Gyilkos áldozat VI.

Gyilkos áldozat VI.

 

Egyesült Királyság, Oxfordi Egyetem

Társadalomtudományi Tanszék

 

Stefan Metzger előadására érkezett kérdések

 

E történetnek - melyet egy álomfigyelő hallgatótársuk küldött el nekem - a „Gyermekek szigete” címet adnám.

Ahogyan korábban is tettem, most is változtatás nélkül osztom meg Önökkel.

Gyönyörű növényzet borította a szigetet ahol magamhoz tértem. Mintha újjászülettem volna, annyira kipihentnek éreztem magam. Már sok éve erre vártam, hogy legyen vége a rohanásnak, a napi állandó stressznek.

Tudtam, hogy van valami feladatom ezen a szigeten. Valahogyan éreztem.

Semmi más nem volt a fejemben, a gondolataim nem kalandoztak össze-vissza a szokásomtól eltérően. Semmi nem terelte el a figyelmem arról, hogy teljesen nyugodtan koncentráljak. A természetes zöldben pompázó réten elindultam a sziget belseje felé.

A távolból gyerekzsivaj hallatszott. Minden energiámat lekötötte a figyelem, szememet is a gyerekhangok irányába meresztgettem, hogy jó irányba haladjak, így nem is vettem észre azt a kis patakot, amibe figyelmetlenül belegázoltam. Jólesett a hűvös víz érintése. Lehajoltam és hagytam, hogy a tenyeremből formált tölcsér megteljen, amivel felfrissítettem az arcom, a tarkóm. Rendkívüli érzés volt, igazán kellemesen hűsített. Mintha minden porcikámat átjárta volna a víz. Volt benne valami gyógyító, valamilyen varázslatosan tisztító hatás. A látásom is kitisztult, újra körbenéztem és gyönyörködtem a tisztás túlsó oldalán kezdődő erdőben.

Mintha tündérek bújtak volna meg minden fa mögött és hívogató kuncogásukkal a helyes irányba tereltek.

Talán nekik köszönhető hogy nem tévedtem el, hanem egyenesen, az erdő által körbevett tisztásra vezetett az utam. Egyenesen a gyerekzsivaj központjába érkeztem. Bár volt néhány férfi és nő is - akiket nevelőknek néztem -, megszámlálhatatlanul sok, 3-4 éves forma gyerek szaladgált látszólag megállíthatatlanul össze-vissza. Semmiféle összefüggést vagy logikát nem tudtam felfedezni a mozgásuk irányában, kész csoda volt, hogy nem ütköztek egymásnak. Nem tudtam betelni a látvánnyal, ahogyan az ezer színű ruhában, folyamatosan mozgó tömeget néztem.

Lassan összemosódott az egész, csak egy színes masszát láttam magam előtt.

Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy a színes, rohanó kavalkádban van egy kis pont, ami nem mozdul. Nem tudtam mióta nem mozdul, de csak most vettem észre.

A kis pont, mintha érezte volna, hogy felfedeztem a mozdulatlanságát, elkezdett közeledni felém. Magabiztosan lépkedett a továbbra is fergeteges mozgásban lévő tömegben. Hihetetlen dolognak tűnt átkelni rajta, de egyre csak közeledett. Lassan lépkedett felém, a szemét le sem vette rólam.

Egy fiú volt a többiek közül, nem tűnt ki semmivel sem közülük. A tekintetét a szemembe fúrta, szinte megbénított az alatt az idő alatt, amíg végre megérkezett.

Megállt előttem, a szemét nem vette le rólam.

Hirtelen az jutott eszembe, hogy talán már várt rám, annyira természetes volt neki az érkezésem. Fogalmam sem volt hogy mit kellene tennem, de minden a maga természetességével történt, mintha begyakorolt mozdulatok lettek volna.

A gyerek felém nyújtotta a kezét, hívogató várakozással. Már-már kísérteties volt az egész. A színes forgatagot már nem is láttam, csak őt egyedül.

Elfogadtam a felém nyújtott kezet, és hagytam hogy vezessen. Amint megérintettem a kezét, valami különös érzés fogott el. Mintha ismertem volna valahonnan. Mintha találkoztunk volna már valahol. A pórusainkon keresztül áramlottak az információk, talán emlékek is, de csak nagyon halványan, nem voltak felismerhetők. De volt olyan érzés, ami zavaróan ismerős volt.

Közben megérkeztünk a már ismerős patakhoz. Egy olyan szakaszánál álltunk meg, ahol lelassult a víz mozgása, egy kisebb tószerű képződmény jött létre, szinte tükörsima vízfelülettel. Megálltunk a part szélén, nem zavartuk fel mi sem a nyugodt felületet. Vezetőm kicsit meghúzta a kezem, mutatta hogy nézzek bele a vízbe.

Gondoltam meg szeretné mutatni milyen kristálytiszta. Mind a ketten a víztükör fölé hajoltunk.

Először nem tűnt fel mit látok. Aztán pedig értelmetlennek tűnt az egész. A visszatükrözött kép a valóságnak éppen a fordítottja volt. Ahol az én arcomnak kellett volna lenni, ott egy gyerek arc volt, az én ábrázatom pedig a gyerek arca helyéről nézett vissza. Egyben groteszk és egyben félelmetes látvány volt.

Nem messze tőlünk egy kisebb facsoport alkotta árnyékos helyet láttam. Padokkal, asztalkákkal. Hívogatóan csábító volt, hogy lepihenjek és próbáljam megemészteni a látottakat.

A gyerektömeget, az engem kiválasztó egyetlen gyerek társaságát, a vízben visszatükröződő képmásunkat, és a legfontosabb, hogy végre tisztában legyek az egész értelmével, a feladatommal.

A pihenőhely felé indultunk. Most már én vezettem. A fordított tükörképünk megpillantása után éreztem, hogy kettőnk közül, már én vagyok az aki vezet.

Mintha egy szabadtéri étterem egyik asztalához telepedtünk volna le, olyan volt a hangulata a helynek.

Egymással szemben ültünk le. Amint elhelyezkedtünk, igyekeztem jobban szemügyre venni a fiút, hiszen eddig erre nem volt lehetőségem.

Szinte teljesen fehér, szőke haján fényesen csillogott a nap fénye. Kék szeme félénk kíváncsisággal figyelt engem. Már nem volt benne az a magabiztosság, az az erős, szinte bénító tekintet, amit akkor éreztem, amikor először megpillantottam. Most inkább visszahúzódó, szelídséget láttam benne. Az erős napsütésben hunyorítania kellett, így nézett engem, amíg a vakító fény könnyeket nem csalt a szemébe. A gyermeki arcra vidám kis ráncokat rajzolt a hunyorítás, de a figyelme kitartó volt.

Az asztalunkon már természetesnek hatott, hogy egy étlapszerű kis füzet hevert.

Felemeltem és belelapoztam. Nem étlap volt, hanem egy nagyon részletes leírása a szigetnek. Egy tájékoztató. Volt benne egy térkép is, hogy könnyebben megtalálhatóak legyenek az általam már felfedezett helyek.

A rét ahol magamhoz tértem.

A gyerekek tisztása, ahol folyamatosan rohangáltak.

A patak által alkotott nagyobb vízfelület, ahol az érthetetlen tükörképet láttam.

És ez a hely, ahol most ültünk.

Ezt a helyet, a füzetben az újrakezdés helyének jelölte az írója. Elkezdtem olvasni.

A szerencsés kiválasztottak kerülhetnek erre a szigetre. Van, aki miután magához tér, annyira megrémül a helyzettől, hogy egyszerűen nem talál meg semmilyen állomást azok közül a helyek közül, amiket korábban felsoroltam.

Ha el is érte a gyerekzsivajtól hangos tisztást, nem mindenki részesül abban a szerencsében, hogy meglátja az őt kiválasztó gyermek tekintetét.

Végül, az sem általános, hogy a víztükör fordítva tükrözi vissza a valóságos képet.

Ha azonban mindez teljesülne, ahogyan nálam ez így is volt, akkor rendkívül szerencsésnek kell hogy érezzem magam.

Szerencsésnek, mert aki velem szemben ül nem más, mint az én három éves önmagam. Lehetőségem van vele beszélgetni, tanítgatni.

Az ő gyermeki eszének megfelelően megpróbálni átadni azokat a tanácsokat, intelmeket, amiket fontosnak tartok az előtte álló életben.

Minderre egy teljes napom van, ami után az otthoni megszokott helyemen fogok ébredni, és nem fogom tudni eldönteni, hogy ez egy álom volt-e csupán, vagy valóság.

Ez az álmom, vagy nem is tudom, hogy minek nevezzem. Álom vagy valóság?

Az viszont biztos, hogy mióta jelentkezett, másként élem az életem. Megfontoltabb tudok lenni, a döntéseimet úgy hozom meg, hogy átgondolom, milyen tanácsot is adnék ebben az esetben önmagamnak. Ebben a helyzetben, nincs értelme a félrebeszélésnek, hiszen mi értelme lenne hamis információkkal ellátnod a hároméves önmagad.