robe blogja

Irodalom
robe•  2021. szeptember 18. 23:26

Emlékek IV. - Nagypapi aranyórái

 

Emlékek

Nagypapi aranyórái

  

Kisiskolás voltam még, amikor a nyári szünetre azt a feladatot kaptuk, hogy kezdjünk el valamit gyűjteni. Valamit, ami különösen érdekel. Bajban voltam, mert nem volt semmi ami annyira vonzott volna, hogy éjt nappallá téve, minden időmet a gyűjtőszenvedélyemnek szenteltem volna. Nem is voltam olyan típus, aki tud valamiért rajongani. Voltak osztálytársaim, akik már korábban elkezdtek gyűjteni pl. bélyeget, kisautókat, kártyanaptárakat, focis vagy kosaras kártyákat. A lányok inkább színes szalvétákat gyűjtöttek. Egy-egy alkalommal tetszettek is ezek a gyűjtemények, ahogy sokasodtak, de magamnak hosszabb ideig nem tudtam elképzelni.

 

Ahogy minden évben, ezt a szünetet is Nagypapiéknál töltöttem. A konyhában pihentünk ebéd után, amikor Nagyanyó kérdezte:

- Milyen volt ez az év az iskolában?

Sosem tartoztam a legjobbak közé, ezért nem szerettem ezt a kérdést. Olyan érzés volt, mintha mindig azt várták volna el tőlem, hogy a legjobb legyek, hogy büszkék lehessenek rám. Emiatt inkább szégyelltem azt felelni ami az igazság, vagyis azt hogy nem vagyok a legjobbak közt.

- Á, semmi különös nem történt – mondtam. - A tanárok a régiek, bár lett néhány új tantárgy is, azok közül párat újak tanítanak.

- Nem baj ha több okos embert megismersz – mondta Nagypapi és hozzátette halkan – mert akad a tanárok közt olyan is.

Bármilyen halkan mondta, Nagyanyó még a konyha túlsó oldalán mégis meghallotta.

- Pista ne mondj ilyet a gyereknek. A tanároktól bizony sokat lehet tanulni. Ők pedig napról napra azon fáradoznak, hogy minden gyerekfejbe beletöltsék a tudományt.

- Persze hogy azon fáradoznak. Mondtam én hogy nem? – válaszolta Nagypapi. – De nagyon sok olyan fölösleges dolgot beletöltenek a fejekbe, amikre aztán semmi szükség nem lesz.

- Nem tudhatod te azt Pista, hiszen a mi időnkben más volt.

Eszembe jutott a feladat a gyűjtésről, gondoltam megkérdezem mit javasolnak nekem, hátha van valami jó ötletük, ahogy mindig is szokott lenni.

- Képzeld Nagypapi, azt a feladatot kaptuk a szünetre, hogy kezdjünk el gyűjteni valamit. Olyan valamit, amit nem hagyunk aztán abba nyár végére sem. Olyat ami mindig nagyon érdekelni fog.

- Na nem megmondtam? – mormogta Nagypapi, de hangosan csak megkérdezte:

- És mire gondoltál? Van valami amit különösen szeretsz?

- Még nem jutott eszembe semmi. De még sok idő van a szünetből, biztos lesz valami ötletem.

- Mit szeretsz csinálni a szabadidődben? – kérdezte ravaszul.

- Legjobban olvasni szeretek, vagy még esetleg el szoktam járni sportolni, azt is szeretem.

- Na ez már valami. Majd kitalálunk valamit – mondta Nagyanyó.

- Tudod fiam én már régóta gyűjtök valamit - nézett rám hamisan Nagypapi. – Én aranyórákat gyűjtök. Már régóta.

No erre már Nagyanyó is felkapta a fejét:

- Pista, már megint nem segítesz, nem veszed komolyan az iskolát. Ne bolondítsd szegény gyereket.

- Éppen hogy segíteni akartam, de ha nem, hát nem – jegyezte meg Nagypapi, azzal fölkelt a székéről és kiindult az udvarra.

Én is készülődtem utána, hogy játsszak a kutyával, aki tudta, hogy ebéd után mindig jut neki is a maradékból. Ezért nagy örömmel ugrált körbe minket Nagypapival, akinek a kezében ott gőzölgött egy kis levescsont és egy kis főtt husi, amit sikerült Nagymami szeme elől eltüntetni.

- Na, lassabban egyed te! Még megakad a torkodon! – mondta Nagypapi a kutyának, aki meg sem hallotta. Úgy ette a maradékot, mintha valaki mérné az időt alatta.

Ott sertepertéltem Nagypapi körül és nem bírtam ki, hogy ne kérdezzem meg:

- Nagypapi, te tényleg az aranyórákat gyűjtötted?

- Nem csak gyűjtöttem, hanem gyűjtöm most is – válaszolta.

- És megmutatod nekem?

- Majd egyszer látni fogod megígérem neked.

Kicsit elszomorodtam, hogy nem rögtön, ezért tovább faggattam:

- És hol tartod őket? Valami biztonságos helyen?

- Több helyen is tartom őket. A legbiztonságosabb helyeken.

Nagyon kíváncsi lettem. Egész délután azon törtem a fejem, hogy hol lehetnek azok a nagyon biztonságos helyek. Azok a rejtekhelyek biztos nehezen észrevehetők, de elhatároztam, hogy megtalálom őket.

 

Elsőnek a kerekeskúthoz mentem. Körbejártam, jól megnéztem elölről, hátulról, de nem láttam semmi gyanúsat. Nagypapinak is feltűnt a nyomozásom, fél szemét rajtam tartotta. Éreztem, hogy figyel. Gondoltam, azért mert jó nyomon járok. Sosem mehettem nagyon közel a kúthoz egyedül, de most megpróbáltam belenézni, hátha látok valami gyanúsat. Ezt már Nagypapi sem hagyta. Nyakoncsípett.

- Mit keresel te itt? Hát nem tudod, hogy egyedül nem lehetsz a kútnál? Még beleesel nekem, aztán mi lesz az aranyóráimmal?

- Éppen azokat keresem. – feleltem.

- Ja, hogy azokat? – mosolyodott el a bajsza alatt. – Azokat nem az udvaron tartom.

 

Ahogy teltek a napok, egyre jobban alábbhagyott a lendületem. A sikertelenség miatt elment a kereséstől a kedvem. Rohant az idő, múltak a hetek.

Lassan vége felé közeledett a nyári szünet. Megoldódott a feladatom is. Nagyanyó tanácsára a könyveket kezdtem el gyűjteni. Voltak bőven belőle, sorozatok is sorakoztak egymás mellett. Mégsem jutott soha eszembe, hogy a könyvekre is lehet úgy tekinteni mint egy gyűjteményre.

 

Az iskolába menet én voltam egyedül, aki nem valamilyen albumot, vagy dobozt cipelt. Mindenki egytől-egyig így hozta be a gyűjteményét.

Nálam senki nem látott semmit. Néztek is nagyon, kérdezgettek is, hogy én mit gyűjtök? Mit hoztam? De én csak próbáltam olyan titokzatosan mosolyogni a nem létező bajszom alatt, mint ahogyan azt Nagypapi tette volna ebben a helyzetben.

Elfoglaltuk a helyünket az iskolapadokban.

Mindenki előtt ott hevertek a kedvencei, amit büszkén igazgattak.

Én egy füzetet tettem magam elé a táskámból. Egy teljesen hétköznapi vonalas füzetet. Már nem voltam érdekes senkinek, átnéztek rajtam.

Amikor a tanító néni bejött, elkezdődtek a nyári beszámolók és egyszer csak végre elhangzott a kérdés, amire mindenki várt már.

- No hadd lássam, ki mit hozott be! Mit gyűjtöttetek?

A tanító néni végigjáratta a szemét az iskolapadokon. Látta a büszke tekinteteken, hogy mindenkiben feszül már a mesélhetnék a gyűjteményéről.

És akkor meglátta előttem a füzetet.

A többiek is észrevették, hogy a tanító néni tekintete rajtam állapodott meg.

Többen kuncogtak, amikor hozzámfordult:

- Nos, megmutatod nekünk, hogy mit gyűjtöttél össze? Mit rejt a titokzatos füzet?

- Igen, megmutatom. – feleltem – én sok sok könyvet gyűjtöttem össze. Mesekönyveket, folytatásos történeteket, verseskönyveket. Mindből van nagyon sok. Ezeknek a címét és az írókat írtam be ebbe a füzetbe.

A tanító néni felvette a füzetet a padról, belelapozott. Egyre lassabban lapozott, elolvasott minden oldalt.

Olyan sok idő elment a füzetemmel az órából, hogy a többiekre már nem is maradt idő.

Már megint nem szereztem sok barátot, de nagyon büszke voltam arra, hogy a tanító néni az első napon egy hatalmas dicséretet írt be az ellenőrzőmbe.

 

Pár nap telt el, talán hetek is, mire újra találkozhattam Nagypapiékkal. Már nagyon vártam, hogy elmesélhessem a gyűjteményem sikerét. Még az ellenőrzőm is elvittem a dicsérettel.

 

Sajnos Nagypapi már nagyon beteg volt. Már nem tudott felkelni az ágyból. A mindig erős keze, most le volt fogyva a pizsama alatt. Az arca is vékonyabb volt. Csak a szeme csillogott úgy mintha semmi baj nem lenne. Most is felcsillant benne a huncutság, mint mindig amikor meglátott. Nagyon örültem, hogy örömöt szereztem neki, és végre büszke lehet rám.

Csak nézett és láttam, hogy picit könnyes lett a szeme.

Odaintett magához, hogy üljek az ágyára.

- Tudod fiam – kezdte – nagyon büszke vagyok rád. Nem csak a beírt dicséret miatt, hanem azért, mert láthatom ahogyan egyre okosabb és értelmesebb leszel.

Egy nagy levegőt vett és folytatta:

- Azt hiszem itt az ideje, hogy meséljek az én aranyóráimról. Tudod fiam, igazat mondtam, régóta gyűjtögetem őket. És bizony a legbiztonságosabb helyeken őrzöm őket. A szívemben, a lelkemben és az emlékezetemben. Mert az én aranyóráim azok az órák, amiket veled, és azokkal tölthetek, akiket a legjobban szeretek.

 

Most márt értem Nagypapi miért mosolygott a bajsza alatt amikor azt figyelte, hogy én hogyan keresem az aranyórákat.

Most már értem, miért mondta a kút mellett, hogy nehogy beleessek, mert mi lesz akkor az aranyóráival.

Most már értem, hogy ez a világon a legszebb aranyóra gyűjtemény. Én is igyekszem minél többet gyűjteni belőle, és mélyen elraktározni a rejtekhelyeimen.



Az oldalon sütiket (cookie-kat) használunk egyes funkciók (úgy mint belépés vagy beállítások elmentése) biztosításához, valamint biztonsági okokból. Harmadik féltől származó sütiket használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. A sütikről részletes tájékoztató olvasható adatvédelmi tájékoztatónkban. A süti beállításokat lehetőség van személyre szabni ezen az oldalon vagy az "Elfogadom" gombra kattintva hozzájárulhatsz az összes süti használatához.Elfogadom