prózák-preambulum

10.

 

Móni ismét elsőnek érkezett az irodába. Előkapta a tegnap félbehagyott anyagokat. Kivette Krisztián második regényét. Ez valahol megfogta. Pörgő témavezetés, jól megírt párbeszédek, olvasmányos. Azon könyvek közé sorolható, amiket nehéz letenni még éjfél után is, mert az ember kíváncsi a folytatásra. Ki lehet adni, ha Krisztián itt-ott átírja. Tudta, hogy makacs fiúval áll szemben, de nem is szemben áll ő, hanem mellette és van olyan makacs, mint bárki a világon. Úgyhogy ő fog győzni.

Erzsi dugta be a fejét:

— Szép napot főnök!

— Na, ebből elég legyen. Nem vagyok én főnök. Ha az lennék, akkor az éjszaka nem törtem volna a fejem, mit és hogyan itt, hanem rátok hagynám, hogy oldjatok meg mindent.

— Nem volt jobb éjszaka? Nekem bevetésem volt. Fáj is a derekam.

— Titok. Megmasszírozzam a derekad, vagy pont az a baj, hogy túl-masszírozták? Panaszkodsz vagy dicsekedsz?

— Dicsekszem.

Ezen jót nevettek. Erzsi behozta a kávéját. Valahogy azért megváltozott vele szemben, mintha tényleg elfogadta volna főnöknek. Ez jól esett neki és tudta kezelni a helyzetet. Megmaradt kollegának. Soha nem szólt rá a másik kettőre, ha éppen lett is volna rá oka, mert éppen csak beszélgettek, lustultak. Amit kért mindig megcsinálták precízen és időre. Ez elég volt neki.

A telefonért nyúlt. Hosszan csörgött, aztán egy álmos férfihang hallatszott:

— Miért nem alszik még? Hajnalban nem szeretem, ha ébresztenek!

— Azért, Krisztián, mert már kilenc óra van. A hajnali első napsugarak már valahol messze nyugaton kóborolnak. Móni vagyok a Hanghullámtól. Be tudnál jönni délig? Meg kellene beszélni egy írásod. Valószínűleg kiadjuk. Meghívlak egy ebédre is közben, mert nem hiszem, hogy végzünk rövid idő alatt.       

— Bocsánat, Mónika. Ne haragudj, hogy ilyen prosztó módon köszöntem be. De amikor álmos vagyok akkor morózus is. Tegnap hajnali egyig egy kiskocsmában vitáztunk páran az írásról. Mind ilyen szakadt senki, mint én. És hát pár savanyú fröccs is lecsúszott. Nos, akkor összekapom magam és indulok. Üzemanyag vételezés, kávé egy bögrével, aztán suhanok.

— Rendben. Várlak.

 

*

A Paleokasztricai öböl a tengerből kiemelkedő apró szigetekkel csodálatos volt. Soma kinyújtotta a kezét és egy közeli szigetre mutatott:

— Nézd, arra mondják a mítosz szerint, hogy Odüsszeusz kővé vált hajója. Tényleg hajó alakja van. Szeretem a görög mitológiát. Sokkal emberibb, mint a római, nem beszélve a németekről.

— Vajon én tudtam volna rád várni, mint Pénelopé? Vagy elfogadtam volna Antinoosz vagy valamelyik másik kérő kezét? Pallasz Athéné adott volna annyi bölcsességet, hogy kitartsak?

Soma szeretettel ölelte át:

— Nem a bölcsesség tartott volna meg nekem, hanem a szerelem. Ugye?

Judit a szemébe nézett. Nem szólalt meg, de a tekintete mindent elárult. Soma magához ölelte, és egy hosszú csókban forrtak össze. Néhányan a parton napozók közül mosolyogva figyelték a jelenetet. Egy svéd fiatalokból álló társaság tapsviharban tört ki, füttyögtek, de szeretettel és elismerően tették. Soma kibontakozott és theátrális mozdulattal hajolt meg. Nevetve sétáltak tovább kéz a kézben. Érdekes, mióta itt vannak szinte mindig kézen fogva sétálnak. Jó érzés.

*

Krisztián még hamarabb is érkezett, mint ígérte. Látszott, hogy izgatott. Móni tudta, mit érez. Mint egy anya, aki világra hozza a gyermekét, egy írónak azt jelenti az első regénye, amit kiadnak.

Kezébe nyomta a kéziratot:

— Tessék, pirossal bekarikáztam azokat a részeket ahol szerintem megakad a történet, mert túl sokat filozofálgatsz egy-egy témán. Helyette meg kellene próbálnod a szereplők szájába adni a véleményed. Úgy nem áll meg a folyamat. Az olvasót nem különösebben érdekli az író magánvéleménye, ha nem épül bele a történetbe. Olvasd!

Krisztián összehúzott szemöldökkel vette át a kéziratot. Nem különösebben tetszett Móni bevezetője, de tudta, hogy nincs más megoldás. Megismerte már a lányt és érezte, hogy nem fog engedni.

Móni elővette a nyomdánál lévő megrendeléseket és számolgatni kezdett. Faragni akart a költségekből. Eszébe jutott Henry Forddal kapcsolatos egyik történet. Az autókirály egy üzembejárás során megállt a szerelő szalag mellett, nézte a láthatóan megilletődött munkás kapkodó mozdulatait, de most nem őt ellenőrizte. Látta, hogy három alátétet tesz egy lemezcsavar alá. Megkérdezte a kísérőjét, hogy miért hármat. A válasz az volt, hogy picit hosszabb a csavar, mint kellene, és ki kell tölteni az űrt. Ford ennyit mondott: tessék rövidebb csavarokat rendelni és csak egy alátét kell, ez is pár cent megtakarítás. Móninak ez a történet — amit el is hitt teljes mértékben — nagyon tanulságos volt. Most valami ilyen szempont alapján nézte át a kiadó működését.

A nap további része kimerítette. A Krisztiánnal folytatott nagy vitájukat még ebéd közben — amit hosszú unszolásra volt hajlandó elfogadni a fiú — sem szüneteltették. Egyszer Krisztián fel is ugrott, hogy otthagyja. Móni határozottan ráparancsolt, hogy nyugodjon meg és az érvek vitázzanak, ne ők. A fiúval keményen kellett bánni, de az használt. A végén már mosolyogva váltak el Krisztián ígéretével, hogy három hét alatt kész az átírással. Móni ekkor árulta el, hogy előleget kap a könyvre. Természetesen nem mondta, hogy lehetősége van háromhavi összeget utalni, csak hatvan ezret közölt, amit Erzsinél fel is vehet akár aznap.  A fiú hálásan nézett rá, és vele együtt vissza is ment az irodába.

*

Zsolt csavargott a városban. Szeretett így mászkálni. Vett egy csomó jegyet és elindult. Kikötött végül akárhol. Mindegy, hol. Vár, valamelyik pályaudvar, metró akármelyik állomása, esetleg a libegő, Csepelre a HÉV-vel, szóval mindegy volt. A lényeg, hogy amit látott az elraktározódott benne. Az épületek, az arcok, a szituációk, amikkel találkozott. Egyszer talán valamilyen indítást jelentenek egy festményhez, rajzhoz vagy éppen egy cég-tárgyaló mennyezet freskójához. Különösen az arcokat szerette nézni. Most a Keleti pályaudvarnál kötött ki. Kiment az egyes vágányhoz. Ez az Alföldről, a Nyírségből érkező embereket öntötte a fővárosra. Mások voltak, mint a Pestiek. Nem is annyira a fiatalok. Ők már asszimilálódtak vidéken is az új életstílusokhoz, de az idősebbek nem. Fejkendős nénikék, a hőség ellenére is mellényben, zakóban feszítő bácsikák mentek el mellette. Egyetlen taxis kínálgatta magát, ők is tudták nem a pénz érkezik ezekről a tájakról.

Felment a csarnok végére. Az egyik újságos standon egy barátja dolgozott éppen. Költő volt az ártatlan, de hát versekből nem lehet megélni. Már annak is örült, ha ingyen megjelentették a verseit. Kemény munka árán elért jövedelméből maga finanszírozott meg két kötetet. Az első ráfizetéses után a másodiknál már a hóna alá csapott pár példányt, és maga kezdett el velük házalni. Nem a lakásokat járta, hanem vendéglőket, sörözőket. Jó szövege volt (miért ne? Hiszen ezért volt irodalmár), és rögtön meg tudta magát kedveltetni. Több mint száznyolcvan példányt adott el így. Most készült a harmadik kötet kiadására. Csodák csodájára talált egy mecénást, aki anyagiakkal is segítette. Kamatmentesen állta a kiadás költségeit, és ráér visszafizetni, ha majd eladja legalább felét a könyveknek. Zsolt ráköszönt:

— Szia, JA díj-jelölt!

— Szia, te félbemarad Rubens! Nézegeted a kövér nőket?

— Ja, imádom, ha kilapítanak — élcelődött.

Aztán elbeszélgettek a művészeteket megölő mai világról, szidták kicsit a politikusokat, sajnálkoztak magukon, de ezt már humorral tették. Zsolt segíteni akart Albinnak (így hívták, és nagyon büszke volt a nevére Aldó Albin — valami olasz ős nyomán —, bár lehet „magyarosodott” az eredeti), de ő nagyon határozottan elutasította. Közölte, hogy ezt magának kell megoldani. Ellenben amikor esténként — elég sűrűn — összejöttek valami kiskocsmában, vagy sörözőben minden további nélkül elfogadta, hogy Zsolt vagy valamelyik másik tehetősebb társ fizesse a számlát.

— Nem tudsz elszabadulni egy pofa sörre?

— Nem ám. Ki is rúgnának, ha lebuknék. Igyál helyettem is egyet, akkor tudsz koccintani.

Nevetve búcsúztak el. Érdekes, hogy Zsolttal mindenki tudott nevetni, ez neki is feltűnt. Erről Móni jutott eszébe. Kívánta a lányt, de nem csak a testét. Szeretett vele beszélgetni, élvezte szellemes riposztjait, csipkelődő megjegyzéseit és szép mosolyát, őszinte tekintetét. Jó volt vele lenni.

Lement a metróállomásra. Üzletek sora a lépcső előtti térben. Presszó, fornetti, játékterem, söröző, kis élelmiszerbolt, gyerek-ruházat, játék-bolt és sok minden más, köztük egy virágárus is. Hirtelen ötlettel belépett. Szétnézett. Talán még Rubens maradt tudat alatt benne, mert a tulipánokon akadt meg a szeme. Huszonöt szálat kért belőle, mind pirosat. Selyempapírba csomagoltatta és elindult haza.

 

*

Negyedik napot töltötték a szigeten. Már jártak minden kiemelt helyen, megismerték történelmét, sajátos — török-olasz-angol — keverék építészetét, fürödtek a keleti és nyugati öblökben (az utóbbiak voltak a kellemesek, lágy homok fedte a partot és a tengerfeneket), megkóstolták a görög specialitásokat (a konyha leginkább a törökre hajazott), az italoknál a metaxa sok csillagosát, az úzó igazi változatát. Nem a tengerparti króm-nikkel-üveg-fénycső turista tömegét keresték. Néhány kilométert sétáltak és kis hegyi faluk füstös gerendájú tavernáiban pihentek meg. Csendben, hogy a helyieket ne zavarják. Először meglepődtek, amikor a tulaj az helyiség egyik falánál lévő hatalmas tűzhelyhez rángatta őket és az ott fortyogó, vagy már csak melegen tartott ételeket kóstoltatta meg velük. Megtanulták, hogy ilyenkor illik cuppogni, ezzel mutatva, hogy nagyon finomnak érzik. Dagadt a tulaj melle. Általában ott vacsoráztak ahová betértek. Nem sajnálták a szállodai esti étkezést elmulasztani. A büszke tulaj addig nem nyugodott, amíg pukkadásig nem etette őket. Aztán persze koccintani kellett vele egy pohárka hűvös retsinával, vagy egy metaxával. És mindezt alig pár Euróért. A tengerparti egyen-ételeket áruló büfék jóval drágábbak voltak. Judit az italokból kimaradt, de Soma hősiesen „feláldozta” magát. Visszamenet a szállodába már igen jó kedve volt, amin Judit mosolygott. Szerette Somát, szerette gondoskodó figyelmét, szeretett hozzábújni. Mióta megérkeztek, meg is tette. Minden éjjel. De jó is volt. Nyugalom — szerelem.

 

*

 

Móni meglepődött. Zsolt ott ült a teraszon egy fonott fotelben, és aludt. Előtte az asztalon egy selyempapírba csomagolt, látszatra virágcsokor. Kibontotta és tényleg az volt. A kedvenc virága: tulipán. Elővett egy vázát és szépen elrendezte benne. Gondolkodott, milyen vacsorát üssön össze. Aztán eszébe jutott, hogy Zsolt a bundáskenyeret nagyon szereti. Mellé van a hűtőben sárgadinnye és a fagyasztóban egy doboz fagylalt is. A kenyeret leszelte, a tojást feltörte, bekeverte villával. Az olajt a serpenyőbe öntötte. Ha felébred Zsolt, akkor alágyújt és öt perc alatt megvan minden. A dinnyét apró kockákra vágta, két kis tálkában halmozta fel és visszatette a hűtőbe. A fagylaltot kinn hagyta, hogy picit melegedjen, ne jéggént kaparják. Szerette a dinnyét alaposan megpakolni fagylalttal, úgy finom.

Zsolt egy fél óra múlva riadt fel. Móni a másik fonott székben a szokásos pózában — lábát maga alá húzva — olvasott egy verseskötetet. Amikor Zsolt ráköszönt, visszabólintott és ujját a szájára téve, csitt-et intett és olvasni kezdte:

 

Játsszunk, játsszunk szerelmet

 

játsszunk szerelmet, és ne kérj, ne adj kegyelmet,

legyen igazgyöngy a könny, ha beléd mar a múlt

és felszakadnak a behegedt sebek, a halott szerelmek

néznek rád mosolyogva, és újra

nyújtják kezük,

hogy megkapaszkodj, s beléd kapaszkodjanak,

hát ne lökd el karjukat, kulcsold ujjaid ujjukra,

vagy kulcsold kezed imára, és írd újra hited,

jöjj hát, mosollyal arcodon, játszunk szerelmet,

játszunk lebbenő szellőt nyári

hőségben,

csillagfényt a titkokról hallgató sötétlő éjben,

simogató szép muzsikát a monoton csöndben,

egy érintést a bőrön az

érinthetetlenségben,

játsszunk ölelkező párt, izzadt testünket fedje

jótékony homály, hálás mosolyod én lássam, és

én köszönjem meg kitárulkozásod, hogy

magadba fogadtál, játszunk hát,

játszunk

boldog embert, kiknek az ég egymást adta ajándékba,

játsszunk hát szerelmet.

 

Szépen, halkan mondta. Volt érzéke az interpretáláshoz.

— Nos? Mi a véleményed?

— Szentimentális, itt-ott giccses, de mégis megfogja az embert. Érződik az őszinteség, érződik az odaadás és persze süt belőle a szerelem. Valami amatőr, igaz?

— Persze. A Szépírók Társaságától nekünk nincs megrendelésünk. A sortörések nem tetszenek nekem. Túl szabadon bánik vele, és hát a ragrímek a sírba visznek. Azokkal könnyű rímeltetni. No de hagyjuk most a verseket. Gondolom, éhes vagy. Tíz perc és eszünk.

Azzal alágyújtott a serpenyőnek és a kenyérszeleteket kezdte forgatni a tojásban. Egy csepp vizet spriccelt az olajba, és amikor az elkezdett sercegni belerakott két szelet kenyeret. Néhány perc alatt végzett. Egy lapos tálalón az asztal közepére tette, mellé a sót. Előkapta a két tálka dinnyét és felnyitotta a fagylaltos dobozt. Zsolt mosolyogva figyelte:

— Azt hiszem, előbb-utóbb megkérem a kezed. Tökéletes feleség lennél.

— Uram. Én meg nemet mondanék. Egy ilyen világfi mellett mire számíthatnék? Nők hevernek elé, járja a világot, kalandok sora. Ez nem nekem való.

— Móni. Azt hiszem, én is változni fogok. Csak még be kell nőni a fejem lágyának.

— Ja, majd valamikor ötven éves korodban.

Újra jót nevettek — mint mindig.

Vacsora után Zsolt megkérdezte:

— Mehetek zuhanyozni vagy te akarsz először. Kivárom a sorom.

Móni mosolygott. Nem volt egyszerű kimondania, de kimondta:

— Spóroljunk a vízzel, menjünk együtt.

Zsolt rácsodálkozott, aztán odament, egy apró csókot adott és ölbe kapta a lányt, bevitte a fürdőszobába. Móni a nyakába kapaszkodott. Jól esett a fiú fejére hajtania a fejét. Érezni az illatát, érezni a kezét, ahogy magához öleli. Várta az éjszakát, kívánta az éjszakát, kívánta a férfit.

 

*

Reggel egyedül ébredt az ágyban. Szokatlanul érezte magát a hatalmas franciaágyban egyedül, a „háza” keskeny heverője után. Hanyatt feküdt. A plafont nézte, de nem azt látta. Pörgött előtte az éjszaka. Ilyen csodát még nem élt meg. Zsibogott a teste, hullámok öntötték el.

Zsolt egy bermudában nézett be az ajtón. Mosolyogva lépett oda Mónihoz. A lány a nyakába ölelte a karjait:    

— Uram, valami tévedésben van a Nap, miért mászkál az égen? Hiszen még tart az éjszaka, és önnek mellettem a helye!

Zsolt nevetve ugrott mellé. Prolongált éjszaka.

*

A két hét gyorsan elszaladt. Amikor minden jó az ember körül, akkor rohan az idő.

Az utolsó este standard programként búcsúestet rendeztek egy hatalmas — közel nyolcszáz személyes — tavernában. Asztalsorok megterítve, kancsókban több fajta jéghideg bor, narancslé, érdekes, a sör hiányzott az asztalokról, azt külön egy sátras pultnál lehetett venni; az udvaron öt hordóból lehetett pótolni az elfogyasztott bort. Volt ki alaposan fogyasztott, de például Judit és Soma csak egy-egy pohárka vöröset és inkább a frissen sajtolt narancslevet részesítették előnyben. Judit zöldkörettel kért valamilyen görög specialitás sült húst, Soma mouszakát evett. Megszerette a birkahúsos rakott padlizsánt. Mézédes sütemény — török beütés — és nescaféból kutyult kávé zárta a vacsorát. Aztán rázendítettek a gitárosok dobbal és tangóharmonikával megsegítve. Legszebb a műsorban a nemzeti táncok elmélyült előadása volt, a szírtaki és buzuki kellemes zenéjére. Soma megjegyezte, hogy ez már némileg turista látványosság, mert eredetileg nők nem táncolták, csak a férfiak. De itt már vegyes előadásban járták.

A műsor végén a műsorvezető interaktívvá tette az előadást, a tányértörést bemutató humoros résznél felhívott pár nézőt, aztán a legvégén kezdetét vette a nemzetközi össztánc. Juditot egy olasz gigoló kapta karon, míg Somához egy svéd szőkeség simult. Nevetve integettek egymásnak. Jóval éjfél után indult vissza a buszuk a szállodába. Hajnalban kerültek ágyba.

Lerövidült az éjszaka. Délelőtt tizenegyre jött a transzfer a csoportért. A pici reptéren villámbeszállás és már emelkedett is velük a gép. Rövidesen apró zöld szigetnek hatott Korfu és már Albánia tűhegyeknek látszó több ezer méter magas sziklái fölött repültek.

Két óra, és landolás Ferihegyen.

9.

 

A következő hét azzal telt, hogy Somával minden céges folyamatban lévő ügyet megtárgyaltak. Nem bővelkedtek ügyekkel, de Móninak meg kellett mindent ismernie töviről-hegyire, mivel ő lesz két hétig felelős mindenért. Soma bejelentette aláírónak a bankhoz is. Nem nagy vagyon volt a számlán, mindössze biztonságos keret, ha nem csinál valami nagy bakit. Csak a folyamatban lévő ügyekben írhatott alá szerződéseket, újakat nem kezdeményezhetett csak ötlet szintjén.

Minden este fáradtan ért haza. Sokszor zuhanyozás után egy-egy félórára lefeküdt, néha a vacsoraidőt is átaludta. Általában nem is volt éhes. Felment Juditékhoz, de nem is annyira az étel miatt, sokkal inkább azért mert „otthon” érezte magát. Minden vacsora egyúttal amolyan munkaértekezlet is volt. Jó ötletek kerültek terítékre, parázs viták is kerekedtek. Szerette, hogy sem Soma, sem Judit nem játssza a főnököt, lehetett velük vitázni, és ha nem volt igazuk, gond nélkül feladták az álláspontjukat. Szóval egyenrangúan tárgyaltak, és ez nagyon tetszett Mónikának.

Egy ilyen vacsora alkalmával bedobta Fehér Krisztián nevét. Soma érdeklődve figyelt fel — talán mert Frattan kirúgása az ő segítségével történhet meg, de, hogy milyen írásokat adott át a kiadónak, arról már sejtelme sem volt —, Judit pedig ennyit mondott:

— Az az égő szemű… hogy is mondjam?...

— Igen, az a cigánygyerek. Vagyis fiatalember — válaszolta Móni — szeretném egy kicsit felkarolni. Nagyon jó novellákat írt, érdemes lenne gondolkodni egy próza kötet kiadásán.

Soma felhorkant:

— Tudod jól, hogy most nem engedhetjük meg magunknak az ilyesmit. Majd ha jobban megy a cégnek akkor jótékonykodhatunk. Most nem.

— Főnök! Van megoldás. Valamelyik antológiás portállal megbeszélném, hogy nem kérünk munkadíjat a szerkesztésért, helyette adjanak tizenöt oldalt Krisztiánnak a könyvben. Nem nagy bevételünk van a szerkesztésből és többet érne, ha Krisztián nevét „megfuttatnánk”. Amúgy pedig elbeszélgetek a fiatalemberrel. Remek írásai vannak. Két regény is. Kell hozzá sok munka, hogy igazán eladhatóak legyenek, de hidd el, megéri. Frattannál ezerszer jobb.

Soma elgondolkodva nézte a lányt. Látszott rajta, hogy meggondolja a választ. Elsétált az ablakig, nézte a kertet. Az állát simogatta. Judit már tudta, hogy döntés előtt áll. Akkor szokta így simogatni az állát, ha fontos döntést hoz.

Soma megfordult:

— Rendben. Eddig amit csináltál, kiváló volt, valahogy sínen vannak a dolgaink. Bízok benned. Vedd kezelésbe a fiút és figyelj rá. Tudod pont az, hogy cigány származású óvatosságra int. Nem azért, hogy nem bízom benne, de bármi problémánál a származása halmozottan okozhat bajt. A politika is beleszólhat. Felhasználhatják mások. Tudod, a sok nagyszájú „testvérvédő” akik ebből élnek, holott semmit sem tesznek értük. Ne kerüljünk ilyen témával a kirakatba. Válassz ki nála egy korábbi regényét és instruáld mit is csináljon. Felhatalmazlak, hogy havi hatvanezer forintos előleg mellett három hónap alatt legyen kiadásra készen a regény. Az őszi időkben jobban vesznek könyveket is az emberek, és megfelelő reklámmal beindítjuk Krisztiánt. De a felelősség teljesen rád hárul. Én nem akarok vele foglalkozni és Judit se tegye.

Móni hálásan nézett rá:

— Garantálom főnök, hogy karácsonyra ő lesz a könyvsiker.

Zsolt ritkán vett részt ezeken a vacsorákon. Általában valamelyik kollegája műtermében tartózkodott. Sokszor óráig vitatkoztak egyetlen ecsetvonás szerepéről, vagy valamelyik szín fontosságáról. Ő a klasszikus festészetet kedvelte, de a modern irányzatokat is elfogadta.

Mónival úgy viselkedett, mint ama éjszaka előtt. Udvarias, kedves, mindig nevettek beszélgetés közben, de semmi nem érződött abból a viharos éjszakából, amikor a gyönyör útját járták be, és nem is akárhogy. Volt pár kalandja, de ilyen éjszakája kevés. 

A lány őszintén, odaadóan tárulkozott ki, érezte, hogy nem csak a testével, de a lelkével is szeretkezett. Valami őt is megérintette, de elhessegette a gondolatot. Nem akart kötöttséget, nem akart szerelmet. Megtapasztalta már, hogy az fájdalommá is tud válni, méghozzá pokoli fájdalommá. Nem félt, de valahol óvatos volt. Kívánta Mónit. Ha csak ránézett már beindult, de visszafogta indulatait. Néha észrevette magán az anyja kutató tekintetét, mintha gyanakodna. Nem akart családi problémát és Móninak sem akart bajt okozni.  Csodálatos éjszaka volt, de csak ennyi és nem több. Mégis, miért nem akarja ezt elfogadni? Ez furcsának találta.

 

*

A Frattan féle „leszámolást” előre hozták. Soma ott akart lenni, hátha szüksége lesz Móninak a segítségére. Egy ügyvéd barátjával konzultált a témában, aki — látva Krisztián nyilatkozatát — úgy nyilatkozott, hogy perre azért nem lehetne vinni a biztos siker reményében az ügyet, de ügyesen kezelve el lehet érni, hogy Frattan feladja a régi szerződést. Ez a cél, nem a botránykeltés.

Csütörtök reggelre beszélték meg az íróval a találkozót, tízre. Mindent előkészítettek és nyugodtan várakoztak. Közben Móni Krisztián egyik regényét olvasgatta. Eléggé szentimentális történetet egy cigánylányról, aki folyton falakba ütközik származása miatt. Nem rossz a történet. A vége katarzis, közben hatalmas szerelem (itt-ott túlzott vulgaritással - majd abból húzni kell), a társadalmi problémák logikusan kifejtve — szóval rendben is lenne ez. A baj az, hogy Krisztián a lányt sajnáltatta és semmi olyat nem írt ami azt mutatná, mit is kellene tenni. Az kevés, hogy néhány öregasszony majd törölgeti a szemét a könyv után. Több kellene. Valami utat mutatni a megoldásra. Még akkor is, ha ma lehetetlen az országnak ebben a helyzetében okosnak lenni. Mindenki csak saját céljai eléréséhez hasznosítja a témát és senki nem foglalkozik vele komolyan, talán nem is akar.

Erzsi dugta be a fejét:

— Vigyázat, légiveszély! Frattan kocsija állt meg az utcán. Főzök neki egy zaccos kávét.

Soma elnevette magát:

— Kapjon csak rendes kávét, másképp lesz ma keserű a szájíze, remélem.

Mónika hallgatott. Ő már a mondandójára készült. Összekapta a gondolatait, vett néhány mély levegőt, hogy az oxigén felfrissítse az agysejteket aztán leült, illedelmes kislány pózban — keresztbe tette a lábát. Elhatározta, hogy nem áll fel Frattannak. Éreztetni akarta vele, hogy már nincs nyeregben

Az író szokott módján dübörgött be. A hasa után következett, folyt róla az izzadság, bár még csak délelőtt tíz óra volt. Kezet nyújtott Somának:

— Szia, Somi. Mi van? Ég a ház? Vagy a rajongóim követelik a következő regényem? Na, ki a farbával, halljam!

— Szia, Miklós. Az ifjú hölgynek lenne némi mondanivalója a számodra. Hallgasd figyelmesen!        

— Nekem vele semmi tárgyalnivalóm. Te vagy a főnök, mond el te! Még mindig itt dolgozik?          

— Itt bizony, és még sokáig itt fog dolgozni. Nos, foglalj helyet, és hallgasd meg!

Frattan végigvágta magát a rozoga fotelben, ami felsírt a tetemes súly alatt. Rámordult a lányra:

— Na, halljam, mi a fenét akar mondani! Nincs sok időm.

Mónika élvezte a pillanatot. Látta a szemben ülő arcán a gőgös fölényességet, és már előre elképzelte, amikor majd leesik az álla. Kezébe vette az előkészített papírokat, és széles mosollyal átnyújtotta:

— Parancsoljon. Lapozzon bele ezekbe. Érdekes olvasmányok. Ne tépje szét őket, ezek csak másolatok.

Frattan gyanakodva vette kezébe a papírlapokat. Olvasni kezdte. Az arcáról olvasni lehetett. Meglepődés, düh, tehetetlenség váltakozott. Soma feszülten figyelt, Móni egykedvűen, bár izgatott volt ő is. Az író önkéntelenül gyűrögetni kezdte a lapokat. Látszott, hogy feszülten töpreng, mit mondjon. A plafont bámulta közben, meg a szemüvegét törölgette, húzta az időt. Nem bírta sokáig, szinte kirobbant belőle:

— A kurva anyját ennek a cigánynak. Éhen döglött volna, ha nem adok neki munkát! Ez a hála? Na, remélem, elhajtjátok a fenébe, és ezt a témát gyorsan lezárjuk. Szükségetek van rám. Én vagyok az alap ennél a kiadónál. Meg kell oldanunk a problémát. Hajlandó vagyok ennek a pondrónak valami kis pénzt juttatni még, és ad-acta a téma.

Soma csak nézte, hogy még mindig játssza a magabiztosat:

— Nem Miklós. Nem ad-acta. Csak akkor, ha felbontjuk a szerződést, és ha hajlandó vagy más feltételekkel szerződni velünk. Akkor rendben, ha meg nem, akkor keress másik kiadót, mi nem tartóztatunk.

Frattan felháborodottan kiabálni kezdett:

— Mit képzelsz, Soma? Rajtam gazdagodtál meg és akkor most egy ilyen kis szemét miatt a kukába akarsz dobni? Na, ebből semmi sem lesz. Jó ügyvédem van. Akkora pert kaptok a nyakatokba, hogy bezárhatjátok a boltot. Azt garantálom.    

— Miklós. Az első könyved tényleg siker volt, jól hozott a konyhára, persze te is tisztes összeget zsebeltél be. Fair volt az együttműködésünk, úgy érzem. Aztán még egy félig sikeres könyved következett, a többi meg majdnem ráfizetés. Az érvényes szerződés szerinti további kiadások biztos, hogy csak vinnék a pénzt, és nem hoznák. Szóval változtatnunk kell.

— Nem fogok. Te is tudod, hogy nem perelhettek be, nincs jogalapotok.

Móni közbeszólt:

— Így igaz. Valóban nem biztos, hogy nyernénk. Nem is indítunk pert. Helyette megmozgatjuk a sajtót. Biztosan akad néhány lap, ahol örömmel leplezik le a divatos írót. Akkor mit tesz?

Frattan nem kapott levegőt, fuldoklott a dühtől:

— Maga lett itt az észkombájn? Elbánok én magával és azzal a kis szeméttel is. Majd hallani fognak rólam. Most pedig fulladjatok meg — és kirohant, de látszott rajta, hogy valahol a magabiztosságát már elveszítette.

Soma és Móni egymásra néztek és nevetésben törtek ki.

Erzsi dugta be a fejét újra:

— Mit csináltatok ezzel a haspókkal? Megroggyant.

— Meg fog még jobban is — válaszolt Móni.

*

Korfu szigete pompás zöldben fogadta Somát és Juditot. A reptéren magyar idegenvezető fogadta őket és terelte a charter járat utasait az épület előtt álló panoráma-buszhoz.

Késő este volt már, amit még növelt az időeltolódás. A húsz kilométerre lévő Ipsos üdülőhely egyik elegáns szállodájába már fél tíz körül érkeztek. Gyorsan ledobálták a csomagokat a szobában és irány az étterem, ahol svédasztalos vacsora várta őket. Így fáradtan nem sokat ettek és nem keresték a görög ételeket, inkább, amik ismerősnek tűntek, azt ették. Soma így is becsapódott alaposan, mert a szép egyben sütött krumpliról kiderült, hogy azt még délben sütötték és jó déli szokás szerint, ami megmaradt, azt besavanyították. A megszokott íz helyett, savanyú sült krumplit kóstoltak. Jót nevettek ezen. Könnyű vörös retsinát ittak egy-egy pohárral.

Lezuhanyoztak. Judit megágyazott a kettős heverőn. Szokatlan lesz egy ágyban aludni a férjével. Talán tíz éve volt így? Pontosan nem emlékezett rá.

Még kiültek egy kicsit az erkélyre és nézték a tengeren bolyongó fényeket. Egy-egy hajó. Lehet csak komp, persze a komp itt több ezer személyt és több száz autót szállító hajót jelentett, a sziget és a szárazföld között.  Majd talán ellátogatnak oda is. Otthon Soma nézegette, miként is lehet eljutni a Meteorákhoz, de a görög közlekedésről tájékozódva erről lemondtak. Csak élvezni akarták a sziget csöndjét — már ahol nem a turisták szállták meg — nyugalmát és a tenger hűsítő habjait.

Közeledett az éjfél, mire ágyba bújtak. Judit elégedetten fészkelődött Soma testéhez. Átölelte, a fejét a vállára hajtotta, lábát áttette a férfi combjain. Hallgatta egyre mélyülő szuszogását és lassan ő is elaludt. Utolsó gondolata ez volt: — szeretlek.

*

Móni első napja semmi meglepőt nem produkált. Erzsi és János nem piszkálta az ilyenkor szokásos viccekkel. Mindenki végezte a dolgát. Délelőtt három telefon megbeszélést folytatott. Egy nyomdánál alkudozott és megállapodtak, hogy másnap elugrik hozzájuk. Hátha a kemény borítás helyett találnak valami köztes megoldást, ami olcsóbbá tudja tenni a könyv legyártását. Soknak találta a hétszáznyolcvanöt forintos darabonkénti árat. Jó lenne hatszáz alá vinni, de ezért áldozni is kell, akár a minőség rovására. Ha sikerül, akkor jó pár ezer forintot spórol meg.

Egy két éve felfedezett íróval is tárgyalt telefonon, aki harmadik könyve kiadására várt. Még a szerződést se írták alá, de már a nyomdában volt a kézirat. Egy telefon után meg is indulhatott a nyomtatás, egy hét múlva pedig már a boltokban a kötet. Bedobott egy trükköt a tárgyalás során. Kipuhatolta, mennyire van megszorulva az író. Bejött, amire számított, nagyon számított a pénzre. Elpanaszolta, hogy kéthavi számlái kifizetetlenek, jelenleg alig van jövedelme. Szabadúszó újságíró, nem sok cikket helyezett el az utóbbi hónapokban. Móni felajánlotta:

— Megpróbálok segíteni. Somával naponta beszélek telefonon. Rábeszélem, hogy adjon előleget, de mivel ez soha nem volt szokás és kockázatos is, valamit önnek is be kell áldozni, hogy Soma rábólintson. A szokvány jogdíj hányadból ajánljon fel öt százalékot azokra a kiadványainkra, amiket a pályakezdő fiatalok első megjelenését tesszük lehetővé, természetesen a kiadó költségén és kockázatán. Rendben?

— Alig kapok így is pénzt, de egye fene. Nagyon kell most a számlák miatt, hogy legyen valami bevételem. Kell ehhez valami papírmunka?

— Igen. Holnapután délelőtt befáradna aláírni?

— Rendben, ott leszek. Ugye tudja, hogy magácska most kirabolt? — nevetett.

Móni is nevetett:

— Nem, én most vállaltam, hogy Soma összeszid, mert én segítettem magán. Viszhall. Szép napot.

 

*

Soma már hajnalban felébredt. A felborult napirendje miatt, vagy, mert idegenben aludt, nem tudta. Nem is gondolkodott rajta. Kiült és nézte a csillagfényes eget, a tengert a bolyongó fényekkel. Picit talán el is bóbiskolt, amikor furcsa fényt látott a tengeren. Mintha valahol valami nagy tűz fénye tükröződött volna. Figyelt. Aztán elmosolyodott. Rájött, hogy a Nap kel fel — a tengerből.

Bement a szobába és óvatosan odahajolt Judithoz. Egy puszit lehelt az arcára. Tudta, hogy fel fog ébredni. Úgy is történt. Nagy álmosan mosolygott rá és köszönt:

— Jó reggelt kedvesem, miért nem hagyod szemed fényét aludni?

— Mert szemem fénye most kijön az erkélyre és megnéz egy másik fényt.

Azzal kisegítette az ágyból és kézen fogva vezette az erkélyre. A Nap már több sugarat mutatott, ici-pici része már kibukkant a tengerből. Egyre fényesebb lett a horizont. Egymást átölelve nézték a csodát. Puszikat adott az orrára, állára, arcára, ajkaira. Aztán már azt érezte, hogy felesége ráfonódik és égett egy csók — mint régen.

Judit nevetett:

— Uram, most már visszamehetek aludni?

— Igen, hölgyem, vigyázok álmára.

— Na, nekem van egy jobb ötletem, inkább vigyázzon a férfiasságára, mert most más lesz a dolga.

Azzal kézen fogta Somát és az ágyhoz húzta. A görög Istenek talán becsukták szemüket. Vagy éppen gyönyörködtek a látványban, ami következett. Ki tudja ezt?

 

*

Móni fél hat körül esett haza. Gondolkodott, hogy készítsen-e valami vacsorát, vagy a tegnapi maradékot eszi meg. Ha Zsolt itthon van, korán akkor kellene valamit összeütni, de ha nem jön ma este se, csak éjjel, akkor meg minek. Biztos, ami biztos, összeütött egy lecsót. Móni-féle módra „gazdagon”. Szalonnát pirított le, rá a hagymát, karikára vágva, picit felöntötte vízzel, hogy dinsztelődjön. — Még nevelő anyjától tanulta ezt — aztán amikor már elfőtte a vizet, rákeverte az őrölt paprikát — vigyázva, hogy ne égjen meg — bedobta a kolbász darabkákat, nem lecsókolbászt, minőségi fajtát, ami jó ízt ad az ételnek. Amikor kicsit már sült az is, akkor bele az apróra vágott paprikát, és két szem héjazott paradicsomot. Lefedte, hagy rotyogjon kis lángon.

Elővett két tányért és evőeszközöket. Megterít Zsoltnak is, hátha beesik.

Az ablakban nézelődött, amikor lépéseket hallott. Tudta ki jön. Megismerte laza csoszogásáról.

— Szia, Móni. Mi lesz a vacsora? Éhes vagyok.

— Lecsó. Szereted?

— Ha van benne erős paprika is, akkor nagyon, ha nincs, akkor is megeszem. Jöhet.

Móni elnevette magát:

— Mintha ezt éreztem volna. Két erős zöldet egyben beletettem, majd szétnyomkodod. Mindjárt kész.

Zsolt felállt. A hűtőhöz ment és fél üveg pezsgőt vett elő. Két poharat állított a tányérok mögé, és mosolyogva nézte a lány sürgés-forgását. Újra feltűnt neki a formás, izmos vádlija. — Szép a lába. Móni, lekapta a tűzhelyről a lábast és az asztal közepére tett alátét falapra tette:

— Várj még, mert szétégeti a szád!

— A számat valami más égethetné…

— Most vacsorázunk. Ne álmodozzon a fiatalúr! — nevetett Móni.

Leült ő is és szedett a fiúnak, aztán magának is. Hallgattak. Zsolt azon gondolkodott, hogy mit tegyen, kívánta a lányt, nagyon, de félt is, hogy most mindent elrontana. Móni újra azt érezte, mint akkor este, hogy forróság önti el, és nem az esti hőségtől. Milyen jó is lenne, ha az emberek egymás gondolatát látnák. Vagy nem? Talán nem, mert akkor elveszne a varázs.

Vacsora után Zsolt félig öntötte a poharakat és koccintásra emelte:

— Egészségedre!

— Le akarsz itatni?

— Dehogy. Férfiban is ronda a részeg, hát még nőben.

Móni megemelte a poharat. Koccintottak. Zsolt lehajtotta egyben az italt, Móni csak ízlelgette. Közben a fiút nézte. Érezte, ha most Zsolt azt mondja, „töltsük együtt az éjszakát” — nem mondana nemet.

Zsolt mosolyogva nézte — érdekes mindig mosolygott — és halkan ennyit mondott:

— Lehet, furcsa, amit mondok, de van egy javaslatom: töltsük együtt az éjszakát, nagyon kívánlak.

*

Judit két nap múlva Sissi kastélyában megjegyezte:

— Csodálatos élete volt Erzsébetnek, de a halála borzasztó.

— Igen, kedvesem. A történelem senkit nem kímél. Néha ártatlanok is áldozatul esnek.

— Útálom a történelmet. Abból mindig csak négyes voltam.

Ezen jót nevettek. Élvezték a hűvös termeket. Előtte Perama dombtetőn lévő kávézójában jártak — kocsit béreltek, amivel a parányi szigetet majd bejárják — onnan nézték a repülőtér forgalmát. Szinte ijesztő, ahogy a kicsi betoncsíkra szálltak le az óriás gépek. Mielőtt betont fogtak, talán öt méterre szálltak a tenger habjai felett. A felszállásnál pedig egy hirtelen emelkedő, félig domb, félig hegy magaslaton kellett átszállniuk. Félelmetes volt.

Kiléptek a kastély belső udvarára. Hatalmas pálmák adtak árnyékot Achilleusz két szobrának. A diadalmas és sebesült férfi kőbe faragott dicsőségének és szenvedésének.

Megcsodálták a tizenkét görög bölcs mellszobrát, akik mellé valami fura ötlettől vezérelve Erzsébet Shakespeare-t felállítatta.

Paleokasztricára készültek innen. Az még belefért a napba.

8.

 

Soma már benn volt a cégnél. Telefonált. A szavaiból azt vette ki, hogy utazási irodával beszél. Ahogy kivette a szavaiból két hét múlva indulnak Judittal. Addig bizony sok munka lesz. Meg kell ismerkednie a cég belső dolgaival, a folyamatban lévő ügyekkel. Hozzá még a Frattan féle leszámolásra is sor kerül. Elvigyorodott, ez nagyon tetszett neki: „leszámolás”.

Az éjszaka felébredt egyszer a nagy melegre és eszébe jutott Fehér Krisztián, „cigány” fiú. Ha ma lesz ideje, akkor előszedi azt a novellás kötetét, és megpróbálja rábeszélni Somát, hogy előlegezzék meg a kiadást. Megfelelő reklámmal menni fog az eladás. Persze ehhez fel kell majd használni a fiú származását is, amihez nem fűlött a foga, de a cél szentesíti az eszközt. Meg fogja szervezni. Elindítja a fiút a pályán.

Soma letette a telefont:

— Hallottad ugye, Móni? Két hét múlva indulunk Korfura. Jártam már Görögországban, de Judit még nem, és Korfun én sem. A zöld-sziget. Tulajdonképpen egy hegy, ami tengerből nő ki. Ránk fér egy kis pihenés. Talán tíz éve voltunk üdülni. Akkor egy csendes faluban, a Zemplénben. A csendet vágytuk és meg is találtuk. Újra éltük a fiatal éveinket. Na, nem kell vigyorogni, nem csak az ágyra gondoltam. Különös a mi szerelmünk Judittal. Nem csillapodott. Megcáfoljuk az régi mondást, hogy a szerelemből nyugodt szeretet lesz. Persze az is, de én, ha csak rágondolok Juditra valami forró érzés önt el. Beszélgettem vele erről, és ő is ezt mondta. Nagyon egymásra találtunk. Emlékszel, mit mondtam neked a railjeten? Hát látod, ez van mögötte. Mióta megnősültem, soha más nő nem volt az életemben, és nem is lesz.

— Dehogy vigyorgok. Örülök, hogy ilyen házasságban élsz és több évtized után is szerelem van köztetek. Szeretnék én is így élni, de azt hiszem az én életem már soha nem fog így alakulni.  

— Nem sokat tudok, illetve semmit sem, a kapcsolataidról. Amit a vonaton meséltél, az riasztott. Mesélsz róla, róluk?

— Sokat nem tudok elmondani. Nem voltam soha valami szépség, hogy rajzottak volna köröttem a fiúk, férfiak. Középiskolában egy szemüveges nagyon mulya okoskával a csókig jutottam el. Vele a diákszerelem minden szépségét megéltük, de a testi kapcsolatot csak az egyetemen, a második évemben ismertem meg egy skalpvadász jóvoltából. Talán nem is volt szerelem. Később ismerkedtem meg egy idősebb, stramm vonzó, okos férfival. Felnéztem rá és nagyon szerettem. Az meg inkább valami apakomplexus volt, elmúlt.

Soma elgondolkodva nézte a lányt. Látta az arcán, hogy szenved. Már régen kérdezni akarta a családjáról, és most úgy érezte megteheti:

— Szüleid? Mit tudhatok róluk?          

— Nem akarok róluk beszélni, de annyit elmondok, hogy pokoli házasságuk volt, apám miatt. Még pici lányként, első emlékképeim, vidám család voltunk. Apa dédelgette anyát. Emlékszem milyen féltékeny voltam mindkettőre, mert azt hittem tőlem lopják el a szeretetet. Akkor még nem tudtam mit jelent egy igazi szerelem, honnan is tudtam volna pár évesként? Apám valami technikus volt, anyám könyvelő, jól éltünk, legalább is nem emlékezem olyanra, hogy nekem ne lett volna meg minden. Aztán apám valahol megbotlott. Inni kezdett. Egyre többet jött haza részegen. Anyám tűrt és próbált segíteni, de semmit sem ért el. Egy idő után apám mindenért megverte. Meg akartam őt védeni, de csak annyit értem el, hogy én is kaptam. Nézd a szám! Itt látsz rajta egy forradást. Szét volt szakadva, az orvosi ügyeleten varrták össze. Az orvosnak azt hazudtam, hogy elestem. Gyanakodott, mert a pofonok nyoma az arcomon még ott égtek, de aztán vállat vont, és nem kérdezett tovább. Akkor volt sokszor, hogy a pincénkben aludtam annyira féltem apámtól. Amikor már nagylány lettem, kezdett a mellem megnőni, már amennyire ez mell, elkezdett simogatni, fogdosni. Egy idő után rájöttem, hogy ez nem apai szeretet, és megundorodtam. Anyám nővérének elmondtam. Ő beszélt anyámmal. Emlékszem anyám zokogott, de azt mondta, hogy hagyjuk apámat, ő még szereti, és hátha tud változni. Anyám nővére magához vett. Még lány volt. Értsd úgy, hogy soha nem ment férjhez és nem nagyon volt kapcsolata sem. Az ő lánya lettem tulajdonképpen. Nem volt rossz az életem. Nem voltunk gazdagok és a szüleimtől semmit sem kaptunk, de mindig mosolyogtunk. Lassan felejteni kezdtem apámat és anyámat. Nem volt nehéz. Nem is tartották velem a kapcsolatot. Másoktól tudta meg „nevelőanyám”, hogy anyám is inni kezdett, aztán meg eljutott odáig, hogy már pénzért, később meg már italért is, lefeküdt másokkal. Apám nem bánta, sőt a sticije lett, ha fogalmazhatok így. Harmadikos gimnazista voltam, amikor utoljára láttam anyámat az utcán. Meg sem ismert. Én csak néztem, és nem szóltam semmit. Akkor zártam le a gyerekkoromat, és váltam felnőtté. Nem volt egyszerű diplomát szereznem, de ott, akkor az utcán esküdtem meg, hogy el fogom ezt érni. Volt erőm hozzá. Elfáradtam nagyon, de tudom, hogy szépen, lassan helyrezökkenek.

Karjára hajtotta a fejét, látszott, hogy remeg a teste. Soma nem mert megszólalni, és azt sem tudta, mit mondhatna. Érezte, hogy a vigasztaló szó most olyan hamisan csengene. Valami olyat érzett, hogy a lányt „nevelőanyjától” most ő és Judit vette át. Elmosolyodott. Pont ellentéte a lány Zsoltnak, aki sajátos felfogású és életritmusú. Annyi biztos, hogy sikeres ember lesz, és sok gondja nem lesz az életben. Örült neki, hogy felelősen gondolkodott már és a könnyed világfi mögött ott az érző ember. Nagyon is ott van.

Móni mintha olvasott volna Soma gondolataiban, pont Zsoltot hozta szóba:

— Hagyjuk az én életem, vagyis folytassuk a mostanival. A kedves fiad meghívott ma estére, egy vacsorára, valami olasz étterembe. El merjek menni vele? Nem lesz bajom? Vagy nem érzed úgy, hogy el akarom rabolni tőletek?

Soma jót nevetett. Odalépett a lányhoz és megsimogatta a haját. Halkan szólalt meg:

— Bár elrabolnád. Nem bánnám, ha ilyen menyem lenne, és szülne nekem egy smaragdzöld szemű, édes, szőke kicsi unokát. Nem Zsoltot rabolnád el, te lennél a lányunk. Láttad, hogy Juditnak zöld szeme van? Szeretném, ha az unokám azt örökölné.

Móni mosolygott:

— Ott még nem tartunk, és azt hiszem, Zsolt se ilyen csontkollekció feleséget akar, mint én vagyok, és hát én se hiszem el, hogy elfogadnám őt. Kedvelem, jókat lehet vele dumálni, mindig nevetünk, ha együtt vagyunk, de nem érzek mást felé. Neked elmondanám, de hidd el, nem dobog gyorsabban a szívem.  Na, akkor elkezdek dolgozni, mert a fiatalurat nem akarom este megváratni, max a szokásos „úrinő” negyedóra lesz csak.

Soma mosolyogva nézte. El akarta mondani, hogy ha nevetnek Zsolttal, akkor az azt jelenti, jól érzik magukat együtt, az meg már előszoba valahová. Ki tudja ezt? Jósolni nem mert, de szurkolt azért, hogy megdobbanjon Móni szíve. De hallgatott. Leült az asztalához és olvasni kezdett egy új kéziratot. A hideg rázta ki tőle. A címe is elég volt:

ÖREGASSZONYOK, HA HALNAK…

 

*

Ötre nem ért haza. Már majdnem háromnegyed hat volt. Így kicsit kapkodni kellett, bár ő nem az a nő, mint az átlag, aki fél órát áll a tükör előtt, hogy ellenőrizze a tanga vonalát, vagy a melltartó formáját. Egyrészt nem is hordott melltartót — minek hordana a pici mellére — a tanga meg csak az ő dolga, nem fog ma a ruha lekerülni. Ezen elnevette magát és rögtön beugrott, hogy Zsolttal, vagy ha csak eszébe jut, már vigyorogni kezd. Különösebben nem érdekelte ez, nem filozofált rajta, mindenesetre jó érzés volt. Ennyi elég is.

A haját csak kicsit felborzolta, az arcára nagyon halvány alapozót rakott. Jól állt neki a sápadtság. Egyedül a szempilláit erősítette meg. A hosszú pillák varázsosan hatottak. Az egész sminkelés nem vett igénybe öt percet.

Előtte alapos zuhanyt vett. Szerette „frissen” érezni magát, amúgy is hőgutás nap a mai is. Jól esett a hűvös víz.

Egy könnyű egybe-ruhát kapott magára és enyhén magasított sarkú szandált.

Háromnegyed hétre épp elkészült. Kisétált a ház elé és leült kerti díszként beállított régi parasztszekér saroglyájára. Enyhült a hőség, kellemes szellő is lengedezett. Zsolt annyit mondott, hogy valahol a Duna-parton van az az étterem, úgyhogy biztosan ott is kellemes lesz az idő. Hallgatta a madarak dalát. Szemét lehunyta és picit talán el is bóbiskolt.

Egy nevető hang ébresztette:

— Akkor én most odamegyek, megcsókolom Csipkerózsikát, és felébresztem száz éves álmából, aztán megkérem a kezét, bár nem a kezük kell nekem a nőkből, aztán élünk boldogan, amíg meg nem halunk, vagy be nem adjuk a válópert.

Móni kacagott. És nem csak Zsolt beköszönésén, de azon is, ahogy a fiú felöltözött. Egy térdig érő sokcipzáros rövidnadrágból, egy fekete — mezitlábra felvett — szandálból, egy tiri-tarka pálmafás kívül-hordós ingből állt a ruházata, de még valami: egy szalmakalap a fején.

— Farsang van augusztusban? Nem mondom, egész jó összeállítás. Beengednek így minket abba az előkelő étterembe?

— Be bizony. Tudják, hogy leendő világhír megy hozzájuk a naftalinból előkapott Csipkerozállal. Ja, meg tartozik nekem a tulaj egy kép árával, amit kedves mázsás nejéről festettem. Csak arckép, mert ha aktot kér, akkor inkább megeszem az ecsetet némi cinóbervörössel ízesítve. Hölgyem, adja a karját. És még egy csókkal tartozom, hogy felébresszem százéves álmából.

— Csókról szó sem lehet, de egy puszira jó vagy nálam. Kölcsönösen.

És újra nevettek. Nevettek és nevettek. Ez csodálatos volt Móninak. Jól érezte magát Zsolttal. Persze nem is akart mást, mint pár olyan percet, órát, amikor elmúlik benne a múlt fájdalma, és nem aggódik a jövőjéről. A pillanat kellett, ami nevetve öleli magához.

*

Hazafelé sétáltak. Már lassan tíz óra közeledett. A vacsora mondani se kell, inkább humorfesztiválhoz hasonlított. A fiú szellemessége nem maradt kettőjük között, de a szomszéd asztalok is velük nevettek néha, a pincér pedig egy alkalommal egy használt eszközökkel félig rakott tálcát is leborított a nevetéstől. Valahol még büszke is volt Zsoltra. Jó vele vacsorázni, meg egyáltalán jó vele lenni.

A kicsi-háza előtt megállt, kezét nyújtotta:

— Köszönöm ezt a kellemes estét. Hálás vagyok. Jól éreztem magam. Talán három éve volt ilyen szép estém.

Zsolt mosolyogva nézett rá:

— Egy kávét kérhetnék a vacsoráért cserébe? Még nincs kedvem felmenni a szobámba. Beszélgessünk.

Móni elkomorodott. Szebb lett volna, ha most a fiú kezet nyújt és elbúcsúznak. Aztán vont egyet a vállán:

— Rendben. Gyere be. Ne nézz nagyon szét. Este nem volt időm rendet tenni és vendéget nem vártam. Főzöm a kávét. Nem baj, ha én nem iszom? Ilyenkor már zavarna a pihenésben.

Zsolt megrázta a fejét. Leült az ágyra. Kényelmesebb, mint a két keskeny szék az asztalnál.

Pár perc múlva Móni gőzölgő csészét tett a fiú elé:

— Nincs mokkacukrom. Vegyél a kristályból, amennyit jónak látsz.

— Cukor nélkül iszom, köszönöm.

Aprót kortyolt, aztán letette a csészét a pici éjjeliszekrényre. A lányt nézte. Mosolyogva, de mintha más is megjelent volna az arcán. Kíváncsiság, vagy talán kívánás? Móni kezdte magát rosszul érezni. Nem félt attól, hogy Zsolt erőszakoskodni fog, de valahogy nem ezt várta az estétől. Végig se gondolta, hogy mit akar a fiútól. Egyáltalán akar tőle valamit? Jól érzi magát vele, de csak ennyi.

Zsolt mosolya nem változott. A lány már nagyon kényelmetlenül érezte magát, aztán amikor a fiú megszólalt elkerekedett a szeme, a szája is tátva maradt:

— Mikor voltál utoljára férfival ágyban?

Móni elvörösödött:

— Mi közöd hozzá? Zsolt, most a vacsora „árát” akarod kérni?

— Nem, de egyre inkább megismerlek. Tudom, hogy büszke vagy a függetlenségedre, de nem vagy egy kékharisnya. Azt is tudom, hogy régen volt igazi kapcsolatod. Annál rátartibb vagy, hogy csak úgy odaadd magad. Nem hiányzik a szex? Legyél őszinte. Csak beszélgetünk.

Móni most magától kezdett el félni. Két eset lehet. Vagy ad egy hatalmas pofont Zsoltnak és kizavarja — hát ez kínos lett volna, de igen helyes lépés, sőt, erkölcsös lépés (ezen elnevette magát) — vagy a másik lépés, hogy előjön az az énje, amit nem szeretett. Nézte a fiút… de nem mérgesen. Mosolyogva. Furcsa zsibongás indult el a testében, és már tudta, hogy a „másik lépést” választotta.

Tovább mosolyogott, míg felállt. Lekapcsolta a mennyezeten lévő lámpát és egy pici éjjeli-lámpát kapcsolt fel. Megállt a fiú előtt és lassú, ringó mozdulatokkal vetkőzni kezdett. Centiről centire húzta át fején a könnyű ruhácskát. Jobb kezével, mint a cowboyok a lasszót, megpörgette, és Zsolt fejére dobta. Zsolt láthatóan nem maradt nyugalomban. A szemében látszott, hogy most másképp néz rá, mint amikor az modell volt. A pupillája kitágult, keze ökölbe szorult, és gyorsabban vette a levegőt.

Móni a tanga pereme alá nyúlt és testéhez simított tenyérrel lassan lehúzta bokáig, egy laza mozdulattal a sarokba rúgta. Meztelenül a fiú ölébe ült. A fejét két tenyerébe fogva a szájára tapadt, és csókolta. Érezte Zsolt kezét, ahogy magához öleli és érezte, hogy vándorolni kezd a testén. Élvezte. Tényleg régen volt férfival. A teste döntött most az esze helyett. És úgy érezte jól döntött.

Zsolt élvezte a nyurga test simulását. Élvezte a lány csókját. A nyelveik simultak egymáshoz. Egyre jobban tűzbejött. Végül is — ha nem is elhatározottan — de valahol ezt várta az estétől.

— Várj. Levetkőzöm.

Azzal a ledobta az inget. Kikapcsolta a széles légiós szíjat, lehúzta a nadrágot a divatos alsóval együtt és úgy ölelte magához a lányt. Móni érezte Zsolt férfiasságát és nagyon jó érzés volt. Testét hullámok öntötték el. Kívánta férfit magába fogadni, hogy elvesszen benne és ő is elvesszen benne. Kívánta, hogy eggyé váljanak, és meghallja a harangok zúgását ott fenn, a mennyekben.

Átölelte a fiú nyakát, hanyatt feküdt és magára húzta.

7.

 

Móni reggel egyedül ment a kiadóba. Soma már korán elindult vidékre. Most nem a railjettel, mert a Balaton mellé utazott.  Egy nyári iró-költő táborban tart előadást a szonett költészetről, főként Shakespeare verseiről.

Benn még csak Jánost találta. Erzsi, amikor tudta, hogy Soma nem jön be, rendszeresen faragott a munkaidőből. Már megkávéztak Jánossal, amikor berobogott és csak annyit vetett oda, hogy - „éjszaka sokáig dolgoztam otthon a cégnek, reggel alig bírtam felébredni”. Összemosolyogtak Jánossal, nagyon jól tudták, hogy Erzsi soha nem visz haza munkát. Nem foglalkoztak vele. Ez a főnök dolga… Tudja ezt ő is.

Bement a szobájába és elővette azt a három könyvet, amit a múltkor olvasott, és kikereste az írója személyi anyagát a főnök szekrényéből. A főnök asztalához ült, ott volt a telefon. A személyi kartonon lévő számot tárcsázta.

A vonal másik végén egy női hang szólalt meg:

— Halló, Fehér lakás. Parancsoljon.

— Fehér Krisztiánt keresem.

A vonal másik végén a nő kiabálni kezdett: — Krisztián! Kitolnád a képed a szobából? Valami nő keres.

Aztán rövid csend és egy kellemes hang szólalt meg:

— Tessék. Fehér Krisztián.

— Veréb Mónika vagyok a Hanghullám kiadótól. Nem ismerjük még egymást, de épp ideje lenne egy találkozásnak. Be tudna fáradni még délelőtt a kiadóba?

— Jól mondja. Fáradni. Mert egy fillérem sincs még villamosra sem, és az nyolc megálló. Komolyan gondolja? Nincs is ott most semmiféle irományom.

— Komolyan gondolom. Amúgy meg szerintem nagyon is van itt kézirata.

— Nekem aztán nincs az biztos.

— Majd ha bejön, ezt megbeszéljük. A visszaútra adom a villamospénzt.

A másik elnevette magát:

— Nem kell. Kerékpárral közlekedek évek óta. Csak vicceltem az előbb. Rendben, akkor egy óra múlva ott vagyok.

Mónika elővette Frattan két legutóbbi regényét és Krisztián három korábbi kéziratát. Megkeresett egy-egy részt a könyvekben.  Az asztalra fordította őket és kiment egy újabb kávét készíteni.

 

*

Zsolt a szobájában állította fel az állványt. Egy spotlámpával világította meg. Nézte a festményt. Végiggondolta, hogy mit és hogyan tegyen még. Túl sok munka már nem maradt vele. Néhány vonal kihangsúlyozása és a háttér sötétítése, de az is csak alig-alig. Megvolt magával elégedve. Tudta azt is, hogy az általa elképzelt személyt Mónika szinte teljesen megtestesítette, és talán ezért sikerült röpke két óra alatt megfesteni a képet.

A lány járt az eszében. Egyre többször eszébe jutott. Nagyon vonzónak találta. Nem is a testét, bár ha rágondolt, akkor zsibogás futott át rajta, de inkább a szellemessége, tudása, tájékozottsága, logikus gondolkodása az, ami szimpatikussá tette.

Egy este majd elhívja vacsorázni. Szerette volna még jobban megismerni. Nem valami túl elegáns helyre, látta a lány szerény ruhatárát. Egy olasz vendéglő a Duna-parton pont jó lesz. Kerthelység is van, minden rendben lesz.

Arra nem is gondolt, hogy a lány majd nemet mondhat.

Valahogy mindig igent hallott ilyen esetekben.

 

*

Móni a melegben — hiába ment a ventilátor a lábánál — elpilledt. Arra kapta fel a fejét, hogy János szól be:

— Keresnek. Itt van Fehér Krisztián.

— Küld be, kérlek, és hozz neki egy kávét. Megteszed?

— Megtenném, de nem kávézik. Sportember.

Belépett Krisztián. Móni köszönni akart, de tátva maradt a szája. Krisztián nagyot nevetett:

— Kézcsókom kisasszony. Meglepődött ugye? Egy cigánygyerek állít be magához, akit ráadásul Fehérnek hívnak. A hét vicce, ugye? Na, akkor mehetek haza? Cigánnyal nem foglalkozik ugye?

Móni felállt, kezet nyújtott:

— Tőlem hottentotta is lehetne, ha jól ír, akkor elülök vele, ha rosszul ír, akkor mehet a fenébe. Maga jól ír, bár a stílusán kell majd változtatni kicsit, és pár jótanácsra szüksége lesz. Elsőként ezt a három kéziratát szeretném megbeszélni magával. Lehetne tegeződni? Útálom az önözést.

— Oké. Szia, Móni. De mit is akarsz azokkal a kéziratokkal? Azok elutasításra kerültek. Azt hittem, már a szemétben landoltak.

— Nem, nem. Mindent megőrzünk hátha mégis kincset találtunk. Elsősorban ez érdekelne engem.

Egy gyűrött paksamétát nyújtott át.

„Mindennapi útjaink” (helyzetszituációs novellák).

Írta: Fehér Krisztián

2010.

Krisztián elsápadt, már amennyire az látszódott barna arcán, de látszódott bizony.

— Azt hiszem, ezzel ne foglalkozzunk. Én már nem akarok erre megjelenést. Nem lenne ennek piaca. Meg egyébként is… — zavartan elhallgatott.

— Én látok benne fantáziát, szerződése van velünk, és ez már a mi tulajdonunk. Ha akarjuk, a beleegyezése nélkül is kiadhatjuk, és ki fogjuk adni.

— Nem. Nem engedem. Inkább szerződést bontok.

— Az annyit jelent, hogy akkor mától nem foglalkozunk egymással, de a régi anyagaid felett mi rendelkezünk. És miért mondod azt, hogy nem lenne sikeres? Miért gondolod, hogy nem tudnánk eladni? Hiszen elég szép példányszámban elfogyott. Igaz?

Krisztián hallgatott. Mint egy szégyenlős kisfiú, csak maga elé nézett.

Móni rászólt:

— Szerinted nem volt sikeres? Igaz huszonöt százalékos volt a remitenda, de így van ez szinte minden könyvvel. Nincs igazam?

Krisztián felemelte a fejét. Halkan szólalt meg:

— Hogy jött rá?

— Üljön le és beszélgessünk. Ja, és ne magázódjunk. Tegezz. Nagyon egyszerű volt. Ebben a könyvben az egyik novella címe is az, hogy „Helyzetszituáció”. Frattan kétszer mondta ezt a szót nekem a múltkor. Frattan „Sintérek éjszakája” regényében hat oldalon erről beszélgetnek a dögkútnál a lecsúszott egzisztenciák. Több mondat is azonos a két írásban. Szóval, te, Krisztián nem csak cigány vagy, ami engem nem érdekel, sőt még többre tartalak, hogy ezt már tudom, hanem „néger” is. Frattan veled íratta az utolsó két regényét. Tudod, hogy ez büntetendő? De én nem akarom, hogy te bűnhődj. Elég büntetés volt az, hogy az írások szerzőjeként Frattan neve szerepelt. Én Frattant akarom kinyírni. Vagy legalábbis azt elérni, hogy húzzon el a kiadótól, ha meg maradna, akkor a pénzét a harmadára csökkenthetnénk. Akkor meg majd megy magától is biztosan. Hogy ezt elérjem, neked egy nyilatkozatott kell megfogalmaznod és aláírnod. Nos?

Krisztián hallgatott. A lány szemébe nézett. Látszott, hogy vívódik magában. Aztán halkan szólalt meg:

— Rendben van. Ez a szemét a jogdíj negyedét adta nekem, semmi filléreket és még hálásnak is kellett neki lennem. Mindig azt vágta hozzám, hogy egy cigány örüljön, hogy írhat. Nekem diplomám van, ő valami vízgépészeti technikus. Egy könyvet /az nagyszerű volt/ valami öt év alatt megírt. Lusta volt a másodikon dolgozni. Egyszer beszélgettem vele. Itt találkoztunk, és meghívott egy italra, a közelbe. Nagyon el voltam keseredve. Ő elmondta, hogy sikerkönyve volt /azt tudtam én is/ és most nagyon jó szerződése lett. Segítsek neki, és akkor osztozunk a jogdíjon. Persze erről hallgatnom kellett. A kezében van egy kölcsönkérést igazoló elismervényem, amit azért készítetett, hogy nehogy lebuktassam. Azt majd valahogy meg kell oldani, mert egy millióról szól. Nálam is van egy szerződés, ami az írásaim után járó százalékot rögzíti. Szóval egy-egy, de az a millió engem padlóra vinne — elhallgatott, Móni is csak figyelt, aztán így folytatta: — Nem is érdekelt volna, hogy kihasznál, végül is tényleg cigány vagyok, és az ajtók zárva előttem általában, de az mindig dühített, hogy átirkálta itt-ott az én írásom, és az csak rontott rajta. Hiába szóltam, hogy ne tegye, csak nevetett, és annyit mondott: „én vagyok az író, öcsike”. Akkor fogj hozzá és gyártsd le a vallomásom. Aláírok mindent.

— Rendben, Krisztián. Az adóspapírod is vissza fogom szerezni, nyugodj meg. Most sétálj egyet, én összefoglalom a beszélgetésünket, megszerkesztem a két írás azonosságait bizonyítékként. Szépen, kereken, aztán Frattan orra alá nyomom. Egy óra múlva várlak vissza. Szia.

 

*

      Másnap beszámolt Somának a történtekről, bemutatta a Krisztián által aláírt „vallomást” és a saját maga által összeszedett szöveg-azonosságot igazoló bizonyítékokat.

Soma füttyentett egyet, elismerően nézett a lányra:

— Ez nagy ötlet volt. Nekem igazolja azt, hogy „látsz” az írásokban, nem csak olvasod őket. Majd átbeszéljük ezt a témát alaposan, mert azt hiszem, a végrehajtást is rád fogom bízni. Három hétre el akarunk utazni Judittal. Tudod, már több mint tíz éve nem voltunk semerre, és már hiányzik az, hogy csak egymással foglalkozzunk. Judittal megbeszéltük, hogy arra a három hétre te kapsz megbízást a cég vezetésére, persze csak korlátokon belül, de a napi működésben nem korlátozva. Te döntesz az aktuális megjelentetésekről, tárgyalsz majd a nyomdával, a megrendelőinkkel, az írókat is kézben tartod, ja és persze a Jani és Erzsi duót is megdolgoztatod. Te jó ég, Erzsi hülyét fog kapni. Készülj fel, hogy beléd köt majd mindenért. Vállalod?

Móni mosolyogva nézett rá:

— Vállalom, persze, és nem fogom tönkretenni a céget.

A délelőtt további részét egy vers-antológia szerkesztésével töltötte. Már fel sem szisszent, amikor durva helyesírási hibára lelt egy-egy versben. Szó nélkül javította. Sajnos az ilyesmi nem csak egy javítást jelentett, hanem a javított változatot vissza kellett küldeni a „költő”-nek is, hogy szignózza a javítást. Szóval kinyújtotta a megjelenést.

Változó minőség ment át a kezén. Általában klasszikusok másolása volt a divat, persze nem plagizálva, de itt-ott szavak köszöntek vissza, toposzok nyomták el az egyéni hangokat, szóval hiába látott sokban tehetséget, valahol az igazi munka hiányzott a versekből.

Többször elolvasott egy verset. Gondolkodott rajta, hogy nem javasolja, mert csak egy hangulatot közvetített, sok gondolat nem talált benne, de aztán mégis meghagyta. Az archaizálás szép példája volt és ritkán olvasott maiaktól ilyet, pláne egy amatőrtől, akinek esélye sincs, hogy valaha neve is legyen. Elgondolkodott rajta, hogy vajon egyáltalán ma van-e valakinek is esélye költővé válni? Egy ideig lehet valaki divatos egy-egy irodalmi portálon, ha van pénze, akkor megjelenhet kötete, vagy éppen kötetei. De mit is jelent ez? Túl sokat nem. Egy körön belül ismert lehet, de ez sem ér sokat, mert hogy ezek az emberek másból sem állnak, mint egymás kölcsönös dicsérgetéseiből. Újra olvasta a verset. A ritmusa szép, a nyelvezete tényleg archaizált, és tetszett neki a „lusta férfiasság”. Lehet, nyitó versnek teszi be.

 

„Odüsszeusszal

Kötözz az árbochoz ravasz Odüsszeusz,

hogy elhízott szirének énekét meghallva

morajló tengerárba ne csobbanjak ,

Bacchustól lopott borod töltsd ónkupákba

és ha úgy gondolod most már holmi elrabolt

királynőket felejtsünk, férfiként lustuljunk

és kortyoljunk ízes tavalyi napsütést!”

 

*

Reggel Zsolt várta a kertben. Egy fának támaszkodva állt. A kezét a szájához emelve „csitt” jelet mutatva intett neki, hogy nézzen fel a fára. Felnézett. Nem tudta, azok milyen madarak, de mintha veszekedtek volna, aztán rájött, hogy ellenkezőleg, hát bizony szerelmeskedtek. Elnevette magát. Zsolt is nevetve szólalt meg:

— Szia, Móni. Ugye nem sokat udvarolgatnak? Jöhet a lényeg. Ez a fajfenntartás ösztöne. Az embernél is működik, csak mi feldíszítjük mindenféle lelki fogalmakkal.

— Hát, talán ez különbözteti meg az embert az állattól.

Zsolt vigyorogva vakargatta fejét, csak ennyit jegyzett meg:

— Van erre jobb példa is. Az ember és az állat is iszik. Az állat, csak ha szomjas és akkor is csak vizet, az ember pedig nem csak akkor és nem csak vizet. Ugye?

Móni nevetett:

— Na, egy irodalmi lektornak ilyet mondani? Ez vulgaritás és közhelyes. Egyest kaptál irodalomból Zsolt, fiam.         

— Pótvizsga?

— Majd meglátom, de most mennem kell dolgozni. Apád szigorú főnök — újra elnevette magát —, néha.

— Bezony, kell a haszon a kizsákmányolásotokból. Na, akkor csak egyet kérdezek. Van-e kedved ma velem vacsorázni itt a környéken? Egy olasz étterem, de normális ételekkel, nem tengeri herkentyűkkel, kerthelységes, nem kötelező a kisestélyi, és remek társaságot kínálok.

— Kiket?

— Önmagamat — vigyorgott egyet. — Nem elég jó?

— De. Rendben van. Öt körül érek haza… Hétre küldheti értem hercegem a hintót.

Nevetve váltak el. Megint eszébe jutott, hogy Zsolttal mindig nevetnek.

6.

 

Judit a teraszon ült és olvasott:

— Ülj le, mindjárt a végére érek ennek. Szolgált ki magad, ott a kávé, tegnapi süti és a hűtőben egy fél doboz fagylalt. Vegyél belőle.

— Köszönöm, egy kávét talán. Fáradt vagyok.

A kávé már langyosra hűlt, de ebben a melegben — még harminc fok körül volt — nem is kívánta a forrót.

Judit maga mellé dobta a könyvet, egy törülközővel megtörölte az arcát, a póló alatt a mellei közét is, izzadt, lehet már a klimax is jelentkezik. Régen látta nőgyógyász és mostanában a menzesze rendetlenkedik.

— Mónika. Már két hete dolgozol nálunk. Beszélgettem Somával rólad. Minőségi munkát végzel, és hát kétszeresét, mint János és Erzsi. Most nem túl jól megy a kiadónak, de azért még stabilak vagyunk. Amit a „Pegazus-szárny” irodalmi egyesületnél elértél, az az utóbbi időben párját ritkítja. A szerződés javaslatodban többet kínáltál, mint a szokásos, de úgy, hogy az alig jár nekünk több munkával, vagy több kiadással, ugyanakkor a szerződött összeg huszonöt százalékkal több, mint a korábbiak. Ügyes húzás volt. Épp ezért Somával úgy döntöttünk, hogy mi is huszonöt százalékkal emeljük a nettó fizetésed. Ellenben ezt nem kapod meg, ezért, ha akarod, biztosítjuk a teljes ellátásod és nem csak a reggelit, ebédet, vacsorát, de nyitva előtted mindig a konyha és hűtők is. Bármihez hozzányúlhatsz, tiéd is.

Mónika meglepetten nézett rá:

— De hiszen az nem fedezi, amit kínálsz. És még ott van a „házam” rezsije is. Túl jók vagytok hozzám, úgy érzem. Nagyon szépen köszönöm. Igyekszem annyi hasznot hajtani a cégnek, hogy ne fizessetek rám. Egy bosszant csak. Frattan. Tudom, hogy valamit találtam, de nem jövök rá, mit is. Pedig fontos, azt is tudom. Ígérem, elkapom a frakkját.        

— Sziasztok!

Zsolt jelent meg, egy száll tiri-tarka, térdig érő vászon nadrágban, giccsesen sárga-vörös-kék virágokkal teli, végig kigombolt ingben. Enyhén szőrös mellkasán gyöngyözött az izzadtság. Leült a zümmögő ventilátor elé. Kezében egy üveg pezsgő, ivott belőle egy kortyot.

— Nem kell megijedni. Nem vagyok alkoholista, csak most megkívántam. Hölgyeim, valaki felvenne egy nagyestélyit és keringőzne velem?

Judit ránevetett:

— Persze, nem is tudsz táncolni, csak ugrálni.

Merengőn nézett a távolba. Eszébe jutott, hogy Somával milyen jókat táncoltak valaha és még ma is képesek egy régi lemezt feltenni a lejátszóra, és ha magukban vannak, akkor bizony táncolnak egyet. Jó volt még ma is Somához simulni.

Zsolt törte meg a varázst:

— Ifjú hölgy. Meghívna a saját kicsi palotájába egy beszélgetésre? Lenne valami mondanivalóm, édes kettesben. Nos?

— Az édes-kettest felejtse el, uram, de készségesen állok rendelkezésére. Öntse ki a lelki bánatát.

— Nekem nincs lelkem, akkor bánata sem.

Nem mentek be a házba. A fák alatt már kellemes idő volt, kis szellő is lengedezett. Leültek a fűbe. A lány figyelte Zsoltot. Érdekes az arca. Kicsit görögös, erős szemöldökkel, acélos orr-nyereggel és picit belmondós ajkakkal. Elképzelte milyen jól tudhat csókolni. Belepirult a gondolatba, elhessegette, nincs szüksége semmilyen kapcsolatra: egyelőre megvan magában is. Néha egy-egy maszti és kibírható a férfivilág nélkül.

Zsolt mosolyogva nézte a lányt:

— Mire gondolsz? Mintha elpirultál volna.       

— Dehogy, csak a meleget nem bírom, hiába vagyok sovány.     

— Nem vagy sovány, csak karcsú, így egyben kellemes látvány vagy. Hidd el, hogy az ítélő képességem és nem csak, mint férfi nézlek, de a festő szemével is. Ezért is akartam veled beszélni. Kértem valamit a múltkor. Még nem adtál választ.

Móni gondolkodva nézett a fiúra. Még most sem tudta a választ, de hajlott arra, hogy megtegye, amit kér. Végül is már csinált ilyet és nem nagy dolog.

— Legyen, de van egy kikötésem. Pénzt nem kérek érte. Azonban adok egy fényképet a szüleimről, és arról készíts nekem egy sima szénrajzot, rajzlap méretben. Bekereteztetem és itt lesz a falon. Bár a szüleimmel nem volt túl jó a kapcsolatom, de mégis kellene ez. Rendben?

— Rendben, persze. Mégis szeretném, ha pénzt is elfogadnál. Tudom, apáék nem fizetnek túl.

— Dehogynem. Pont ma kaptam fizetésemelést.

Zsolt hanyatt dőlt a fűben. Egy fűszálat rágcsált. Halkan kérdezte.

— Barátod?

— Nem hiszem, hogy válaszolnom kellene, de válaszolok. Volt. Egy nyugdíjas. Egy kellemes ember. Szeretett és szerettem. Valami apa-komplexus is lehetett, de én szerelemnek éreztem. Sajnos állandóan magával volt elfoglalva. Mindig azt hallottam, hogy milyen öreg, meg én biztos nem szeretem a kora miatt, meg, hogy az ágyban már nem a régi. Szóval szép lassan tönkretette a kapcsolatunkat. Még sokszor gondolok rá, de már nem hiányzik. És neked, barátnő?

— Futó kalandok csak. Angliában megégettem magam egy mecénás nővel. Szerelemnek hittem, de ő csak azt érezte, hogy megvett a pénzén. Hát én nem vagyok hímringyó, úgyhogy szépen elbúcsúztam tőle. Facér vagyok. Élem világom. A festés lefoglal. Szerencsém is van. Londonban olyan munkáim voltak, hogy nincs anyagi gondom. Most pár hónapig itthon leszek, de már alakul egy jó munka Rómában. Majd a Trevi kútba dobok helyetted is egy érmét.

A lány csak sóhajtott. Rómába mindig vágyott. Eljut oda valaha is?

 

*

Másnap ismét a Frattan téma foglalkoztatta. Bele-belelapozott a könyveibe, de nem talált semmi fogódzót. Pedig tudta, hogy megtalálta, amit keresett, de nem ugrott be, mi is az.

Bosszantotta.

Erőltette a fejét, hogy valami nyomot találjon. Csak ült lehunyt szemmel, és gondolkodott. Soma már másodszor szólt rá:

— Mónika! Ébresztő! Van néhány sürgős munka.          

— Bocs főnök. Frattanon gondolkodtam. Nem tudok rájönni, mit találtam vele kapcsolatban, de tudom, hogy megfogtam, de, hogy miként, azt nem tudom.

Soma elnevette magát:

— Majd egyszer beugrik, de nem hiszem, hogy passzra tudjuk tenni. Sajnos a szerződése még három évig érvényes, és ahhoz ragaszkodni fog. Elég jó pénzt keres nálunk így. De majdcsak eltelik. Nos, amit kérni akarok, hogy nézd át ezeket a novellákat, elbeszéléseket. Egy irodalmi portál kiírására készültek, úgynevezett „helyzetszituációk”. Megadott szempontok alapján kellett azonos történetet feldolgozni. Pénzdíjas a pályázat, és a mi véleményünk is számít.  A szempontokra figyelj, ott vannak leírva az első lap tetején minden anyagnál.

Látta, a lány nem is figyel. A homlokát ráncolja, csak néz valahová a távolba:

— Figyelsz egyáltalán? Mi van veled?

— Várj főnök. Megfogtam Frattant, megfogtam, azt hiszem. Várj egy kicsit. Át kell néznem valamit, aztán azonnal csinálom a pályázatokat. Megfogtam, megfogtam az író urat!

Ezt már nevetve, táncolva mondta. Nem is mondta, kiabálta.

Soma elképedve nézte a lányt, aki a halomban heverő régi kéziratokat kezdte szétdobálni, és valahonnét a kupac közepéről kiemelt hármat. Szokásos pózába leült, izgatottan lapozgatta őket. Néha felnevetett és még ököllel a levegőbe is csapot, mint a győztesek teszik, ha vége a versenynek. Hátradőlt. Nagy sóhaj szakadt ki belőle.

Lassan tért vissza a való világba. Zavartan ránézett Somára:

— Bocsánat, főnök. Megfogtam Frattant, de még kell hozzá valaki, akivel el kell beszélgetnem. Őt kell meggyőznöm az igazmondásról, és valamit írásba kell vele foglalnom… de tudom, hogy el fogom érni, és akkor Frattan ész nélkül húz el innen, vagy ha nem, akkor már mi diktáljuk a feltételeket. Ici-pici fiúcska lesz belőle. Ha akarja, majd akkor véget is vethetünk a pályafutásának, és rajta fog röhögni mindenki a könyvpiacon.

— Mi történt? Mit találtál?

— Én találtam, de te mondtad ki a varázsszót.

— Mi az a szó? Nem mondtam én semmi különöset.

— De igen. A varázsszó: „helyzetszituáció”. Motoszkált a fejemben, hogy valami olyat mondott ki Frattan az egyetlen beszélgetésünk során, aminek fel kellett volna tűnni, de akkor nem jöttem rá. Úgyhogy egy puszit érdemelsz, főnök.

Ezzel odalépve Somához felpipiskedett és az arcára cuppantott egyet. Tette ezt pont akkor, amikor Erzsi benyitott.

— Na, mi van itt? Dúl a love? Ha én ezt elmesélem Juditnak. Főnök, nem akarsz nekem fizetésemelést adni?

— Majd mindjárt felmondó levelet kapsz!

Mindhárman nevetésben törtek ki: Jó volt a „csapat”.

 

*

       Este a házikója előtt Zsolt várta. Mellette a fűben hevert a festőállványa, egy csomó tubusban festékek, egy bőr tartóban az ecsetek, és összegöngyölítve pár vászon. Mónikát ideges remegés fogta el. Nem a meztelenségtől félt, de Zsolt, Soma és Judit révén mintha családtag lenne. Gondolkodott, hogy mégsem áll modellt, de aztán rántott egyet a vállán, nem számít, a girhes teste erre talán jó.

— Szia, Zsolt. El akarod kezdeni? Megvárod, amíg lemosom magamról a napi port? Egy picit le is hűtöm magam, még a végén a vásznat is felgyújtom, amilyen forróság van.          

— Szia, Móni. Tedd nyugodtan, megvárlak kinn. Majd a kert végében, az allegóriában akarlak megfesteni, ott klasszikus a „díszlet” és zárva a világ elől, apámék se járnak arra soha. Csak tavasszal szokott anyám oda kiülni. Valamikor a garden-partykon vették hasznát, oda telepítették a büfét. Talán két éve rendeztek utoljára ilyent. Na, mozogj, mert kell a napfény a festéshez és két óra múlva lapzárta — felnevetett — akarom mondani, napzárta.

Móni is nevetve ment be a házba. Elszállt az idegessége. Talán Zsolt nyugodt hangja oszlatta el a félelmét. Tudta, hogy a művészek egy-egy akt festésénél a hangulatot is meg tudják teremteni ahhoz, hogy ne érződjön a modellen a félelem. Ebben már mesternek látta a fiút. A munkája meg elárulja, hol is tart, mint festő. Értett a képekhez, nem csak, nézelődőként, de ismerte a legnagyobbak alkotásait, sokat olvasott a festészetről és jártas volt a technikákban is.

 

*

Móni élvezte, hogy a könnyű esti szellő cirógatja testét. Nem szégyellte a meztelenséget. Azt sajnálta csak, hogy a dús szeméremszőrzetét nem vette rövidebbre kicsit és nem igazított rajta, de ha nem jó így, akkor majd Zsolt másképp festi meg. Lazán állt a filagória korlátjánál, az egyik kezét előrenyújtva, ami miatt ötpercenként kis pihenőt tartottak.

Zsolt elmélyülten keverte a színeket. A festéket pici spaklikkal vitte fel a vászonra, vagy éppen egy botszerű valamivel. Az ajkát — mint munka közben mindig — beharapta. Előfordult már, hogy nagy igyekezetében ki is harapta, csak a vér ízére figyelt fel.

Amikor Móni a könnyű köntöst levette, meglepődött. Nem várt szép női testet. Valahogy egy sovány gyereklányt látott maga előtt, ha Mónira nézett. Kellemesen csalódott. A lány teste formás volt. Vállai ívét festő se tudta volna szebben festeni, mint a valóság, a mellei — bár nem voltak nagyok — de formásan, büszkén álltak, a bimbók nem lapultak, mutatták magukat, a has enyhe ívben simult bele a csípő vonalába, a nőies combokon, az apró popsin biztos minden férfi szem elidőzött volna, végül az egyenes lábak. Szóval szép volt a lány. Modellnek pedig kitűnő. Nem fáradt el hamar, mosoly volt az arcán, és nem zavarta mindenféle lökött kérdésekkel, mint sokan mások tették volna. Egyszóval hagyta elmélyedni a munkába.

Móni a fiú haját nézte, a rakoncátlan fürtöket. Jó lenne beletúrni. A gondolat bosszantotta. Kicsit el is pirult. Nem akarta, hogy megkedvelje Zsoltot. Ő is, mint a volt barátja, különleges. Nem a kora miatt persze, de a művészlelkek kiismerhetetlenek.

Zsolt távolabb állt a vászontól, nézte a képet. Vissza-visszalépett. Itt-ott javított, ami abból állt, hogy a fölös részekre a környezet színét húzta rá. Mosolygott a lányra:

— Gyere, nézd meg. Még nincs kész, de a többi már műhelymunka, nem kell modellt állnod.

A lány odalépet és elhűlve nézte a képet:

— Hiszen ez egy néger nő! Mondjuk, az arca és az alakja, mint az enyém, bár én nem vagyok ilyen szép, de ez egy fekete nő.

Zsolt bólintott:

— Egy mitológiai téma fogott meg már lassan egy éve, és akkor határoztam el, hogy megfestem az egyik alakot abból. Amikor megláttalak, rögtön tudtam, hogy te vagy az. Nos? Tetszik?

— Nagyon. Csodálatos. Biztos lesz rá vevőd.

— Nem nagyon adok még el képet. Más munkákból élek. Modern freskók, meg ilyesmik. A képeknek nagyobb hírverés kell majd. Egy csomó kiállítás, és nem is itthon. Londonban már volt kettő. A második egy komoly aukciós ház szervezésében, de ők is azt javasolták, hogy majd ősszel legyen egy árveréssel összekötött kiállításom. Most még csak ismerkedjenek velem. Voltak érdeklődők vevőként, de az ház nem akart eladni. Ez üzlettechnika. Így majd ősszel eleve más árakról tudnak indítani, lesz biztosan licit is. Nem értek hozzá, én csak festek.

— És nem is rosszul. Láthatok képeket a festményeidről? Gondolom, nem itthon tartod őket.

— Persze. A java Londonban, de jó pár itt Pesten, egy Hűvösvölgyi alkotóház raktárában van. Ott is szoktam festegetni. De ha gondolod a londoni képeket is megnézheted, persze majd ha lesz saját gépem, hogy kivigyelek… ha majd világhírű leszek.

Mindketten jót nevettek ezen. „Érdekes — gondolta Móni —, ha vele találkozom, mindig nevetek, nevetünk.