robe blogja

robe•  2021. január 14. 21:15

Gyilkos áldozat II.

Egyesült Királyság, Oxfordi Egyetem

Társadalomtudományi Tanszék


Stefan Metzger eőadására érkezett kérdések


Sokuknak megmozgatta a fantáziáját az előadásom. Kiváltképpen azokét, akikben már eleve ott bújkált az a valami különleges érzés, kérdés, hogy mit keresek én itt ezen a világon.

Mi a küldetésem? - Ha van egyáltalán ilyen.

Vagy csak véletlen a létezésünk?


Igyekszem megválaszolni a kérdéseiket, de az ilyen általános kérdésekre, csak általános válaszokat lehet adni.

Jobban szeretem a konkrét, személyes érzéseken alapuló kérdéseket.


Kiválasztottam egyet, ami manapság egyébként is a felszínre került, sokat foglalkoznak vele, próbálják helyretenni, kisebb nagyobb - inkább  kisebb - sikerrel.


A kérdés így hangzott:

- Mi a helyzet azokkal az emberekkel, akik előbb vagy utóbb rájönnek, hogy nem érzik magukat jól a testükben. Mintha minden összezavarodott volna a bensőjükben. Mintha megtréfálta volna a természet őket és "rossz" testbe születtek.


Nos a válasz elég összetett. Mindenek előtt a legfontosabb, hogy őket ezért nem lehet hibáztatni. Nem tehetnek semmiről. Nem a saját elhatározásunk hogy fiúnak vagy lánynak születünk.

Ősidők óta meg van a társadalmi elvárás hogy a fiúk bátrak, erősek, védelmezik az övéiket, ha úgy adódik legyőzik a gyengébbeket.

A lányok a testi adottságukból fakadóan gyengébbek, biztonságra törekednek, amit igyekeznek a saját módszereikkel biztosítani is.

Ezek a társadalmi elvárások az emberiség történelme során nem változtak. Most vonatkoztassunk el attól, hogy - de ismerünk erős nőket, akik családfenntartók, erősek... stb.-


Több oka lehet annak, hogy miért ébred föl az az érzés, hogy

 - nem jó testbe születtem...-


Ezt az érzést nem lehet "kinevelni" a gyerekből. Ennek eredménye csak az lesz, hogy amíg nem mer önmaga lenni, visszafojtja a lelkében dúló vihart és ez nem vezet jóra, egyenes út a későbbi depresszióhoz, a boldogtalan élethez.


Aki abban a helyzetben van, hogy a körülményei megengedik, vállalja önmagát, nem titkolja, csak egyszerűen éli a mindennapjait, szembesülnie kell a kisebb nagyobb megkülönböztetéssel, esetleg kirekesztéssel. Ez is vezethet szorongáshoz, depresszióhoz, a végeredmény ez esetben is a boldogtalan élet.


De akkor mi lehet a megoldás hogy mindenki élhesse a saját életét a maga módján?

Nem tud minden ember egy lakatlan szigetre költözni ahol nem zavar senkit és nem zavarják őt sem, ezért meg kell felelni az adott korban elfogadott elvárásoknak. Meg kell tanulnunk alkalmazkodni egymáshoz pro és kontra.

Az adott kor az fontos, hiszen ebben élünk.


Van egy lényeges momentum, amit elfelejtenek emberek, vagy egyáltalán nem is tudnak róla. Ez pedig az, amiről az előadásomban beszéltem.

Az élet körforgása.

Soha nem tudhatja senki, hogy mikor kerül be ebbe a körforgásba, mikor találkozik a tükörben egy olyan arccal, ami azt tükrözi vissza, hogy mit keresek én ebben a testben.


Nem betegségként kell kezelni, ezért nem az a helyes út ha valamiféle gyógyításra gondolunk. A válasz mélyen a lélekben keresendő, ahol megbújik, rejtőzik valamilyen tragédia, valamilyen meghatározó esemény, az egyik korábbi életből.

Talán ebben az összetételben nagyobb esélye van kiteljesednie az embernek. Jobban és erőteljesebben a felszínre tudnak kerülni olyan tulajdonságok, amik egyébként belesüppednének a szürke mindennapokba.

Példának mondhatnék művészeket. Sok sok maradandó, az emberi szemnek és léleknek tetsző alkotás nem létezne, ha ők sem léteztek volna.


Mindenkiben benne rejtőzik a múltja. A közelmúltja, a rég múltja, és az előző életének - életeinek - múltja.

Ne felejtsük el, hogy minden mindennel összefügg.

Van amire emlékszünk élénken, vagy azért mert nem is olyan rég volt, vagy azért mert meghatározó élmény volt.

Van amire csak halványan emlékszünk és van amikre egyáltalán nem emlékszünk. Ezért fordul elő az, hogy csak állunk a tükör előtt és nem értjük mit keresünk ebben a testben.

Ki is vagyok én valójában?

Ki rejtőzködik bennem?

Miért kell rejtőzködnie?


Figyeljék az álmaikat. Figyeljenek a körülöttük lévőkre, a környezetükre. Próbálják megérteni a másikat, bár ez nehéz amikor még önmagukat sem értik teljesen, de törekedjenek a megértésre.

Egyvalamiben biztosak lehetnek, nem tudni mit hoz a jövő.......életük......


robe•  2021. január 12. 21:18

Emlékek II. - Nagyanyó mesél - Harc a sárkányokkal

 

A hosszú téli estéken amikor már sötét van, de még nem kell menni aludni, nagyon könnyen rá lehet beszélni nagyanyót a mesélésre. Szerencsére szeret megállás nélkül beszélni és én nagyon szerettem hallgatni.
Most nagypapi mellé fészkeltem be magam a sezlonyra és csak hallgattuk együtt.

- Miről meséljek neked most? - kérdezte.
Ilyenkor két lehetőség közül lehetett választani.
Az óperencián túlról vagy a hetedhét határon túlról.
Nagypapi elmagyarázta nekem, hogyha kimegyünk a kapu elé és a kistemplom tornya felé fordulunk, akkor jobbra van a túl az óperencián és balra a hetedhét határ.
- A hetedhét határon túlról mesélj nagyanyó. - választottam.

- Nagyon nagyon rég történt amit most mesélni fogok. - kezdte.
Volt egyszer egy kicsi falucska amiben dolgos, rendes emberek élték a hétköznapjaikat. Mindenki vidám, jóindulatú volt. Az emberek mindennapjai gond nélkül, vidáman teltek.
Ennek  a kis falunak az egyik végén élt egy nagyon aranyos szőke kislány. Csupa vidámság volt az élete. Szerette a napocskát, sokat is játszott kint a többiekkel, de a bőre mégis nagyon szép fehér maradt.
Szeplők sem tarkították a pofiját. Hosszú szöszi haja volt, amit két vastag fonatban viselt, hogy ne legyen állandóan szerteszét. Ettől olyan kis aranyos lett az ábrázatja, hogy aki csak látta, elmosolyodott.
A falucska másik végén élt egy fiúcska, aki egy évvel volt idősebb a lánykánál. Korához képest okosabb volt a többieknél, nem is álltak le vele vitatkozni, mert hamar alulmaradtak volna.
Termetre nem volt nagyobb a többi barátjánál, de valahogy volt benne egy olyan veleszületett adottság, amitől meglepően erős volt, pedig nem is nézték volna ki belőle.
A kislány és a kisfiú csak ritkán találkozott egymással, mert bár a távolság nem volt nagy köztük, mégis különbözött az életmódjuk.
A kislány szülei a földeken dolgoztak, a fiú szülei pedig állatokat tartottak.
Talán akkortájt akadhatott meg a lányka szeme a fiún, amikor pár év elteltével, ő már lóháton poroszkált a faluban. Mit poroszkált, amint lehetett, lazára engedte a gyeplőt és nekiiramodott a lovával.
Nagyon lenyűgözte ezzel a lánykát, aki el sem tudta képzelni, hogyan tudja irányítani azt a hatalmas teremtményt.

Teltek múltak az évek, a lánykából gyönyörűszép fiatal nő lett, akár egy királylány az aranyszőke hajával, a fiúból pedig hatalmas termetű, de mégis karcsú, daliás fiatalember, mint egy királyfi.
Az egész falu tudta, hogy ők ketten egymásnak lettek teremtve.
Szerették is egymást nagyon. A fiú segített a lány szüleinek a földjein dolgozni, így kitanulta azt az életet is, a lány pedig szívesen időzött vele az állatok körül, már megbarátkozott a lovaglással is. Kiváltképpen azzal, hogy a fiú magaelé vette a lóra, és két erős karja védelmében vágtathattak keresztül kasul réteken, völgyeken.
Lassanként elkezdték a közös életüket építgetni. A falu közepétől nem messze sikerült egy olyan tisztásra találni, ahol felépítettek egy házikót hatalmas kerttel, de volt istálló is és hely bőven az állatoknak. A házikó mögött, kis borospincét alakítottak ki, ahol a kellemes hűvösben sorakoztak a hordók egymás mellett.

Boldogan éltek, minden nagyon szép volt, mígnem egyszer az a hír jött, hogy messzi földön nem tudtak megegyezni egymással más országok vezetői, ezért háborúzni kezdtek. A háborúba belesodródott ez az ország is, amiben ez a mesebeli falu volt.
Ezért a fiúnak sajnos el kellett hagynia a királykisasszonyát, mert neki is el kellett mennie a háborúba. Fölpattant a lovára és a falubéli fiúkkal elindultak a hetedhét határ irányába. Nagyon sok ideig kellett távol lenniük egymástól. Ezalatt a királykisasszony bizony egyedül kellett hogy boldoguljon a saját földjükön, és egyedül bajlódott az állatokkal is.
Ezalatt a fiú, nagyon sokmindent látott messze földeken. Hatalmas vörösen izzó szemű sárkányokkal hadakozott, amik csak úgy ontották magukból a tüzet. Látott sárban, vérben fetrengő sebesült embereket lovakat, jéggé fagyott halottakat a dermesztő hidegben. Sok csatában részt vett, néha könnyebben meg is sebesült, de az erős szervezete legyőzött minden sérülést. Csak a lelkében lévő sebet nem tudta meggyógyítani semmi, mert nagyon hiányzott neki a királykisasszonya.

Teltek múltak az évek, a háború lassan a végéhez közeledett, az ellenség állt közelebb a győzelemhez. A győztesek nagyon kegyetlenek voltak a vesztesekkel szemben, nagyon sokat fogjul ejtettek és sajnos sokan meg is haltak, pedig már nem is volt miért harcolni.
A fiú nem várt a sorsára, hanem magaköré gyűjtötte barátait és hazaindultak a falujukba. Voltak köztük sebesültek és voltak akik már nem is tudtak hazaérni.

Hoszzú utat tettek meg mire sikerült hazavergődnie pár szerencsés katonának. Otthon a szomorúságot felváltotta a boldogság és a remény, hogy újra élhetik a régi életüket.
Azonban a boldogság nem tartott sokáig, mert a győztes sárkányhadak nem álltak le a csatázással, hanem tovább nyomultak előre meghódítva az előttük lévő területeket. Így közeledtek az aprócska, békés falucska felé is, amit hamarosan el is értek. A hírük hamarabb elérkezett már és ezért megpróbáltak elrejteni állatot, élelmet, hogy ne tűnjön csábítónak a hódítók számára. Nem is történt nagyobb baj, amíg pár nap múlva kisebb csapat kegyetlen sárkány érkezett. Sorra járták a házakat élelem után kutatva, vittek mindent ami mozdítható volt.

A fiú a kert végében dolgozott a földjükön, a királykisasszony pedig szokás szerint a konyhában sürgött forgott, amikor három sárkány rontott be hozzá. Tüzet okádva követeltek mindent, szemük vörösben izzott. A királykisasszony látta, hogy minden igaz abból a kevés meséből, amit a fiú mesélt róluk. Ezért nem is próbált ellenkezni, hamar igyekezett mindent összekapkodni és átadni. Azonban a sárkányoknak ez nem volt elég, annyira elbűvölte őket a lány szépsége, hogy őt magát is vinni akarták. Ebből hatalmas lárma kerekedett, az egész házat feldúlták, miközben a lány védekezett.
A fiú a lármára lett figyelmes és hanyatt homlok rohant a ház felé úgy ásóval a kezében.
Épp időben érkezett, a sárkányokat még a házban találta. Elsötétült előtte a világ ahogy átszáguldott a küszöbön, onnantól már nem az a fiú volt mint rég. Harcedzett férfi volt, kemény mint a szikla, szilaj és vad mint a betöretlen mén, vakmerő és elszánt mint egy éhes oroszlán. Lelkéből előtört a mélyre eltemetett sok harctéri kegyetlen emlék, amikor azt hitte a szeretteiért, az övéiért harcol, és most valóban ez történik. Kezében az ásó életveszélyes fegyverré vált,  mindent elsöprő árvíz erejével vetette rá magát a sárkányokra. Nekikesett puszta kézzel, ásóval. Hatalmas erejével lerohanta azokat akik nem szoktak hozzá az utóbbi időkben ekkora erejű támadásnak. Hosszasan viaskodtak egymással, mindegyikük több sebből vérzett, de a tapasztalt férfi legyőzte a nagy lomha sárkányokat. Ott hevertek a ház kövén mindhárman, vérük összekeveredett a fiú vérével.
Hamarosan magához tért a kábulatból és látta mit művelt. Tudta, ha nem tünteti el a nyomokat, akkor már nem tudja megmenteni magukat az érkező túlerőtől.
Hátracipelték a nehéz sárkányokat le a borospincébe. Ott a fiú mély gödröt ásott, oda betemette őket. Elegyengette, ledöngölte a földet, hogy nyomuk se maradjon. Ez alatt a királykisasszony a házban tett rendet, elrendezte a bútorokat, feltakarította a mocskot.
Csak ezután jutott idejük egymásra, hogy megnézzék ki milyen sérüléseket szenvedett. Szerencsére a lány megúszta könnyebben, mert épségben akarták őt elvinni, azonban a fiú fején, testén sok volt a bekötöznivaló. Kiváltképpen a jobb alkarján volt egy hosszú mély vágás, amire nagyon oda kellett figyelni mert súlyosnak látszott.
Örültek egymásnak, hogy élve tudtak maradni.

A nap végére a sárkányhad túljutott a falun és bár rengeteg romot hagytak maguk után, nem volt olyan amit ne tudtak volna helyreállítani. Mindenki segített a másiknak, összefogtak és sorra véve a házakat vagy újjépítették, vagy kijavították azokat.

Azóta szerencsére elkerülte a balsors a falucskát. Épült, szépült, újra visszatérhetett a normális élet, bár az emlékek csak lassan halványultak a lelkekben.

-Itt a vége fuss el véle. - fejezte ba nagyanyó a mesét.
Talán nagypapi el is bóbiskolhatott néha közben, de én mindig végig tudtam hallgatni akármilyen hosszú is volt.
Elalvás előtt újra végiggondoltam hogyan mentette meg a fiú az ő királykisasszonyát. Álmomban én is sárkányokkal harcoltam, olyan bátor és erős szerettem volna lenni mint ő.

*********************************************

Pár nap múlva az egyik késő délután Sanyi koma és Józsi szomszéd jöttek nagypapihoz beszélgetni, borozgatni.
Késő estébe nyúlott a borozgatás a borospincében, én is ott sertepertélhettem közöttük egy kis málnás vizzel a poharamban.
- Na még egy utolsó koccintás és ideje befejeznünk. - mondta nagypapi és koccintásra emelte poharát.
Összecsendültek a borospoharak mindenki felhajtotta az itókáját.
Én közben nagypapit néztem, aki lendületesen emelte szájához a poharát, közben visszacsúszott a kezeszárán a bő ingujja és egy vastag régi sebhelyet láttam előbukkanni.
Gondolkodtam mikor is hallottam én ilyenről, de nagyon álmos voltam már.
Nagypapi a szemembe nézett kacsintott egyet hamisan ahogy szokott és elindultunk fölfelé a borospincéből.

robe•  2021. január 10. 20:58

Emlékek I. - Bemutatkozás

Gyerekkoromban a kedvenc helyem a konyha volt. Annak is az az oldala, ahol a sparhelt ontotta magából a meleget. Mellette egy kosárban frissen hasogatott száraz fahasábok sorakoztak, nagyság szerint szétválogatva. A vékonyabbak kellettek gyújtósnak, a vastagabbak pedig lassan égtek el, tartották sokáig magukat a tűzben. Egy vas tartóban néhány szem szén várakozott a sorsára, de ezeket ritkábban használtuk, mert drága volt.

A fehér kis tűzhely sütőrészében mindíg volt valami kis meglepetés, valami ropogtatnivaló. Kenyér, kalács vagy egyéb finomság. Felül a teteje nagyon érdekes volt a gyerekszemnek. Koromfekete forró síma focipályán -mert olyan volt mint egy kis focipálya-, nagymama tologatta erre arra az edényeket. Ütött kopott piros fazekak, lábosok, kisebb-nagyobb változatban cseréltek helyet egymással, attól függően, hogy éppen melyik melegítésére volt szükség. De volt a jobb hátsó sarkában még vasaló is rajta, hogy kéznél legyen ha kell.

A finom illatok mellett, a kellemes meleg ami engem  a konyhába vonzott. Ilyenkor, mint egy kiskutyának, mindig került valami finomság innen-onnan elő, amit hamarjában el tudtam fogyasztani. Leginkább nagyanyó volt az akinek olyan csodaköténye volt, hogy szerintem abban teremtek a gyümölcsök, a cukorkák, a nyalókák. Mintha mindig tudta volna hogy éppen mit szeretnék.

Igazából az ő kis sámlijára szerettem bevackolni magam. Ezen szokott ülni, amikor zöldséget pucolt, hagymát, répát. Ölében egy nagy tállal, abba adagolta a levesnekvalót. Ilyenkor igyekeztem a konyha másik szegletében helyet találni, mert az én szemem a hagyma mindig kibirhatatlanul csípte. Hogy ő hogyan bírta könnyezés nélkül örök titok marad. És közben szünet nélkül mesélt olyan dolgokról, hogy mi volt a szomszédban régen, kik hol laktak és mikor költöztek a mostani házba, hogy kinek merre kószált el a tehene, hogy ki milyen gyakran megy a kocsmába, melyik szomszéd milyen volt fiatalon, csupa fontos és érdekes dologról.

A sparhelt mellett, a meleg közelében volt egy sezlony, de arra gyerek csak nagy ritkán fekhetett. Az a hely nagypapi helye volt. Amikor kintről, a hidegből jött befelé, hallottuk hogy az ajtó mellé odakészített söprüvel lesöpri csizmájáról a havat. Egyet kettőt dobbant és benyit. Csizmáját papucsra cseréli, körbenéz és megy melegedni a sparhelt mellé. A hidegtől vörös arca hamar felmelegedett. Még a lábak is felengedtek egy kicsit, aztán vissza az udvarra. Nagyanyó tudta hogy az ebédet jött kikémlelni, vajon mikor lesz kész, de mivel nem kérdezte, ő nem mondta.
Mindig volt dolga a hatalmas kertben, a sufniban és az állatok körül. Tyúkok, kacsák és még malacok és nyuszik is voltak amiket nagyon szerettem nézegetni.
A szomszédban tehén is volt. Na az egy csudajószág. Hatalmas termet, szarva is van, de nagyon szelíd, senkit sem bánt. Mondjuk én nem merészkedtem nagyon közel hozzá.
A szomszéd minden este hozott frissen fejt tejet. Nagyanyó egy kendőn átszűrte, lehűtötte és akkor nagyon finom volt a frissen sült kaláccsal.

Ebéd előtt én is ki szoktam menni egy kicsit játszani a kutyával, segíteni nagypapinak. Persze nem nagyon tudtam, de türelmes volt és mindig kitalált nekem valami apró kis feladatot. Most is volt mit tenni-venni, mert másnap nagy esemény volt, disznóvágásra készültünk.
Amikor a kistemplom harangja elütötte a delet, nagyanyó is megjelent az ajtóban jelezvén hogy kész az ebéd. Tudtuk, hogy nem csak hogy kész, de már meg is van terítve és csak ránk vár. Gőzölgött a forró leves, a tetején sárga zsír foltok és zöldség zöldje tekergőztek és olyan illata volt, ami évtizedek után is élénken él bennem.

A disznóvágás

A disznóvágásban két rossz dolog van. Az egyik az hogy nagyon korán kell kelni, a másik pedig az hogy nagyon hideg van még.
Pizsamában nézelődtem az ablakból amikor már jöttek a komák, szomszédok segíteni a munkában. Nagypapi poharakkal várta őket, amiket aztán meg is töltött azzal a pálinkával, amiről olyan rengeteget tudtak beszélgetni utána. Jöttek asszonyok is, némelyikük hozott magával óriási fazekat. Nagyanyó sürgött forgott, rendezkedett, ő volt a karmester. Mondta is:
- Édes Pistám ne sajnáld a pálinkát, töltsél a komáknak, ne álldogáljanak üres pohárral!
Nagypapi meg töltögetett szótfogadóan. A sorban érkezőknek is folyamatosan, persze nem felejtette ki a saját poharát sem ilyenkor. Nagyanyó a szeme sarkából figyelte hogy mennyi az annyi, nem akarta hogy túlzásba essen nagypapi. Bár őt még soha senki nem látta úgy, hogy meglátszott volna rajta az ital. A szeme talán élénkebben csillogott, de ennél több semmi. Faggatták is, hogy mi a trükkje, hogy csinálja hogy amikor mindenki kidőlt, ő még iszik egyet, és mintha semmi sem történt volna, megy a dolgára.
- Nincs semmi trükk ebben. - Mondogatta ilyenkor és halványan elmosolyodott a bajsza alatt.
Büszke is volt rá nagyanyó és most is a komákat féltette inkább, mert végtére is most munka van, majd utána jön a mulatozás.
- No ha már elég bátrak kendtek, meg kéne nézni azt a malacot! - Szólt oda biztatóan, mire nagypapi átvette a parancsnokságot.
- Sanyi, Józsi gyertek, hárman elegek leszünk.
- Lacibátyám hozza késeit, mi elkapjuk a malacot addig.
Innentől már ment a dolog, mert összeszokott kis csapat volt ez. Nagypapi egyedül kivezette a malacot, akinek persze nem akaródzott kijönni, érezte szegény a vesztét. De nagypapinak nem okozott gondot, egyedül is megbirkózott vele, kiegyengette a többiek elé, akik szokás szerint, ki elől, ki hátul keresett fogást.
A böllér -mert Lacibácsi az volt-, nagyon értette a dolgát. Egy pillanat alatt elhallgattatta a malacot... örökre.

Innentől beindult a nyüzsgés, ezt szerettem nézni, ahogy mindenki tudta mi a dolga. Nem volt olyan aki egy helyben állt, mint egy kis hangyaboj, nyüzsgött az udvar. az asszonyok a malacot mosták, a férfiak a nagy asztalt állították a helyére. Már melegedett a víz a nagy fazekakban. Amikor a malac tiszta volt, következett a pörzsölés. Aranybarna és kemény ropogós lett a malac bőre. A leperzselt szőr és a megperzselt bőr illata, csak fokozta a disznóvágás hangulatát. Régebben szalmával rakták körbe a malacot és azt meggyújtva ment a pörzsölés, de most már volt gázpalackja nagypapinak amivel sokkal gyorsabban ment a munka. Nagyon értett hozzá és azt amikor valaki ügyesen dolgozik azt nézni is jó. Körbe is állták a komák és nézték, közben:
- Pista még a lábát, a körmét!
- Még hátul a farkát feketére pörköld!
- A fülét, jó ropogósra csináld!
Nagypapi fölnézett:
- Ejnye no, de okosak lettetek hirtelen! - de persze nem haragudott, szerette csinálni a dolgát és szívesen ment a szomszédokhoz segíteni is, ők pedig gyakran hívták.
Amikor késznek érezte, megint az asszonyok következtek. Erős kefékkel és vízzel letisztították a bőrt, előkészítették a feldolgozásra.
A férfiak rágörgették a malacot a mellette lévő asztallapra, majd azzal felemelték és visszatették az asztallapot a lábaira.
Nagypapi élezte a kését, amit nagy becsben tartott, másra nem is használta csakis a hús darabolására.
A fejet választotta el elsőnek a testtől, amit pár vágással fel is dolgozott:
- Fülek, orr megy kocsonyának, az archús bepaprikázva lesz a legjobb - adta az iránymutatást, mire a többiek ennek megfelelően tették a porciókkal a dolgukat.
A két első láb következett:
- Ezt a csülköt nézdd meg Sanyi - tartotta a koma elé.
- Hát ez már nem táncol az az egy biztos - bölcselkedett Sanyikoma.
Jött a két hátsóláb, nagy kerek sonkákat kanyarított nagypapi.
- Ezek mennek a füstre, igaz Angyalom? - fordult nagymami felé, aki helyeselt és gyors mozdulatokkal tette a dolgát.
Főzte amit kellett, sütötte amit kellett.
A frissen sűlt hús ínycsiklandó illatára összefutott a nyál a számban nekem is. Tudtam, hogy nagymami a legjobb szakácsnő. Sorban álltunk a finom sülthusiért. Előtte természetesem megint megteltek a pálinkáspoharak.
- Töltsd tele a fiatalembernek is - viccelődött Sanyikoma.
- Gyerek az még, de majd ha felnő... - nézett rám nagypapi és még kacsintott is hozzá.
Jártak a kések a férfiak kezében. Vágtak, szeleteltek, porcióztak, és húst daráltak. A darálthús fűszerezése nagypapi dolga volt. Külön keverte a csípőset, külön a simát, és volt egy tálban félretéve, amivel még várni kellett.
Nem sokat kellett várni, mert megérkezett a falu vadásza Gyuri bácsi. Hozott magával egy kis vaddisznóhúst. No erre várt nagypapi. Ezzel keverte össze a félretett darálthúst. És ahogy mondta:
- A férfi már csak így szereti. Kicsit megbolondítva.
Nagyanyó ezen mosolygott magában és közben a többi asszonyal mosták a beleket, amikbe beletöltik a már kész tölteléket.
Szerettem nézni ahogy a hozzáértő kezek alatt kanyarogtak készre a kolbászok.
Nagyanyó és a többi asszony összegyúrta. A hurkánakvalót is, főtt rizs, áztatott zsömle. Mindig készült májas is és véres is.

Már állt a füstölő mire mindenkészen lett. Nagypapi akasztgatta be a kolbászokat. Azok csillogtak, csepegtek még, hű de nagyon szépre sikerültek.
Készült disznósajt is. Teletömte nagypapi, és egy nagy, lapos és nehéz követ tett rá, arra még a vas üllőt is hogy jól kipréselődjön. Milyen finom lesz az majd egy friss szelet kenyérrel...

Délutánra már készen is voltak, a takarítás utolsó részét végezték. A férfiak már pihentek, volt aki még a sülthusiból falatozott, volt akik már csak nagypapi saját készítésű borát kóstolgatták.
Hecceleték is vele:
- Na mondd csak Pista, úgy igazán, mennyi cukor kellett bele hogy ilyen édes legyen?
- Nincs abban több, nint amennyi kell. - mondta nagypapi tudományosan.
De azért még csipkelődve hozzátette:
- Persze nem árt ha az ember ért a szőlőhöz és a borcsináláshoz egy cseppet.
Persze mosolygott mindenki. Általában nem volt szokás más borát dícsérni, mindenkinek a sajátja volt a legfinomabb, amihez mindenkinek meg volt a saját titkos receptje.

Késő estig ment a beszélgetés, borozgatás amikor aztán elkezdtek búcsúzkodni. Nagymami mindenkitől elköszönt egy kisebb csomaggal:
- Csak egy kis kóstoló az asszonynak.
- Egy kis sütemény a lányodnak.
-Tudom hogy szeretitek, nektek külön csomagoltam ezt azt.
Szerette is mindenki nagyanyót, olyan volt mintha mindenki nagyanyója lett volna. Én mindenkitől kaptam egy fejborzolást elköszönésképpen
Amikor már üres lett az udvar nagypapi még elrendezgette amit kellett, hogy rend legyen.
- No Angyalom, jól sikerült ez a nap. Tele lesz a spejz hamarosan.
Álmos szemekkel pislogtam, mintha most vette volna észre nagyanyó:
- Ej a teringettét, ez a gyerek meg még nem alszik. Mars az ágyba gyorsan, holnap nem alszunk egész nap!

robe•  2020. december 13. 18:01

Gyilkos áldozat I.

Egyesült Királyság, Oxfordi Egyetem
Társadalomtudományi Tanszék

Stefan Metzger előadása hét percben

- Ha azt mondom, hogy az egész világ működésének alapja egy folyamatos körforgás, akkor ezzel nem mondtam semmi újat.
- Ha azzal folytatom, hogy a körforgás alapja a folyamatos újjászületés, akkor a jelenleg álmos szemekben azonnal élénk csillogást látok.

És valóban.
- Sikerült felkelteni az érdeklődésüket?

- Már biztosan megbeszélték egymásközt, hogy mindenki személyre szóló meghívóval a zsebében érkezett.
Mondhatni ez egy zártkörű előadás.

- Nem véletlen, hogy Önökkel oszthatom meg a következő néhány percben azokat az információkat, amikben ha gondolják kételkedhetnek, de el is gondolkodhatnak rajta, azonban én azt javaslom, higgyenek a fülüknek.

- Látom többen kellemetlenül érzik magukat, mozgolódnak a székükön.
Tudom mire gondolnak.
Nem akarnak résztvenni sem kormányprogramban, sem valamiféle hálózatépítő programban, főleg nem egy esetleges kísérletben.

- Egyelőre megtehetik, ezért nyugodjanak meg. Egyikről sincs szó.
Ez nem egy program, nem egy projekt.
Ez maga az Élet, amiről beszélni fogok.

- Az Életről, a Születésről, a Halálról és az Újjászületésről.

- Mindenki találkozott már saját és mások családjában olyan egyedi formájú anyajeggyel született gyermekkel, felnőttel, akik szüleiktől, nagyszüleiktől örökölték ezeket.
Ezen kívül örökölhettek előnyös vagy kevésbé előnyös testalkatot, külsőt és belső tulajdonságot, egészséget, betegséget.
Nagy vonalakban genetika, de erről nem kívánok többet beszélni, erről mindenkinek van több kevesebb ismerete.

- Amiről beszélni fogok, minden jelenlévőben benne van. De ami a legnagyobb lényeg, Önök közül egyikőjük sem tudja ezt.

- Nos, Önök közül az egyetem végeztével kikerülnek az életbe pénzügyi szakemberek, gazdasági szakemberek, cégtulajdonosok, politikusok, ügyvédek, bírók, jogászok, ügynökök, házalók.
Lesznek akik felemelkednek, lesznek akik lecsúsznak.

- Egyvalami biztos:
Nincsenek egyedül.
Nem családot, testvért vagy barátokat értek ezalatt.
Önök, egytől egyig, már léteztek ebben a világban. Sőt tovább sokkolom Önöket.
Jelenleg is létezik legalább egy alteregójuk, ha úgytetszik hasonmásuk. De ez nem a legjobb kifejezés, mert egyikőjük sem másolat, hanem teljesértékűen eredeti. Mindenki éli a saját életét egymástól függetlenül.

- Ugye hihetetlen?
- Mi a bizonyíték?- kérdezhetik joggal.

- A bizonyíték az álmokban és a dejavu érzésekben van. Egyelőre.
Ismerek olyanokat, akik több évtizede leírják az álmaikat -már amire emlékeznek- ezeket visszaolvasva, az elme csavaros tréfáit értelmezve, hihetetlen történeteket tudhatnak meg a saját életük-életeikről.

- Kérdezhetnék, hogy mi módon szereztem tudomást ezekről az ismeretekről, hogy merem ezeket tényként előadni?

- Nos a válaszom:
Ha rám néznek, egy ötvenes férfit látnak.
Kevesebb jóindulattal hatvanast.
De ha bevallom, hogy ennek a több tízszerese vagyok?
Ugye nem is tartom rosszul magam?

- Megmagyarázom:
Én is Önök közé tartozom. Olyan folyamatosan ujjászülető vagyok mint Önök, azzal a különbséggel, hogy én emlékszem minden korábbi életemben történtekre.
Nincs szükségem zagyva álmokra.
Talán azt gondolják szerencsés vagyok, de ez nem így van.
Láttam kellemetlen dolgokat, sok szerettem halálát, és természetesen emlékszem a sajátjaimra is.

- Ezek után rátérnék mondanivalóm szorosabb témájára, aminek címe:
Gyilkos áldozat

- Említettem korábban, hogy az egyetem falai közül kikerülve, szétszóródnak a világban, mindenki a maga módján keresi a boldogulását, éli az életét.
Segítenek másokon esetleg tönkretesznek másokat.
Esetükben az utóbbi az amin tovább szeretnék elidőzni.

- Tönkre lehet tenni mások életét anyagilag, erkölcsileg. Lehet megalázóan viselkedni a másikkal, végtelenül sok a variáció.
A legvégső az a pont, amikor az áldozat valóban szószerint áldozattá válik, azaz elveszíti az életét.
Akár egy hosszú folyamat eredményeképpen kergetik halálba, akár hosszabb-rövidebb tervezgetés után veszik el más életét, de lehet hirtelen felindulásból, kegyetlenségből.
A végeredmény ugyanaz.

- Tettük nem marad következmények nélkül. Lehet hogy soha nem derül fény rá, lehet hogy a törvény szerinti büntetést letöltik, az elkerülhetetlen mégis az -és most jól figyeljenek-
az a következménye:
Újjászületésükkor annak a helyébe fognak lépni testestül-lelkestül, akinek a halálában résztvettek. Amikor a tükörbe néznek őt látják, de erre nem emlékeznek, csak élik a soronkövetkező életüket.

- Talán már kezdik érteni miért vannak itt.
Önök, akik már nem az első életüket töltik itt a földön.
Mindannyian voltak gyilkosok és lesznek áldozatok is.

- Mégis, mit kell tennünk? - kérdezik.
- Az előadás végeztével kisétálhatnak, legyinthetnek az egészre, beülhetnek egy sörre a barátjukkal.
Hazamehetnek a családjukhoz -a jelenlegi családjukhoz-, leülnek a tv elé, elalszanak és álmodják az eddig értelmetlennek tűnő álmaikat továbbra is a korábbi, vagy párhuzamos életükről.
Amit javaslok nem ez.

- Ettől a pillanattól kezdve, figyeljenek a részletekre. Az Önök számára, már nem csak üres mondás az hogy: Ok nélkül nem történik semmi.
Éljenek természetesen, éljenek a vágyaiknak, tervezzenek, a terveiket valósítsák meg, de mindig nézzenek maguk mögé, válogassák meg kit engednek magukhoz közel.

-A végzetet nehéz elkerülni, talán nem is lehet, hogy aztán valaki a maguk képében szülessen újjá...

Amennyiben kétségek, kérdések ébredtek, szívesen válaszolok rájuk. Egy következő előadásban.

Viszontlátásra

Az oldalon sütiket (cookie-kat) használunk egyes funkciók (úgy mint belépés vagy beállítások elmentése) biztosításához, valamint biztonsági okokból. Harmadik féltől származó sütiket használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. A sütikről részletes tájékoztató olvasható adatvédelmi tájékoztatónkban. A süti beállításokat lehetőség van személyre szabni ezen az oldalon vagy az "Elfogadom" gombra kattintva hozzájárulhatsz az összes süti használatához.Elfogadom