválasztott csizma.

De mielőtt bármelyikünk is szólhatott volna, Nagypapi intett mint egy karmester.

- Képzeljétek csak. Ahogy ott álltam a pénztár felé a sorban, egyszer csak odalépett hozzám egy eladó, és rábeszélt engem erre a csizmára. Azt állította, hogy ez egy igazi varázscsizma. Nem hittem neki én sem, de annyira komolyan állította, hogy belementem a játékba.

Na de nézzük mi is ez a varázslat.

Belekotort a kezével a doboz mélyére és egy kisebb dobozt húzott elő belőle, mint egy bűvész. Meglepett arcáról azt olvastam le, hogy ő sem érti mi történt.

A dobozt letette elém és intett, hogy bontsam ki.

Hű most rajtam volt a sor, hogy levegyem a doboz tetejét, és belepillantsak mit rejt a tartalma.

Kezemmel finom bőrt tapintottam. Amikor kiemeltem a dobozból, hát nem hittem a szememnek. Az a csizma volt amit olyan fájó szívvel tettem vissza a cipőbolt polcára. Nagyanyó elővette a zsebkendőjét és megtörölte az orrát, közben Nagypapira nézett. Én is Nagypapira néztem, és nem tudtam abbahagyni a mosolygást. Ő csak rámkacsintott és azt mondta:

- Na mire várunk még? Ennyi varázslat nem volt elég? Akinek új csizmája van, húzza fel gyorsan és irány az udvar. Sétáltassuk meg őket hamar!

Így is tettünk. Már az ajtót csuktuk be magunk mögött, amikor Nagyanyó is felkászálódott és a konyhaasztalnál elkezdte a zöldségeket tisztítani az ebédhez.

Közben minket nézett az ablakon keresztül, ahogy mentünk egymás mellett Nagypapival a vadonatúj csizmákban.

Nagyanyó nem értette miért könnyes a szeme, hiszen nem is hagymát vágott…