robe blogja
IrodalomEmlékek IV. - Nagypapi aranyórái
Emlékek
Nagypapi aranyórái
Kisiskolás voltam még, amikor a nyári szünetre azt a feladatot kaptuk, hogy kezdjünk el valamit gyűjteni. Valamit, ami különösen érdekel. Bajban voltam, mert nem volt semmi ami annyira vonzott volna, hogy éjt nappallá téve, minden időmet a gyűjtőszenvedélyemnek szenteltem volna. Nem is voltam olyan típus, aki tud valamiért rajongani. Voltak osztálytársaim, akik már korábban elkezdtek gyűjteni pl. bélyeget, kisautókat, kártyanaptárakat, focis vagy kosaras kártyákat. A lányok inkább színes szalvétákat gyűjtöttek. Egy-egy alkalommal tetszettek is ezek a gyűjtemények, ahogy sokasodtak, de magamnak hosszabb ideig nem tudtam elképzelni.
Ahogy minden évben, ezt a szünetet is Nagypapiéknál töltöttem. A konyhában pihentünk ebéd után, amikor Nagyanyó kérdezte:
- Milyen volt ez az év az iskolában?
Sosem tartoztam a legjobbak közé, ezért nem szerettem ezt a kérdést. Olyan érzés volt, mintha mindig azt várták volna el tőlem, hogy a legjobb legyek, hogy büszkék lehessenek rám. Emiatt inkább szégyelltem azt felelni ami az igazság, vagyis azt hogy nem vagyok a legjobbak közt.
- Á, semmi különös nem történt – mondtam. - A tanárok a régiek, bár lett néhány új tantárgy is, azok közül párat újak tanítanak.
- Nem baj ha több okos embert megismersz – mondta Nagypapi és hozzátette halkan – mert akad a tanárok közt olyan is.
Bármilyen halkan mondta, Nagyanyó még a konyha túlsó oldalán mégis meghallotta.
- Pista ne mondj ilyet a gyereknek. A tanároktól bizony sokat lehet tanulni. Ők pedig napról napra azon fáradoznak, hogy minden gyerekfejbe beletöltsék a tudományt.
- Persze hogy azon fáradoznak. Mondtam én hogy nem? – válaszolta Nagypapi. – De nagyon sok olyan fölösleges dolgot beletöltenek a fejekbe, amikre aztán semmi szükség nem lesz.
- Nem tudhatod te azt Pista, hiszen a mi időnkben más volt.
Eszembe jutott a feladat a gyűjtésről, gondoltam megkérdezem mit javasolnak nekem, hátha van valami jó ötletük, ahogy mindig is szokott lenni.
- Képzeld Nagypapi, azt a feladatot kaptuk a szünetre, hogy kezdjünk el gyűjteni valamit. Olyan valamit, amit nem hagyunk aztán abba nyár végére sem. Olyat ami mindig nagyon érdekelni fog.
- Na nem megmondtam? – mormogta Nagypapi, de hangosan csak megkérdezte:
- És mire gondoltál? Van valami amit különösen szeretsz?
- Még nem jutott eszembe semmi. De még sok idő van a szünetből, biztos lesz valami ötletem.
- Mit szeretsz csinálni a szabadidődben? – kérdezte ravaszul.
- Legjobban olvasni szeretek, vagy még esetleg el szoktam járni sportolni, azt is szeretem.
- Na ez már valami. Majd kitalálunk valamit – mondta Nagyanyó.
- Tudod fiam én már régóta gyűjtök valamit - nézett rám hamisan Nagypapi. – Én aranyórákat gyűjtök. Már régóta.
No erre már Nagyanyó is felkapta a fejét:
- Pista, már megint nem segítesz, nem veszed komolyan az iskolát. Ne bolondítsd szegény gyereket.
- Éppen hogy segíteni akartam, de ha nem, hát nem – jegyezte meg Nagypapi, azzal fölkelt a székéről és kiindult az udvarra.
Én is készülődtem utána, hogy játsszak a kutyával, aki tudta, hogy ebéd után mindig jut neki is a maradékból. Ezért nagy örömmel ugrált körbe minket Nagypapival, akinek a kezében ott gőzölgött egy kis levescsont és egy kis főtt husi, amit sikerült Nagymami szeme elől eltüntetni.
- Na, lassabban egyed te! Még megakad a torkodon! – mondta Nagypapi a kutyának, aki meg sem hallotta. Úgy ette a maradékot, mintha valaki mérné az időt alatta.
Ott sertepertéltem Nagypapi körül és nem bírtam ki, hogy ne kérdezzem meg:
- Nagypapi, te tényleg az aranyórákat gyűjtötted?
- Nem csak gyűjtöttem, hanem gyűjtöm most is – válaszolta.
- És megmutatod nekem?
- Majd egyszer látni fogod megígérem neked.
Kicsit elszomorodtam, hogy nem rögtön, ezért tovább faggattam:
- És hol tartod őket? Valami biztonságos helyen?
- Több helyen is tartom őket. A legbiztonságosabb helyeken.
Nagyon kíváncsi lettem. Egész délután azon törtem a fejem, hogy hol lehetnek azok a nagyon biztonságos helyek. Azok a rejtekhelyek biztos nehezen észrevehetők, de elhatároztam, hogy megtalálom őket.
Elsőnek a kerekeskúthoz mentem. Körbejártam, jól megnéztem elölről, hátulról, de nem láttam semmi gyanúsat. Nagypapinak is feltűnt a nyomozásom, fél szemét rajtam tartotta. Éreztem, hogy figyel. Gondoltam, azért mert jó nyomon járok. Sosem mehettem nagyon közel a kúthoz egyedül, de most megpróbáltam belenézni, hátha látok valami gyanúsat. Ezt már Nagypapi sem hagyta. Nyakoncsípett.
- Mit keresel te itt? Hát nem tudod, hogy egyedül nem lehetsz a kútnál? Még beleesel nekem, aztán mi lesz az aranyóráimmal?
- Éppen azokat keresem. – feleltem.
- Ja, hogy azokat? – mosolyodott el a bajsza alatt. – Azokat nem az udvaron tartom.
Ahogy teltek a napok, egyre jobban alábbhagyott a lendületem. A sikertelenség miatt elment a kereséstől a kedvem. Rohant az idő, múltak a hetek.
Lassan vége felé közeledett a nyári szünet. Megoldódott a feladatom is. Nagyanyó tanácsára a könyveket kezdtem el gyűjteni. Voltak bőven belőle, sorozatok is sorakoztak egymás mellett. Mégsem jutott soha eszembe, hogy a könyvekre is lehet úgy tekinteni mint egy gyűjteményre.
Az iskolába menet én voltam egyedül, aki nem valamilyen albumot, vagy dobozt cipelt. Mindenki egytől-egyig így hozta be a gyűjteményét.
Nálam senki nem látott semmit. Néztek is nagyon, kérdezgettek is, hogy én mit gyűjtök? Mit hoztam? De én csak próbáltam olyan titokzatosan mosolyogni a nem létező bajszom alatt, mint ahogyan azt Nagypapi tette volna ebben a helyzetben.
Elfoglaltuk a helyünket az iskolapadokban.
Mindenki előtt ott hevertek a kedvencei, amit büszkén igazgattak.
Én egy füzetet tettem magam elé a táskámból. Egy teljesen hétköznapi vonalas füzetet. Már nem voltam érdekes senkinek, átnéztek rajtam.
Amikor a tanító néni bejött, elkezdődtek a nyári beszámolók és egyszer csak végre elhangzott a kérdés, amire mindenki várt már.
- No hadd lássam, ki mit hozott be! Mit gyűjtöttetek?
A tanító néni végigjáratta a szemét az iskolapadokon. Látta a büszke tekinteteken, hogy mindenkiben feszül már a mesélhetnék a gyűjteményéről.
És akkor meglátta előttem a füzetet.
A többiek is észrevették, hogy a tanító néni tekintete rajtam állapodott meg.
Többen kuncogtak, amikor hozzámfordult:
- Nos, megmutatod nekünk, hogy mit gyűjtöttél össze? Mit rejt a titokzatos füzet?
- Igen, megmutatom. – feleltem – én sok sok könyvet gyűjtöttem össze. Mesekönyveket, folytatásos történeteket, verseskönyveket. Mindből van nagyon sok. Ezeknek a címét és az írókat írtam be ebbe a füzetbe.
A tanító néni felvette a füzetet a padról, belelapozott. Egyre lassabban lapozott, elolvasott minden oldalt.
Olyan sok idő elment a füzetemmel az órából, hogy a többiekre már nem is maradt idő.
Már megint nem szereztem sok barátot, de nagyon büszke voltam arra, hogy a tanító néni az első napon egy hatalmas dicséretet írt be az ellenőrzőmbe.
Pár nap telt el, talán hetek is, mire újra találkozhattam Nagypapiékkal. Már nagyon vártam, hogy elmesélhessem a gyűjteményem sikerét. Még az ellenőrzőm is elvittem a dicsérettel.
Sajnos Nagypapi már nagyon beteg volt. Már nem tudott felkelni az ágyból. A mindig erős keze, most le volt fogyva a pizsama alatt. Az arca is vékonyabb volt. Csak a szeme csillogott úgy mintha semmi baj nem lenne. Most is felcsillant benne a huncutság, mint mindig amikor meglátott. Nagyon örültem, hogy örömöt szereztem neki, és végre büszke lehet rám.
Csak nézett és láttam, hogy picit könnyes lett a szeme.
Odaintett magához, hogy üljek az ágyára.
- Tudod fiam – kezdte – nagyon büszke vagyok rád. Nem csak a beírt dicséret miatt, hanem azért, mert láthatom ahogyan egyre okosabb és értelmesebb leszel.
Egy nagy levegőt vett és folytatta:
- Azt hiszem itt az ideje, hogy meséljek az én aranyóráimról. Tudod fiam, igazat mondtam, régóta gyűjtögetem őket. És bizony a legbiztonságosabb helyeken őrzöm őket. A szívemben, a lelkemben és az emlékezetemben. Mert az én aranyóráim azok az órák, amiket veled, és azokkal tölthetek, akiket a legjobban szeretek.
Most márt értem Nagypapi miért mosolygott a bajsza alatt amikor azt figyelte, hogy én hogyan keresem az aranyórákat.
Most már értem, miért mondta a kút mellett, hogy nehogy beleessek, mert mi lesz akkor az aranyóráival.
Most már értem, hogy ez a világon a legszebb aranyóra gyűjtemény. Én is igyekszem minél többet gyűjteni belőle, és mélyen elraktározni a rejtekhelyeimen.