robe blogja

robe•  2021. november 5. 10:56

Gyilkos áldozat VII.

Gyilkos áldozat VII.

 

Egyesült Királyság, Oxfordi Egyetem

Társadalomtudományi Tanszék

 

Stefan Metzger előadására érkezett kérdések


 

Engedjék meg, hogy most én osszak meg magukkal egy történetet, amiről eldöntheti mindenki magában, hogy csak egy álom-e, vagy igaz-e, ha igaz, akkor mikor, melyik életem igaz története…

Földbegyökerezett lábbal álltam, és csak bámultam a gyorsan távolodó picike pontot az égen. Egyre kisebb lett, majd teljesen eltűnt. Vékonyka füst jelezte még halványan a létét, de lassan az is szertefoszlott. A repülőgép a hangsebességnél is gyorsabban távolodott tőlem. Vitte tőlem sok ezer km-re az álmomat.

Vajon csak álom volt vagy valóság? Álmodtam volna ezt a harminc napot? Ezt a harminc napot, amit vele, álmaim hercegnőjével töltöttem?

Egy biztonságtechnikai cégnél dolgozom. A korszerű, digitális világban, védelmi szoftverek segítségével védik vagyonukat a tehetősebbek. Olyan biztonsági szoftvereket fejleszt a cég, amik alkalmasak páncélszekrények, de akár nagy páncéltermek, valójában minden olyan ajtó nyitására-zárására, ami valamilyen értéket rejt maga mögött.

Én ezeket a szoftvereket tesztelem. Ha úgy tetszik, feltöröm. Versenyt futok a fejlesztőkkel, de nem ellenfelek vagyunk, hanem kollégák, akik mindannyian szeretjük a kihívásokat.

Egy népszerű, felsőkategóriás autók fejlesztési központjában voltam a huszadik emeleten, ahol féltve őrzött, titkos tervek lapultak papíron és digitálisan egyaránt. A helyiség bejárati ajtaja mellé beépített monitort tanulmányoztam, miközben füleltem, hogy a lentről felszűrődő karácsonyi buli lármája mellett, meghalljam ha közeledik valaki. Egy biztonsági őr, vagy egy eltévedt vendég, vagy egy kolléga és egy kolléganő, akik ezen a szinten szeretnék szorosabbra fűzni a barátságukat.

A kamerákat már korábban kiiktattam, azaz a biztonsági szobában, az általam a monitorokra küldött állóképeket figyelik. Nem volt nehéz dolgom, hiszen erre a szintre nagyon ritkán téved valaki.

Laptopomon a zárt céges hálózatba való bejutáson ügyködtem, amikor éreztem, hogy valaki a vállamra teszi a kezét.

Megdermedtem, de az érintés nem fenyegető volt, inkább gyengéd figyelmeztetés.

Lehajtottam a laptopom kijelzőjét, lassan megfontoltan elhelyeztem a tokjában. Tisztában voltam vele, hogy a mai munkámnak vége.

Bizony vége volt. A következő harminc nap alatt eszembe sem jutott a munka.

Lassan felálltam és megfordultam a vállamat megérintő kéz gazdája felé. A lélegzetem is elakadt, olyan gyönyörű nőt láttam magam előtt. Hosszú szőke haja ragyogott, ívelt szemöldöke kihangsúlyozta gyönyörű szemeit, amikkel most az én szemembe nézett.

Vonzó ajkai mosolyra mozdultak, és izgalmasan kedves hangján kérdezte:

- Miért nem jön le inkább hozzánk szórakozni? Erre az évre elég volt már a munkából.

Volt valami ellentmondást nem tűrő határozottság a kedves hang mögött, de egyébként sem tiltakoztam volna. Követtem a liftek felé titokzatos felfedezőmet, akinek szerencsére fogalma sem volt arról, hogy éppen mit is csináltam.

Én is elfeledkeztem a munkáról nyomban, hiszen minden idegszálammal az előttem haladó karcsú alakot figyeltem. Tökéletes alakját kihangsúlyozta a türkizkék, hosszú ruha. A ruha szabásának köszönhetően, elmerülhettem a meztelen hátának látványában, ahogy minden lépésénél izgalmasan mozdultak az izmok.

A csípőjének vonalát egyértelműen megmutató szoknyarész, kegyetlen merészséggel volt baloldalt felvágva egészen a combja közepéig.

Ő pedig tisztában volt azzal, hogy bár a ruhával szinte eggyé vált a teste, egy-egy lépéskor, mégis szinte levetkőzte azt magáról, és kivillantotta a formás, helyesebben a világ legformásabb combját.

Beléptünk a liftbe, és elindultunk lefelé. A liftben érezhettem parfümje finom illatát, ami ha lehet, a maradék eszemet is elvette.

A földszint hatalmas fogadótere, elegánsan karcsú asztalokkal volt tele. Mellettük visszafogottan próbálták elfogyasztani azokat a szendvicseket, süteményeket a vendégek, amiket egyszerűen nem lehet szépen fogyasztani, hanem csak habzsolva egyiket a másik után.

Azonban én egészen másra voltam éhes, egészen mást habzsoltam volna, de hercegnőm nem volt már a közelemben. Egy pillanatra vettem le róla a szemem, és azonnal el is tűnt.

Két itallal tűnt fel, szokás szerint a semmiből. Az egyiket felém nyújtotta és kérdően nézett rám a csábító szemeivel:

- Félszáraz Martini, jég nélkül. Eltaláltam?

- Jelen helyzetben a legjobb választás, a legtökéletesebb felszolgálással – válaszoltam, és koccintásra emeltem a poharam – mire igyunk?

- A jelen helyzetre, a múltat feledve, és a jövőre egyelőre nem gondolva – válaszolta olyan hangon, amitől megremeg egy férfiember minden porcikája.

A zenekar egy lassú, andalító, hullámzóan érzéki zenébe kezdett. Valamikor az ilyet simulós zenének hívtuk.

Csak a szememmel kérdeztem, hogy szabad-e, amire ragyogó szeméből igent olvastam ki.  A kezem nyújtottam felé és ő máris összekulcsolta kezeit a tarkómon.

Bár már csak az emléke él bennem, még mindig élénken emlékszem ahogyan hozzám simult, ahogyan eggyé vált a mozgásunk. A csípőjét, derekát ölelve ízlelgettem tenyeremmel a zene lassú ütemére ringó testét.

Beszívtam haja és nyaka buja illatát és éreztem hogy ő is ezt teszi. Éreztem forró leheletét a nyakamon.

Még jobban szerettem volna látni, közelről az arcát amennyire csak lehet, gyönyörködni a szépségében.

Orrcimpáját egy pici aranykarika díszítette. Amint ismét magamhoz húztam, belesúgtam a fülébe:

- Hihetetlen, de egy ilyen tökéletesen szép arcot, mennyire egzotikussá tud varázsolni egy pici orrkarika, ha a tulajdonosa olyan elegánsan tökéletes hozzá mint Ön.

- Ha tudná, hogy a karika párját hol viselem, lehet hogy a szava is elakadna. De úgy gondolom nem is a szavaké a főszerep ma éjjel.

Talán megértik, hogy nem mehetek bele a részletekbe. Úriember vagyok és nem is tartanám korrektnek azt, hogyha kifecsegném annak az éjszakának a részleteit, ami alatt bepillanthattam a mennyországba…

A fejemben az eszem helyén valami érdekesen mázas, a legédesebb méznél is édesebb valami töltötte ki a teret. Nem létezett a világ számunkra, csakis egymás kívánságát, óhaját, sóhaját kerestük, figyeltük. Kezdetben nem is beszélgettünk. Nem volt rá időnk. Megmérgezett valami. Valami érzékien buja, egzotikus méreg, ami egyre csak mélyebbre húzott mindkettőnket és nem engedett szinte még levegőt sem venni.

Azon ritka alkalmakkor, amikor tiszta fejjel tudtunk egymás szemébe nézni, a legfantasztikusabb meglepetésekkel leptük meg egymást. Mint pl. magánrepülőn csak azért repülni Milánóba, hogy páholyból nézzük meg Mozart Don Giovanni-át. Hogy gyönyörködjünk az éjszakai Prágában, majd Budapesten ébredve elmerüljünk egy páratlanul szép (vagy talán a legszebb) Európai főváros panorámájában.

Mindezt úgy, hogy közben lelkünk összefonódva a másikéval, szívünk egy ritmusra kalapálta azt az egzotikus ritmust, amire agyunk rá volt hangolódva.

Apró beszélgetéseink alkalmával sikerült egymásról néhány információt is begyűjteni. Hercegnőm a Svéd királyi családhoz közel álló családhoz tartozott. Nagyon rejtélyes volt minden szava, nem árult el sok mindent magáról. Agnetha volt a neve, mint az ABBA együttes énekesének.

Aztán egy reggel váratlanul vissza kellett zökkenni a valóságba. El kellett utaznia Európából. Éreztem, hogy nem kérdezhetek semmit, és ha kérdeznék is hiába tenném, csak elterelő válaszokat kapnék.

És most csak bámulok a semmibe, amerre csak sejthettem az égben eltűnt repülőgép helyzetét.

Pár hónappal később, a Svéd királyi család egyik biztonságtechnikai képviselőjétől kapott a cégem megbízást különböző fejlesztésekre, tesztelésekre. Helyesebben mi voltunk az egyik cég a versenyben, mert több céget próbáltak ki mielőtt a nyertessel, a legjobbal szerződtek volna.

Én voltam a cégem képviseletében az egyik szakértő. Sok-sok tesztelés után, néhány magasabb szintű szoftveres feladat után, egy szálloda lakosztályában vártam a megbízólevelet, vagy az elutasításról tájékoztató választ.

A levél stílusosan érkezett. A szobapincér érkezett a reggelivel, amit betolt a lakosztályomba. A szállodához méltó bőséges reggeli mellett ott hevert egy boríték.

Természetesen a levél volt az első amire lecsaptam. Remegő kézzel forgattam, majd egyszer csak ismerős illatot éreztem. Agnetha felejthetetlen illatát éreztem a borítékon. Nem tudom leírni milyen érzéssel nyitottam fel a levelet. Mintha ismét őt látnám magam előtt, a mosolyát, a szemét…

A levélben hivatalosan közölték, hogy a megbízást a mi cégünk nyerte el.

Gratulálnak és várják a szerződés aláírására jogosult képviselőnket stb… stb.

Az aláírás csak egy szépen ívelt betűből állt. Egy titokzatos „A” betűből, amitől hatalmasat dobbant a szívem.

Néhány hét múlva már zavartan kerestem a számomra kijelölt irodát, ahol a munkám végezhettem. A királyi palota egyik előkelő szárnyában tébláboltam, amikor a közelemben lévő ajtón kilibbent valaki, akiről azonnal látszott, hogy a legfelsőbb körökbe tartozik. Nem lehetett nem észrevenni, mert szinte egymásnak ütköztünk. Élete delén már túl volt a hölgy, aki mintha bocsánatkérésre várva nézett volna rám. Rám, pontosan a szemembe, olyan pillantással, ami ismerősnek tűnt. Itt beszélgetésnek esélye sem volt, azt azonnal éreztem rajta. Gyors hebegéssel elnézést kértem hogy az útjába kerültem, amit egy elegáns fejbiccentéssel nyugtázott. Összeszedtem minden bátorságom és megragadtam az alkalmat:

- Asszonyom, engedje meg hogy még egy pillanatra zavarjam.

Megállt és visszafordult, mint aki megtisztel a figyelmével.

Már bántam is hogy megszólítottam, de folytattam:

- Asszonyom, kérem ne vegye tolakodásnak… Nem tudja véletlen, hogy Agnetha elérhető-e véletlen a közelben?

Mielőtt válaszolt volna, lassan végigmért azokkal a szemekkel, amik szinte beleláttak a fejembe is. Majd megszólalt:

- Mit akar Ön a lányomtól? – kérdezte azon a hangon, amitől már biztos voltam abban, hogy kitől örökölte Agnetha minden egzotikumát.

- Oh semmi lényeges, már bánom is hogy érdeklődésemmel zavartam. Csak szerettem volna megköszönni a cégem nevében a megbízást.

- Nem elérhető – mondta nemes egyszerűséggel, és már haladt is tovább.

Én ha lehetett volna, a falba vertem volna a fejem, hogyan lehettem ilyen balfék.

Soha többet nem találkoztam Agnetha-val. Sajnos még olyan levél sem érkezett többé ami az Ő felejthetetlen parfümjének illatát hordozta volna.

Hogy ez velem történt-e, vagy bármely más önmagammal, az maradjon az én titkom. Diszkréció mindenekelőtt.

robe•  2021. október 27. 16:49

Gyilkos áldozat VI.

Gyilkos áldozat VI.

 

Egyesült Királyság, Oxfordi Egyetem

Társadalomtudományi Tanszék

 

Stefan Metzger előadására érkezett kérdések

 

E történetnek - melyet egy álomfigyelő hallgatótársuk küldött el nekem - a „Gyermekek szigete” címet adnám.

Ahogyan korábban is tettem, most is változtatás nélkül osztom meg Önökkel.


Gyönyörű növényzet borította a szigetet ahol magamhoz tértem. Mintha újjászülettem volna, annyira kipihentnek éreztem magam. Már sok éve erre vártam, hogy legyen vége a rohanásnak, a napi állandó stressznek.

Tudtam, hogy van valami feladatom ezen a szigeten. Valahogyan éreztem.

Semmi más nem volt a fejemben, a gondolataim nem kalandoztak össze-vissza a szokásomtól eltérően. Semmi nem terelte el a figyelmem arról, hogy teljesen nyugodtan koncentráljak. A természetes zöldben pompázó réten elindultam a sziget belseje felé.

A távolból gyerekzsivaj hallatszott. Minden energiámat lekötötte a figyelem, szememet is a gyerekhangok irányába meresztgettem, hogy jó irányba haladjak, így nem is vettem észre azt a kis patakot, amibe figyelmetlenül belegázoltam. Jólesett a hűvös víz érintése. Lehajoltam és hagytam, hogy a tenyeremből formált tölcsér megteljen, amivel felfrissítettem az arcom, a tarkóm. Rendkívüli érzés volt, igazán kellemesen hűsített. Mintha minden porcikámat átjárta volna a víz. Volt benne valami gyógyító, valamilyen varázslatosan tisztító hatás. A látásom is kitisztult, újra körbenéztem és gyönyörködtem a tisztás túlsó oldalán kezdődő erdőben.

Mintha tündérek bújtak volna meg minden fa mögött és hívogató kuncogásukkal a helyes irányba tereltek.

Talán nekik köszönhető hogy nem tévedtem el, hanem egyenesen, az erdő által körbevett tisztásra vezetett az utam. Egyenesen a gyerekzsivaj központjába érkeztem. Bár volt néhány férfi és nő is - akiket nevelőknek néztem -, megszámlálhatatlanul sok, 3-4 éves forma gyerek szaladgált látszólag megállíthatatlanul össze-vissza. Semmiféle összefüggést vagy logikát nem tudtam felfedezni a mozgásuk irányában, kész csoda volt, hogy nem ütköztek egymásnak. Nem tudtam betelni a látvánnyal, ahogyan az ezer színű ruhában, folyamatosan mozgó tömeget néztem.

Lassan összemosódott az egész, csak egy színes masszát láttam magam előtt.

Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy a színes, rohanó kavalkádban van egy kis pont, ami nem mozdul. Nem tudtam mióta nem mozdul, de csak most vettem észre.

A kis pont, mintha érezte volna, hogy felfedeztem a mozdulatlanságát, elkezdett közeledni felém. Magabiztosan lépkedett a továbbra is fergeteges mozgásban lévő tömegben. Hihetetlen dolognak tűnt átkelni rajta, de egyre csak közeledett. Lassan lépkedett felém, a szemét le sem vette rólam.

Egy fiú volt a többiek közül, nem tűnt ki semmivel sem közülük. A tekintetét a szemembe fúrta, szinte megbénított az alatt az idő alatt, amíg végre megérkezett.

Megállt előttem, a szemét nem vette le rólam.

Hirtelen az jutott eszembe, hogy talán már várt rám, annyira természetes volt neki az érkezésem. Fogalmam sem volt hogy mit kellene tennem, de minden a maga természetességével történt, mintha begyakorolt mozdulatok lettek volna.

A gyerek felém nyújtotta a kezét, hívogató várakozással. Már-már kísérteties volt az egész. A színes forgatagot már nem is láttam, csak őt egyedül.

Elfogadtam a felém nyújtott kezet, és hagytam hogy vezessen. Amint megérintettem a kezét, valami különös érzés fogott el. Mintha ismertem volna valahonnan. Mintha találkoztunk volna már valahol. A pórusainkon keresztül áramlottak az információk, talán emlékek is, de csak nagyon halványan, nem voltak felismerhetők. De volt olyan érzés, ami zavaróan ismerős volt.

Közben megérkeztünk a már ismerős patakhoz. Egy olyan szakaszánál álltunk meg, ahol lelassult a víz mozgása, egy kisebb tószerű képződmény jött létre, szinte tükörsima vízfelülettel. Megálltunk a part szélén, nem zavartuk fel mi sem a nyugodt felületet. Vezetőm kicsit meghúzta a kezem, mutatta hogy nézzek bele a vízbe.

Gondoltam meg szeretné mutatni milyen kristálytiszta. Mind a ketten a víztükör fölé hajoltunk.

Először nem tűnt fel mit látok. Aztán pedig értelmetlennek tűnt az egész. A visszatükrözött kép a valóságnak éppen a fordítottja volt. Ahol az én arcomnak kellett volna lenni, ott egy gyerek arc volt, az én ábrázatom pedig a gyerek arca helyéről nézett vissza. Egyben groteszk és egyben félelmetes látvány volt.

Nem messze tőlünk egy kisebb facsoport alkotta árnyékos helyet láttam. Padokkal, asztalkákkal. Hívogatóan csábító volt, hogy lepihenjek és próbáljam megemészteni a látottakat.

A gyerektömeget, az engem kiválasztó egyetlen gyerek társaságát, a vízben visszatükröződő képmásunkat, és a legfontosabb, hogy végre tisztában legyek az egész értelmével, a feladatommal.

A pihenőhely felé indultunk. Most már én vezettem. A fordított tükörképünk megpillantása után éreztem, hogy kettőnk közül, már én vagyok az aki vezet.

Mintha egy szabadtéri étterem egyik asztalához telepedtünk volna le, olyan volt a hangulata a helynek.

Egymással szemben ültünk le. Amint elhelyezkedtünk, igyekeztem jobban szemügyre venni a fiút, hiszen eddig erre nem volt lehetőségem.

Szinte teljesen fehér, szőke haján fényesen csillogott a nap fénye. Kék szeme félénk kíváncsisággal figyelt engem. Már nem volt benne az a magabiztosság, az az erős, szinte bénító tekintet, amit akkor éreztem, amikor először megpillantottam. Most inkább visszahúzódó, szelídséget láttam benne. Az erős napsütésben hunyorítania kellett, így nézett engem, amíg a vakító fény könnyeket nem csalt a szemébe. A gyermeki arcra vidám kis ráncokat rajzolt a hunyorítás, de a figyelme kitartó volt.

Az asztalunkon már természetesnek hatott, hogy egy étlapszerű kis füzet hevert.

Felemeltem és belelapoztam. Nem étlap volt, hanem egy nagyon részletes leírása a szigetnek. Egy tájékoztató. Volt benne egy térkép is, hogy könnyebben megtalálhatóak legyenek az általam már felfedezett helyek.

A rét ahol magamhoz tértem.

A gyerekek tisztása, ahol folyamatosan rohangáltak.

A patak által alkotott nagyobb vízfelület, ahol az érthetetlen tükörképet láttam.

És ez a hely, ahol most ültünk.

Ezt a helyet, a füzetben az újrakezdés helyének jelölte az írója. Elkezdtem olvasni.

A szerencsés kiválasztottak kerülhetnek erre a szigetre. Van, aki miután magához tér, annyira megrémül a helyzettől, hogy egyszerűen nem talál meg semmilyen állomást azok közül a helyek közül, amiket korábban felsoroltam.

Ha el is érte a gyerekzsivajtól hangos tisztást, nem mindenki részesül abban a szerencsében, hogy meglátja az őt kiválasztó gyermek tekintetét.

Végül, az sem általános, hogy a víztükör fordítva tükrözi vissza a valóságos képet.

Ha azonban mindez teljesülne, ahogyan nálam ez így is volt, akkor rendkívül szerencsésnek kell hogy érezzem magam.

Szerencsésnek, mert aki velem szemben ül nem más, mint az én három éves önmagam. Lehetőségem van vele beszélgetni, tanítgatni.

Az ő gyermeki eszének megfelelően megpróbálni átadni azokat a tanácsokat, intelmeket, amiket fontosnak tartok az előtte álló életben.

Minderre egy teljes napom van, ami után az otthoni megszokott helyemen fogok ébredni, és nem fogom tudni eldönteni, hogy ez egy álom volt-e csupán, vagy valóság.

Ez az álmom, vagy nem is tudom, hogy minek nevezzem. Álom vagy valóság?

Az viszont biztos, hogy mióta jelentkezett, másként élem az életem. Megfontoltabb tudok lenni, a döntéseimet úgy hozom meg, hogy átgondolom, milyen tanácsot is adnék ebben az esetben önmagamnak. Ebben a helyzetben, nincs értelme a félrebeszélésnek, hiszen mi értelme lenne hamis információkkal ellátnod a hároméves önmagad.

robe•  2021. szeptember 18. 23:26

Emlékek IV. - Nagypapi aranyórái

 

Emlékek

Nagypapi aranyórái

  

Kisiskolás voltam még, amikor a nyári szünetre azt a feladatot kaptuk, hogy kezdjünk el valamit gyűjteni. Valamit, ami különösen érdekel. Bajban voltam, mert nem volt semmi ami annyira vonzott volna, hogy éjt nappallá téve, minden időmet a gyűjtőszenvedélyemnek szenteltem volna. Nem is voltam olyan típus, aki tud valamiért rajongani. Voltak osztálytársaim, akik már korábban elkezdtek gyűjteni pl. bélyeget, kisautókat, kártyanaptárakat, focis vagy kosaras kártyákat. A lányok inkább színes szalvétákat gyűjtöttek. Egy-egy alkalommal tetszettek is ezek a gyűjtemények, ahogy sokasodtak, de magamnak hosszabb ideig nem tudtam elképzelni.

 

Ahogy minden évben, ezt a szünetet is Nagypapiéknál töltöttem. A konyhában pihentünk ebéd után, amikor Nagyanyó kérdezte:

- Milyen volt ez az év az iskolában?

Sosem tartoztam a legjobbak közé, ezért nem szerettem ezt a kérdést. Olyan érzés volt, mintha mindig azt várták volna el tőlem, hogy a legjobb legyek, hogy büszkék lehessenek rám. Emiatt inkább szégyelltem azt felelni ami az igazság, vagyis azt hogy nem vagyok a legjobbak közt.

- Á, semmi különös nem történt – mondtam. - A tanárok a régiek, bár lett néhány új tantárgy is, azok közül párat újak tanítanak.

- Nem baj ha több okos embert megismersz – mondta Nagypapi és hozzátette halkan – mert akad a tanárok közt olyan is.

Bármilyen halkan mondta, Nagyanyó még a konyha túlsó oldalán mégis meghallotta.

- Pista ne mondj ilyet a gyereknek. A tanároktól bizony sokat lehet tanulni. Ők pedig napról napra azon fáradoznak, hogy minden gyerekfejbe beletöltsék a tudományt.

- Persze hogy azon fáradoznak. Mondtam én hogy nem? – válaszolta Nagypapi. – De nagyon sok olyan fölösleges dolgot beletöltenek a fejekbe, amikre aztán semmi szükség nem lesz.

- Nem tudhatod te azt Pista, hiszen a mi időnkben más volt.

Eszembe jutott a feladat a gyűjtésről, gondoltam megkérdezem mit javasolnak nekem, hátha van valami jó ötletük, ahogy mindig is szokott lenni.

- Képzeld Nagypapi, azt a feladatot kaptuk a szünetre, hogy kezdjünk el gyűjteni valamit. Olyan valamit, amit nem hagyunk aztán abba nyár végére sem. Olyat ami mindig nagyon érdekelni fog.

- Na nem megmondtam? – mormogta Nagypapi, de hangosan csak megkérdezte:

- És mire gondoltál? Van valami amit különösen szeretsz?

- Még nem jutott eszembe semmi. De még sok idő van a szünetből, biztos lesz valami ötletem.

- Mit szeretsz csinálni a szabadidődben? – kérdezte ravaszul.

- Legjobban olvasni szeretek, vagy még esetleg el szoktam járni sportolni, azt is szeretem.

- Na ez már valami. Majd kitalálunk valamit – mondta Nagyanyó.

- Tudod fiam én már régóta gyűjtök valamit - nézett rám hamisan Nagypapi. – Én aranyórákat gyűjtök. Már régóta.

No erre már Nagyanyó is felkapta a fejét:

- Pista, már megint nem segítesz, nem veszed komolyan az iskolát. Ne bolondítsd szegény gyereket.

- Éppen hogy segíteni akartam, de ha nem, hát nem – jegyezte meg Nagypapi, azzal fölkelt a székéről és kiindult az udvarra.

Én is készülődtem utána, hogy játsszak a kutyával, aki tudta, hogy ebéd után mindig jut neki is a maradékból. Ezért nagy örömmel ugrált körbe minket Nagypapival, akinek a kezében ott gőzölgött egy kis levescsont és egy kis főtt husi, amit sikerült Nagymami szeme elől eltüntetni.

- Na, lassabban egyed te! Még megakad a torkodon! – mondta Nagypapi a kutyának, aki meg sem hallotta. Úgy ette a maradékot, mintha valaki mérné az időt alatta.

Ott sertepertéltem Nagypapi körül és nem bírtam ki, hogy ne kérdezzem meg:

- Nagypapi, te tényleg az aranyórákat gyűjtötted?

- Nem csak gyűjtöttem, hanem gyűjtöm most is – válaszolta.

- És megmutatod nekem?

- Majd egyszer látni fogod megígérem neked.

Kicsit elszomorodtam, hogy nem rögtön, ezért tovább faggattam:

- És hol tartod őket? Valami biztonságos helyen?

- Több helyen is tartom őket. A legbiztonságosabb helyeken.

Nagyon kíváncsi lettem. Egész délután azon törtem a fejem, hogy hol lehetnek azok a nagyon biztonságos helyek. Azok a rejtekhelyek biztos nehezen észrevehetők, de elhatároztam, hogy megtalálom őket.

 

Elsőnek a kerekeskúthoz mentem. Körbejártam, jól megnéztem elölről, hátulról, de nem láttam semmi gyanúsat. Nagypapinak is feltűnt a nyomozásom, fél szemét rajtam tartotta. Éreztem, hogy figyel. Gondoltam, azért mert jó nyomon járok. Sosem mehettem nagyon közel a kúthoz egyedül, de most megpróbáltam belenézni, hátha látok valami gyanúsat. Ezt már Nagypapi sem hagyta. Nyakoncsípett.

- Mit keresel te itt? Hát nem tudod, hogy egyedül nem lehetsz a kútnál? Még beleesel nekem, aztán mi lesz az aranyóráimmal?

- Éppen azokat keresem. – feleltem.

- Ja, hogy azokat? – mosolyodott el a bajsza alatt. – Azokat nem az udvaron tartom.

 

Ahogy teltek a napok, egyre jobban alábbhagyott a lendületem. A sikertelenség miatt elment a kereséstől a kedvem. Rohant az idő, múltak a hetek.

Lassan vége felé közeledett a nyári szünet. Megoldódott a feladatom is. Nagyanyó tanácsára a könyveket kezdtem el gyűjteni. Voltak bőven belőle, sorozatok is sorakoztak egymás mellett. Mégsem jutott soha eszembe, hogy a könyvekre is lehet úgy tekinteni mint egy gyűjteményre.

 

Az iskolába menet én voltam egyedül, aki nem valamilyen albumot, vagy dobozt cipelt. Mindenki egytől-egyig így hozta be a gyűjteményét.

Nálam senki nem látott semmit. Néztek is nagyon, kérdezgettek is, hogy én mit gyűjtök? Mit hoztam? De én csak próbáltam olyan titokzatosan mosolyogni a nem létező bajszom alatt, mint ahogyan azt Nagypapi tette volna ebben a helyzetben.

Elfoglaltuk a helyünket az iskolapadokban.

Mindenki előtt ott hevertek a kedvencei, amit büszkén igazgattak.

Én egy füzetet tettem magam elé a táskámból. Egy teljesen hétköznapi vonalas füzetet. Már nem voltam érdekes senkinek, átnéztek rajtam.

Amikor a tanító néni bejött, elkezdődtek a nyári beszámolók és egyszer csak végre elhangzott a kérdés, amire mindenki várt már.

- No hadd lássam, ki mit hozott be! Mit gyűjtöttetek?

A tanító néni végigjáratta a szemét az iskolapadokon. Látta a büszke tekinteteken, hogy mindenkiben feszül már a mesélhetnék a gyűjteményéről.

És akkor meglátta előttem a füzetet.

A többiek is észrevették, hogy a tanító néni tekintete rajtam állapodott meg.

Többen kuncogtak, amikor hozzámfordult:

- Nos, megmutatod nekünk, hogy mit gyűjtöttél össze? Mit rejt a titokzatos füzet?

- Igen, megmutatom. – feleltem – én sok sok könyvet gyűjtöttem össze. Mesekönyveket, folytatásos történeteket, verseskönyveket. Mindből van nagyon sok. Ezeknek a címét és az írókat írtam be ebbe a füzetbe.

A tanító néni felvette a füzetet a padról, belelapozott. Egyre lassabban lapozott, elolvasott minden oldalt.

Olyan sok idő elment a füzetemmel az órából, hogy a többiekre már nem is maradt idő.

Már megint nem szereztem sok barátot, de nagyon büszke voltam arra, hogy a tanító néni az első napon egy hatalmas dicséretet írt be az ellenőrzőmbe.

 

Pár nap telt el, talán hetek is, mire újra találkozhattam Nagypapiékkal. Már nagyon vártam, hogy elmesélhessem a gyűjteményem sikerét. Még az ellenőrzőm is elvittem a dicsérettel.

 

Sajnos Nagypapi már nagyon beteg volt. Már nem tudott felkelni az ágyból. A mindig erős keze, most le volt fogyva a pizsama alatt. Az arca is vékonyabb volt. Csak a szeme csillogott úgy mintha semmi baj nem lenne. Most is felcsillant benne a huncutság, mint mindig amikor meglátott. Nagyon örültem, hogy örömöt szereztem neki, és végre büszke lehet rám.

Csak nézett és láttam, hogy picit könnyes lett a szeme.

Odaintett magához, hogy üljek az ágyára.

- Tudod fiam – kezdte – nagyon büszke vagyok rád. Nem csak a beírt dicséret miatt, hanem azért, mert láthatom ahogyan egyre okosabb és értelmesebb leszel.

Egy nagy levegőt vett és folytatta:

- Azt hiszem itt az ideje, hogy meséljek az én aranyóráimról. Tudod fiam, igazat mondtam, régóta gyűjtögetem őket. És bizony a legbiztonságosabb helyeken őrzöm őket. A szívemben, a lelkemben és az emlékezetemben. Mert az én aranyóráim azok az órák, amiket veled, és azokkal tölthetek, akiket a legjobban szeretek.

 

Most márt értem Nagypapi miért mosolygott a bajsza alatt amikor azt figyelte, hogy én hogyan keresem az aranyórákat.

Most már értem, miért mondta a kút mellett, hogy nehogy beleessek, mert mi lesz akkor az aranyóráival.

Most már értem, hogy ez a világon a legszebb aranyóra gyűjtemény. Én is igyekszem minél többet gyűjteni belőle, és mélyen elraktározni a rejtekhelyeimen.



robe•  2021. augusztus 20. 19:32

Gyilkos áldozat IV.

Gyilkos áldozat IV.


Egyesült Királyság, Oxfordi Egyetem

Társadalomtudományi Tanszék

 

Stefan Metzger előadására érkezett kérdések

 

Egy levelet fogok felolvasni Önöknek. Nem változtattam benne semmit, mindent úgy fognak hallani, ahogyan én is megkaptam.

 

Tehát a levél:

Üdvözlöm,

Szeretném Önnel megosztani egy álmomat. Nem is helyénvaló ha egy álomként említem, mert többször visszatérő álomról van szó.

Elöljáróban magamról annyit szeretnék leírni, hogy harminc éve könyvelő vagyok. Egy könyvelőirodát vezetek. Több alkalmazottam van, sokan ismernek és tudja ahogy szokás, ha az ember eredményesen dolgozik, akkor továbbadják az elérhetőségét. Mondhatom, hogy nincs okom panaszra.

Talán a harminc évnyi munka, a sok-sok statisztika, számla, adóbevallások, leltározások lehetnek az okai annak a visszatérő álmomnak amiről írok. Fő profilom a leltárkészítés, ami adódhat felszámolásból, vagy csak a szokásos éves zárás.

Nagyon élénken emlékszem, hogy késő délután volt, amikor már csak magam vagyok az irodában, váratlanul határozott kopogást hallottam az ajtómon. Meglepődve pattantam fel, hiszen ilyenkor már minden ajtó elméletileg zárva kellene hogy legyen, nem értettem hogy mégis hogyan jutott be hozzám valaki.

Ajtót nyitottam. Egy elegáns, középkorú úr állt az ajtóban.

- Elnézést kérek a késői zavarásért. Amiért jöttem meglehetősen kényes dolog és nem akartam, hogy zavarjanak vagy hogy valaki más is hallhassa.

- Nos, fáradjon beljebb – tártam szélesebbre az ajtót -.

Hellyel kínáltam az idegent, aki nem fogadott el semmit. Kezében szorongatta barna bőr aktatáskáját, és bevallom kíváncsi voltam rá, hogy mi van benne. Szerettem a kihívásokat, a titokzatos ügyeket.

- Sokat hallottam magáról, az irodájáról. Csupa jót. Azonban ha egy könyvelőirodáról csupa jót hallani amögött kell hogy legyen valami kis hamisság, ami lehetővé teszi azoknak a jogi kiskapuknak a használatát, aminek eredményeképpen, több marad a zsebünkben.

- Amíg nem tudom hogy miről van szó, addig ezt nem tudom kommentálni. – válaszoltam.

- Hamarosan a lényegre térek, de előtte – csak kíváncsiságból – szeretném megkérdezni: vallásos embernek tartja magát?

- Nem számítottam erre a kérdésre. Tudja a könyvelés, a számviteli szakma, erősen realisztikus dolog. A leltározás alkalmával, csak azt tudom értékelni ha látom is azt amiről szó van. Nekem kevés ha azt mondja valaki hogy azt hiszi megvan. Ezzel azt akarom mondani, hogy a hitnek is megvan a helye, de nem a mi szakmánkban.

- Teljesen igaza van, nagyjából ezt a választ sejtettem. Biztos vagyok benne, hogy jól tudunk együtt dolgozni. Mit szólna egy leltározásra erősen hasonlító megbízáshoz, ami több évig lefoglalná minden kapacitását?

- Kíváncsivá tesz, de mivel nem tudok semmit a részletekről, nem áll módomban sem igent, sem nemet mondani.

- Dőljön hátra kérem, remélem nem fogom fárasztani, mert meglehetősen igénybe veszi a figyelmét amit elmondok Önnek.

- A nagyon messzi múltba kell visszamennünk, hogy elejétől a végéig képben legyen. Persze a „nagyon messzi” relatív. Ha emberi életévekben mérjük, akkor valóban nagyon sok idő, de van amit nem ebben a mértékben kell elképzelni.

- Mond magának valamit a Teremtés? Elgondolkodott azon, hogy hogyan is történhetett? Hogyan alakulhatott az ember, az emberiség sorsa? Mi vagy Ki volt aki irányította ebben? Miért ebbe az irányba ment a fejlődés? És végül, mi lett volna ha…?

Ezekre a kérdésekre fog tőlem válaszokat kapni.

- Amikor Isten megteremtette az Embert, elhelyezte az Édenben, hogy éljen boldog és tudatlan örök életet. Nem volt ez más, mint maga a puszta létezés. Persze több volt az állatoknál, akiket irányítani volt képes.

Tudott örülni a körülötte lévő csodának, a növényeknek, a madaraknak, a csörgedező pataknak, az erdőnek, a hegyeknek. Isten neki adta az Éden minden gyümölcsét. Egyetlen fa gyümölcse volt ez alól kivétel. A jó és gonosz tudásának fájának gyümölcse.

De mégis hiányzott mellőle valami/valaki akire szeretettel tud nézni, akinek a kedvét lesi.

Próbálkozott az Isten többféle megoldással, azonban nem tudott az Ember teljesen boldog lenni.

Ezért az Isten mély álomba ringatta az Embert, és az oldalbordájából megalkotta az Asszonyt. Együtt éltek boldogságban az idők végezetéig.

Azaz éltek volna, ha nem történik meg az, ami miatt itt kell hogy legyek.

A történetből kimaradt rész az, ami lényeges a mi szempontunkból.

Isten szerette volna próbára tenni az Embert és újdonsült társát, az Asszonyt, akiket nevezzünk a nevükön Ádámot és Évát. Képesek-e értékelni az Éden nyújtotta örök életet, az örök boldogságot annyira, hogy lemondjanak arról az egy dologról, amit megtiltott a nekik. Ennek bizonyságára kieszelt egy furfangos tervet.

Magához rendelte Lucifert, a minden gonosz és minden csábítás legnagyobb ismerőjét és mesterét. Megbízta azzal, hogy próbálja meg rávenni Ádámot és Évát a tiltott fa gyümölcsének megkóstolására.

Lucifer szívesen fogadta a feladatot, meg is egyeztek valamiben. Mondhatni szerződést kötöttek. Ha Lucifer sikerrel jár, akkor egy kis időre szeretné megkapni ezt a nemrég teremtett új világot. Kis időre, ami az isteni létezéshez képest csak töredék, de a mai ember életéhez mérve jelentős. A szerződés több ezer évre szólt.

Isten biztos volt teremtményei hűségében, ezért rábólintott az egyezségre.

Innentől vissza is térhetünk történetünk ismert epizódjaihoz. Igen, Lucifer sikeresen vette rá Évát, hogy a jó és gonosz tudásának fájáról belekóstoljon annak gyümölcsébe, sőt Ádámot is rávette erre.

Tudjuk mindnyájan milyen következményei lettek ennek. Az Édenből való kiűzetés, örökös küzdelem betegségekkel, örökös harc, kegyetlenség ember és ember, testvér és testvér között.

Lucifer kiélte minden gonoszságát, ami a hosszú évek alatt teljesen átitatta az emberiséget.

Ám Lucifer nem örülhetett sokáig a sikereinek, mert a Teremtő látva milyen gyönyörét leli a gonoszságban, kitaszította az angyalok közül. Nem csak őt, hanem számos követőjét is. A kitaszítás nagyjából minden harmadik angyalt érintett.

Isten amint látta hogy az emberek milyen könnyen hajlandók engedni a kísértéseknek, mennyivel könnyebben választják a sötétséget, egyre jobban megbánta teremtésüket.

Nem részletezem tovább…, hiszen ismeri az özönvíz történetét, az újrakezdés lehetőségét. Amiben természetesen az emberi gyarlóság sorsszerűen ismétlődött. Az emberek, köszönhetően a sok-sok kísértésnek és az új dolgokra való nyitottságuknak, egyre gyorsabb ütemben fejlődtek. Persze ehhez szükség volt a sok-sok háborúskodásra, járványra, kísérletezésre. De ha nincs kíváncsiság amihez nem párosul a tanulás és a szakértelem a tudomány, akkor most nem tartana itt a világ, ahol most van.

- Nem kell válaszolnia, csak megkérdezem: Vajon mit választanának többen? A boldog nagyon hosszú, de tudatlan létet, vagy ezt a mostani kalandos, eseményekkel teli érdekes életet, ami tele van sikerrel, kudarccal, küzdéssel, örökös versengéssel? – De mindegy hagyjuk is.

Csak megjegyzem halkan, hogy ez a gyors fejlődés nem Istennek tetsző ám… A nagyon korai időben, amikor látta mi mindenre képesek maguk erejéből az emberek, alaposan megnehezítette a dolgukat, hisz összezavarta őket a különböző nyelvekkel, hogy ne értsék meg egymást olyan könnyen.

- Hogy mi lesz a dolga? – Gondolom már kíváncsi a feladatra. Nos a szerződés szerinti idő a vége felé közeledik. Szeretném, ha mindenki belátná azt, hogy a gonosz, az ármány, nemcsak rombolni tud, hanem képes ezt a világot a haladás útján tartani.

Az emberiség történetét fel kell osztani szakaszokra, amikben a felfedezéseket, újításokat előtérbe kell helyezni. Fel kell térképezni az emberek, népcsoportok lelkét. Méghozzá oly módon, hogy számba kell venni minden jó és gonosz cselekedetet. Ehhez kell az Ön hithez való hozzáállása. Hiszen el kell tudni különíteni egyértelműen a két csoportot.

A végeredménynek meggyőzőnek kell lennie. Annyira meggyőzőnek, hogy ne legyen se Isten se Ember aki kétségbe vonhatná az elért eredményeket. A kísértéssel, a kíváncsisággal, az új dolgok kipróbálásával, az emberi léptékkel mért időben elért fejlődést.

Természetesen ehhez én szállítom az adatokat. Nem lehet egy percre sem kétséges az eredmény, ami után meg fogja kapni a fizetségét. Olyan fizetséget, amiről eddig még nem is álmodott.

Ennyi az álom. Sajnos az eredményig soha nem jutok el, bármennyire is szeretnék.


Kedves Hallgatóim, eddig tartott a levél.

Bizony, ha megállunk egy percre és elmélyedünk abban, hogy ki-ki a saját életében honnan-hová volt képes eljutni, nagyon változatos eredmények születhetnek. Az eredmények érdekében, ki-, mire volt képes. Tiszta-e a lelkiismerete? Meg van-e a beismerés képessége, hogy belássa, még magával Luciferrel is szövetséget kötne, hogy elérje a céljait?

Kérem gondolják ezt végig, mert lehet hogy nem csak az álombéli szerződés közeleg a végéhez. Talán mindenkinek külön szerződése van mélyen belül, aminek feltételeit csak a szerződő felek ismerik. Mérlegeljenek…

robe•  2021. augusztus 6. 22:38

Gyilkos áldozat V.


Gyilkos áldozat V.

 

Egyesült Királyság, Oxfordi Egyetem

Társadalomtudományi Tanszék

 

Stefan Metzger előadására érkezett kérdések

 

Talán egy kis zörej vagy egy kis egyenetlenség az úttesten lehetett az oka, hogy kinyitottam a szemem. Mindenesetre a legjobbkor.

130 km/óra sebességgel sodródtam az autópálya belső sávjában a szembejövő oldalt elválasztó betonfal felé. Lehet hogy az őrangyalom volt. Sőt egészen biztos hogy ő volt.

Valaki azt mondta nekem néhány nappal ezelőtt, hogy:

„- soha ne legyél gyorsabb, mint az őrangyalod!”

Nem lehet véletlen…

Most már tudom, hogy mit is jelent ez egészen pontosan.

Az autópálya monoton egyhangúsága mindig kihívás a vezetőnek. Különösen egy végigdolgozott nap után fáradtan, melegben, kínzó szembe napfénnyel kiegészítve.

Még érezni vélem az arcomon a valóságba visszatérítő halvány érintést, ami félresöpörte a halál közeledő leheletét. Szegény őrangyalomnak adtam munkát bőven, mert nem tanultam belőle. Nem álltam félre, nem nyújtóztattam ki a végtagjaimat. Még kétszer kerültem ezen az úton hasonlóan életveszélyes helyzetbe.

Neki köszönhetem hogy leparkolhattam a ház előtt épségben. Hazaérve benéztem a hűtőbe, láttam mi minden közül választhatnék. A szemem kívánta, de nem éreztem éhséget ami ilyenkor már kínozni szokott. Nem vágytam semmi másra, csak  hogy végre lehunyhassam fáradt szemeimet.

 

A reggel a szokásos rutin volt. Az ébresztő belehasít a csendbe, ki az ágyból, felkapom a kikészített úszónadrágot törölköző a vállamra és irány a medence. Ez az ami igazán felébreszt, helyreráz. Korán van még hideg a víz, bár már a megszokás miatt kevésbé érzem. Néhány hossz után jöhet a zuhany, öltözés. A kipancsolt vizet gondosan össze szokás takarítani, mert rend a lelke mindennek. A mai reggel, talán a szemüvegem hiánya miatt (a lakásban felejtettem), nem láttam jól merre van a padlón a víz, így nem tartottam szükségesnek összehúzni.

 

Kis rendrakás indulás előtt, minden reggel ugyanaz. Majd ismét autóba ültem irány az autópálya, majd a munka.

Bejárat, öltöző, mindenhol kollégák állnak beszélgetnek, álmosan pislognak, dohányoznak. Valószínűleg meg sem hallották hogy rájuk köszöntem, de ez nem változtat semmin, én zsigerből köszönök mindenkinek. Öltöző után, már az üzem folyosóján lépkedek a napi beosztást mutató tábla felé, hogy leolvassam melyik részlegben lesz a mai munkám.

A több részleg között vannak kedveltek és kevésbé kedveltek. Az utóbbiakkal szoktam kezdeni, és haladok sorban. Meglepetésemre nem találtam a nevem egyiknél sem. Bevillant egy gondolat. Nem lehetek ilyen balfék! Lehet hogy szabadnapom van ma? Figyelmetlen voltam és bejöttem dolgozni? Előfordult már ez is velem korábban.

Elindultam a vezetői iroda felé, hogy tisztázzam a helyzetet, de előtte befordultam a mosdóba, kicsit megmossam hideg vízzel az arcom.

A mosdónál megállva belenéztem a tükörbe, lássam milyen értelmes arcot tudok vágni, de nem hittem a szememnek…

A tükörben a mögöttem lévő mosdóajtót láttam, én nem voltam sehol. Vagyis a tükörképem nem volt sehol. Megdörzsöltem a szemem, hátha valami baj van vele. De nem volt baj vele. Velem volt a baj.

Nem voltam sehol…

 

Vagyis dehogynem voltam.

Az autópálya közepén voltam az autóm mellett. Szegény kis kedvencem éppen egy kíméletlen autómentő platójára emelték fel. Rengeteg tűzoltó takarította a kifolyt üzemanyagot, rendőrök méricskéltek, tolták maguk előtt erre-arra a távolságmérő kereket, mentők pakolták össze a holmijukat, de velem aki az úton hevertem, már nem foglalkozott senki.

 

Megértettem, hogy ez egyszer gyorsabb voltam az őrangyalomnál.

 

Ez talán csak egy álom volt? Mindenesetre megyek a fürdőszobába belenézek a tükörbe.

Az oldalon sütiket (cookie-kat) használunk egyes funkciók (úgy mint belépés vagy beállítások elmentése) biztosításához, valamint biztonsági okokból. Harmadik féltől származó sütiket használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. A sütikről részletes tájékoztató olvasható adatvédelmi tájékoztatónkban. A süti beállításokat lehetőség van személyre szabni ezen az oldalon vagy az "Elfogadom" gombra kattintva hozzájárulhatsz az összes süti használatához.Elfogadom