prózák-preambulum

Alulírott - jelenleg növő állapotú - Hold ezennel kijelentem, hogy semmi közöm a szerelem mítoszához és a továbbiakban nem vállalok sem férfi, sem nő semmilyen nyafogó gügyögésében semmiféle szerepet. Tessék tudomásul venni, hogy a szerelem nem létezik.
Rendkívül nagy odafigyelést és következetes, folyamatos munkát jelent nekem az ár-apály szabályozás, a szegény országok közvilágításának részbeni pótlása, valamint a macskák családi életének karbantartása.
Kimerült és magányos vagyok, semmi segítségem nincs és kezd elegem lenni mindenből. Nem érzem, hogy munkám megbecsülnék, épp ezért elhatárolódom minden-nemű nyálas érzelmi megnyilvánulás elméleti megszemélyesítője lenni. A költők is keressenek más égitestet, a nők talán egy szupernovát, a férfiaknak meg pontosan meg fog felelni valamelyik fekete lyuk. Kérem szíveskedjenek ezt tudomásul venni és véget vetni ezen témában a további zaklatásomnak.

(Egyébként is rettenetesen kikészültem, mert a nap nem hajlandó viszonozni évmilliók óta tartó szerelmes közeledésem, pedig szeretnék neki apró csillagocskákat szülni és vele együtt járni a világmindenséget).

Szeretek utazni. Látni országokat, szép tájakat, megismerni más kultúrákat, az ott "élő" történelmet és persze a gasztronómia nagy híveként megkóstolni egy-egy "országot".

Görögországba egyszerűen szerelmes vagyok. Ismerem szülőföldem szép tájait, városait, szívesen barangolok itthon is. Szép emlékek. Néha azonban furcsa dolgok is történnek velünk. Erről mesélek most.

Valamikor - jó pár éve -, amikor még fiatalabbak voltunk /meg anyagilag is "más lábakon" álltunk/ a nejemmel szombat reggel bevágtuk magunkat az akkor még fiatalkorúnak számító Ladámba /értsd: 18 életéve alatt volt/ és irány valahová, bárhová az országban.

  Nem volt kitűzött cél, de egy biztos volt: mindig északnak indultunk - a hegyek felé, mint született alföldiek.

  Egy alkalommal is a Bükkben barangoltunk és este tíz körül szállás után néztünk egy történelmi városunkban. Nem szórtuk a pénzt de akkor csak egy 4 csillagos szállóban kaptunk szobát. Mindegy volt, csak aludjunk végre.

  Kora hajnalban /úgy kilenc körül/ ébredés és irány gyorsan, KÖTELEZŐ reggelizni. Ugye mindenki ismeri ezt a fogalmat. Legtöbb helyen valami péksüteményt elébed tesznek, valami gyanús színű felvágottal, kis dzsemmel, kapsz tejet, vagy kávét, teát - aztán éhesebben kelsz fel az asztaltól, mint ahogy leültél.

  Hát ez nem ilyen volt. Itt kérem svéd-asztal volt.

  Elégedetten néztem szét és már pakoltam is mindenből, amit megkívántam. Úgy öt-hat tányér sorakozott a tálcámon /de úgy voltam vele, majd fordulok még egyet/, amikor észrevettem, hogy az "ajtónálló" kicsit rosszallóan és kicsit olyan Hyppolit módra figyel rám. Én ajtónállónak nevezem az olyan szállodai személyzetet, akinek látszólag semmi dolga csak ácsorog és figyel.

 A "kisördög" soha nem alszik. Bennem sem. Mocorogni kezdett, de nagyon. Úgy voltam vele ennek a jóembernek kell valami igazi élményt nyújtanom, ha már ilyen "figyelmes" velem.

  Felvettem Mr. Bean figuráját és elkezdtem enni. A villáról, kanálról potyogott vissza az étel, a tejet melléöntöttem a pohárnak, CSÁMCSOGTAM, vakaróztam /az asszony már másik asztalhoz akart ülni, később meg is tette/.

  Szóval megettem mindent, még ki is tunkoltam a tányérokat,

aztán újra indultam a "beszerző" körútra. Az én kedves barátom már igen rosszallóan nézegetett, mire én nagyon kedvesen visszamosolyogtam rá /erre a mosolyomra az ismerőseimben meghűl a vér/. Nos, pakoltam újra szorgalmasan. Hosszasan tanulmányoztam a tojássütőt /tudjátok azt, ahol egy csapot nyitunk meg, és az alatta lévő forró platnira folyik a tojáslé/ és megtaláltam a módját, hogy elromoljon a csap. Sikerült a teljes tartályt kifolyatnom, mire az én emberem megjavította. Mondtam neki, hogy bocsánat, de ez biztos valami rossz keleti gyártmány /akkor még szocializmus volt!!!/. Udvariasan /első mindig a vendég / válaszolt, hogy semmi baj, és még elnézést is kért.

  Legyűrtem a második adagot /pedig már nem voltam éhes/ és még tettem egy újabb /bár már kisebb felhozatalú/ tiszteletkört. Kellő kanál és villacsörömpöléssel legyűrtem az újabb adagokat is.

A fiamtól megtanultam, hogyan lehet büfögni, ha nem is kell /levegőt kell nyelni/ s miután ezen tudományom is bemutattam, kellő székzörgés közepette felálltam, befejezettnek nyilvánítottam a reggelit.

   Az ajtónálló barátom láthatóan megkönnyebbült, látván távozási szándékom, és jóleső mosollyal nyugtázta, hogy megszabadulnak tőlem.

   Azért az ajtóban mellette még egy enyhe büfögést kicsiholtam magamból és ártatlan képpel megkérdeztem, hogy mikor lesz az ebéd, mert ettől a pár falattól hamar meg fogok éhezni. Rémült arccal közölte, hogy fél tizenkettőtől lehet ebédelni, és valami fájdalmat láttam a szemében.

  Hja barátom, ilyen az élet!

 Nem vagyok benne teljesen biztos, de mintha mentemben azt hallottam volna, hogy csuklik... aprókat… sűrűn... pszichésen nem lehetett rendben, vagy esetleg előző nap sárga agyagot nézett /berúgott/, esetleg a családi élete nem volt teljesen rendben, és ez kiborította?.. ki tudja... egy ember nagyon összetett. De a csuklás valami lelki problémát jelez.

 Hát kérem, a szállodaipar jobban megválogathatná az alkalmazottait!

  Igazam van?

/Ps: a feleségem közölte, hogy hétfőn lesz a napja, amikor beadja a válópert. Ma sem értem, hogy miért vigyorogva közölte ezt, és én miért fuldokoltam a röhögéstől? Hiszen ez egy nagyon komoly elhatározás egy pár életében. Ki érti az emberi lélek rejtelmeit!!!! /

Valamikor az időtájt esett meg a történet amikor Ausztria felé /meg talán Európa felé?/ megszűnt a vízumkötelezettség és utazhattunk "szabadon" némi valutával megspékelve /70 vagy talán 100 dollár? nem emlékszem/. Talán '87 vagy '88 körül? Így valahogy.

Szóval a kalandvágyó magyar azonnal tervezni kezdett, persze nem is magyar lett volna ha nem üzleti alapon elsősorban.Tájékozódott a "kurrens", magyar piacon hiánynak számító, de keresett dolgok területén, éjszakákon át számolgatta a vámkedvezményeket, felmérte a költségeket, osztott - szorzott, elkezdett anyósa egészségi állapotáért aggódni /visszafelé ugyan kibírja-e a határig élve?/. Ha összeállt a "kép" bepakolta a családot a kocsiba, vagy felültek a vonatra /Hegyeshalomig szakszervezeti 50 %-kal onnan átszállás a nemzetközire/ és irány BÉCS.

Így tettem én is. Villámgyorsan kapcsolatot találtam az Iparcikk Kiskereskedelem megyei központjához /volt középiskolai osztálytársamhoz " -Lacikám! Kinéznénk Bécsbe és ha már ott járunk a vonatjegy árát megspórolnám, tudsz segíteni?/. Laci jó haver volt régebben és adott is egy üzletcímet és egy nevet - nevezetesen az üzletvezetővel hozott össze. Kaptam egy listát. Számítógép alkatrészek, perifériák tartozékai, videó-kazetták, audió-kazetták....és egyéb mütyürök.

Fizetési előleg a feleségem és az én munkahelyemen is...aztán irány Bécs...vonattal.

Az útról most nem akarok regélni, legföljebb annyit, hogy az osztrák szerelvény tiszta volt, minden működött benne, halk zene szólt...szóval jól éreztük magunkat máris.....és még egyet...de erről majd máskor szólok bővebben......azt, hogy Ausztriában járunk nem csak a jelzőtáblák német szövegéről vettük észre, elég volt kinézni a vasúti kocsi ablakán...és a töltés mellett tiszta, rendezett, virágos tájat láttunk...nem a nálunk standar szemétcsík vonult a vonattal....

Előrelátó módon még itthonról szállást foglaltam, mert sok mindent kellett vennem kinn, így a vásárlásra olyan fél napot gondoltam. Bécsben a vonatról leszállva egy kilométernyit sétáltunk a Mária-hilfe Strassén a szállásig és mivel nem volt még későn, kíváncsiságból benéztünk néhány műszaki boltba. Magyarul szinte minden eladó beszélt...így rákérdeztem mi-mennyiért. Kicsit elhűltem, hogy ami nekem kell az mind van...és nem is drágán....de hát magyar vagyok és nem hittem, hogy olcsóbban nem tudok vásárolni. Másnap délelőttre hagytam a komolyabb akciókat.

De hol is van a földieper?...kérdezhetnétek....majd lesz az is..nyugi...

Szóval másnap vagy tíz üzletet bejártam....és szomorúan konstatáltam, hogy az árak század-schillingre azonosak...így kár volt ott aludnunk drága valutáért....de késő bánat-eb gondolat.

Felcuccolva ballagtunk ki a metróhoz....mivel visszafelé a Süd-ről jött vonatunk...és az kb öt kilométerre volt. Pénzünk már csak a három metrójegyre való volt....szigorúan áruba fektettem minden "vagyonunkat".

És ekkor történt a baj....illetve itt "lép" be képbe a FÖLDIEPER...

A metró legközelebbi megállója Bécs egyik nagy, központi piaca mellett volt amin át kellett sétálnunk. Ugye mindenki emlékezik rá, hogy nálunk - a nyarat kivéve narancs, citrom, banán, alma volt kapható a boltokban /persze déligyümölcs sokszor csak a pult alól/. Így amikor megláttam a bécsi piaci árú kavalkádot....hát szemem-szám eltátottam. Elég ha azt mondom, hogy minden kapható volt ami valahol a földön épp akkor megtermett?...mert, hogy így volt. Hősiesen ellenálltunk a csábításnak /annál is inkább mert pénzünk már nem volt/, de akkor jött a katasztrófa...

AZ EPER...

Csodálatos tálalásban égő vörösen hatalmas szemű eper-özön mosolygott ránk...szó szerint terrorizált bennünket....rabjai lettünk...."szerelem első pillantásra"....ránk mosolygott, sejtelmes hangon szólt: - tiétek vagyok, tegyetek a magatokévá!!!!

Hát mi "magunkévá tettük". A gondosan kiszámolt metró-jegy árától megszabadultunk és a tél végi /február vége vagy március eleje volt/ hóesésben ettük az epret, élveztük mennyei ízét és kicsit talán a szabadságba is belekóstoltunk még ha ilyen fura módon is.

Aztán le a metróba. A szerelvényen /tudva, hogy a sógorék nem bánnak kíméletesen a bliccelőkkel....végezhetik az őrszobán is....pláne ha turisták/..minden egyenruhástól megrettentem...legyen-volt az tűzoltó, postás, kéményseprő....nekem egyre-ment...szó szerint rettegve utaztunk vagy nyolc megállót...de megúsztuk.

Érdekes..itthon a nyári bőségben sem sok epret ettem meg ezek után...

Miért is?

(egy "elfogott" levelezés)

Óvatos Irodalmárok Művészeti Akadémiája
Budapest - (most kapott székház)

Tisztelt Címzett!
Örömmel értesítjük, hogy folyó hó (ha be nem fagy a jeges télben) nem sokára
az éves díjaink kiosztásra kerülnek, úgy mint

"Tudok nyalni, tehát kapok állami ösztöndíjat" - irodalmi nagydíj.
"Ismerem a kisbetűket is" - fiatal simulók díja.
"Összetarháltam pár kötetet" - kiadók különdíja.
"Troppauer Hümér" - kapcsolati tőke díj.

Önt a "Troppauer Hümér" díj nyerteseként hívjuk körünkbe és egyben gratulálunk sikeres költői tevékenységéhez (Isten bizony olvassuk is a verseit).
A díjjal 10.000.-Ft értékű Erzsébet utalvány jár (amennyiben a Lidl üzletláncban váltja be dec.24-ig, akkor 11.000.-Ft értékben vásárolhat rajta),
valamint Nemes Árpási Álmos sörfőző mester öt láda sört ad mellé és a Donkihóte világutazási iroda jövő évi prospektusait is megkapja.

A megjelenését józan állapotban kérjük bármennyire is nehezére is esik ez. Nyakkendő nem kötelező, tudjuk, hogy a zsírdús vastag nyakát úgyse érné át.
Lehetőleg fésülködjön meg.

Írótársi üdvözlettel:
Nemtom Teodor (az államfő barátja)

Kedves Teodor!

Köszönöm a megtisztelő meghívást, de sajnos nem tudok a díjátadáson résztvenni. Az utóbbi időben ugyan részlegesen józan vagyok (apósom utcára is dobna ha berugnék nap mint nap - mint régen, de más a probléma. A két éve vett dorkóm (Kínai gyártmány) megadta magát, így szobafogságra vagyok ítélve.
Tudom ez csak az én felelőtlen életvitelemnek köszönhető, nem mást hibáztatok érte. Sajnos soha nem tudtam a pénzzel bánni. Már tizenhárom évesen is egy rövid év alatt két csomag savanyú cukrot vettem. Aztán húsz és huszonkét éves korom között előfordult, hogy egyetlen hónapban három üveg sört is megittam. Az igazi bűnös pazarlás pedig ötven évesen jött el, amikor is vettem három lottószelvényt. Megbocsájthatatlan bűnök ezek, úgyhogy nem érdemlem meg a díjat.
Ellenben a sört postázhatnák, ha megoldható.

Tisztelettel:
'a mezítlábas"

Fiatalon még mindent elvisel az ember. Akarat, erő, hit van — önmagunkban. Szép a világ, még akkor is, ha néha úgy látszik, hogy kezd az ég beborulni. Vagy feltámad a szél magától és szétzavarja a felhőket, vagy mi támasztjuk fel azt a szelet. Furán hangzik ugye? Na, akkor egy történet abból az időszakból — és nem is mese. Nem „írtam át”, igaz az utolsó szóig.

      Friss házas voltam, már a fiam is megszületett. Albérlet és élet az én fizetésemből, amihez a GYES jött még a feleségem révén. Technikusi végzettséggel ülhettem volna, irodában (számviteli vonalra volt érvényesítve), de az „átkosban” (visszasírja a fél ország azokat az időket) a fizikai munkát jobban fizették: többszörösen. Így vetődtem én a szocializmus építése során egy papírgyár hollandi malmának igen kemény világába.

      A hollandi malom a papírgyártás első állomása, ahol a nyersanyagok (facsiszolat, kaolin, hulladékpapír, enyv és még pár vegyszer: például a fehérítéshez) törése, keverése történik. Ezt zagyképzésnek hívtuk. Ez kőkemény munka. A nedves, tekercsekbe hajtogatott cellulóz darabonként fél mázsás is lehetett, de minden egyéb is bálákban volt, vagy éppen „emberes” zsákméretben. Gyorsan kellett dolgozni, mert a gépsor várta a nyersanyagot. A hollandi malomból a folyós, pépes anyag egy hosszú rázószitára került, ahol a fölös víz elfolyt (ebbe egy ügyes vákuum-rendszer is besegített), majd nyomóhengerek között kígyózott a végtelen — több méter széles — papírszalag. A hengerek egy részét belülről fűtötte rendszer — szárította a papírt. A gépsor végén hatalmas hengerekké csévélődött a selyempapír, csomagolópapír, írópapír: sokféle, az alapanyagoktól, technológiától függően.

      Szóval, rabszolgasors ez. És főként fizikai munka, ész nem sok kellett hozzá. Ennek megfelelően az ott dolgozóknál se a műveltség jelentette az értéket, hanem a fizikai erő. Emlékszem, hogy eleinte a bunkóság kiborított, de aztán néhány kontaktérvelés (verekedés) után feladtam „népnevelői” hajlamaimat. Nem voltam gyenge gyerek (kajakos múlt stb), de nem vehettem fel a versenyt száznegyven kilós, szalonnán „edződött” hústornyokkal.

      A munka periodikus volt. Egy-egy kádtöltés között negyedóra, húsz perc pihenő. Ilyenkor a remitenda kiadói anyagokból választottam valami olvasni valót (sok betiltott kiadvánnyal is találkoztam ott — mai eszemmel bánom, hogy nem „loptam ki” belőlük). Egy sarokban, a hátam a falnak vetve olvasgattam. Sokszor csatlakozott hozzám Benő is. A fiatal srác a dolgozók esti gimnáziumában tanult, beteg szüleit jóformán ő tartotta el. Csendesen viselkedett közöttünk, a hollandi malomban cingárnak számított, de szívós és kitartó volt. A félrevonulásunk miatt nem egyszer lettünk a gúny tárgya. Röpködtek a „buzik”, „tudósok”, „nyálasok” jelzők. Én már meg sem hallottam, de Benő nem egyszer nekiugrott valamelyik állatnak, persze vérző orral, vagy éppen véraláfutással a szeme alatt kullogott vissza. Esküdözött, hogy valamelyiket megöli. Nyugtattam, de bennem is dolgozott a revans-vágy.

      Aztán egy hirtelen ötlet révén már kész is volt a tervem. Megfigyeltem, hogy a portán szabályos időközönként — naponta váltva — négy portás teljesít szolgálatot. Egy fiatal fickó lazán, inkább „szemmel szúrta ki”, kinél tart táska-vizitet (ilyenkor ki kellett nyitni a táskánkat és mindent egy asztalra pakolni belőle), egy középkorú nő — ő is találomra motozott —, és két öreg. Közülük a kopasz, nagyfejűt szemeltem ki. Ő szigorúan, az előtte libasorban elhaladók közül minden harmadikat kiszólította ellenőrzésre. Egy hónapig figyeltem a metodikáját — és mindig ugyanazt csinálta. Jól meg kellett figyelnem, mert hát néhány remitenda könyv, folyóirat nálam is „hazavándorolt”, vagy éppen a dohánygyárakból származó selejt cigaretta — nem egyszer fél méteres egy-szálként — pótolta a füstölni valót. A Daru volt a slágerünk. Tudta a kopasz szokását mindenki, ezért szinte szervezetten folyt a lopás — avagy, ahogy akkor mondták: a népgazdaság megkárosítása — büntetlenül.

      Tervem erre épült. Benőt beavattam. Megbeszéltük, hogy a hollandi malom legundorítóbb barom-agyúja közelében leszünk kimenetelnél, és látva, hogy ő hányadik, úgy alakítjuk a helyzetet, hogy harmadikként kerüljön a kopasz portás elé. Előtte még egy életveszélyes feladatom volt: a nagy, zsíros aktatáskájába kellett „lopott” holmikat csempésznem. Ráadásul, ha már lúd, legyen kövér alapon, nem hétköznapi dolgokat. Valamikor pár hete fekete egyenöltözékű, sörtehajú elvtársak szigorú felügyelete alatt több száz tiltott könyvet kellett bezúznunk a szemük láttára. Természetesen, addig ügyeskedtem, hogy pár példány azért érdekes módon a kád másik oldalán landolt — ahová bejutni is művészet. Mai szemmel nézve az irománytól nem pusztult volna el a szocializmus, de akkor szenzáció számba ment a könyv, és persze betiltották. Két példányát — amíg a delikvensünk zuhanyozott — a táskába csempésztem. Elnevettem magam, mert bizony lapult már ott némi tisztítószer, papírárú, amit nem a boltban vett.

      Benővel izgatottan, figyelve a sor haladását a portánál, látszólag ráérősen ődöngtünk. Aztán amikor láttam, hogy a kiszemelt „kollegánk” második lenne, nekilódultam, beugrottam elé a sorba:

      — Bocs, lekésem a buszt.

      Aztán már léptem is tovább, hátra sem nézve, csak hallottam amint a portás felemeli a hangját:

      — Zajacz szaki, ne siessen már. Pakolja csak ki a táskáját!

      Benővel aznap nem siettünk haza. A Fenyőben két-két korsó sört bevágtunk győzelmi mámorunkban. Persze beszéltünk arról is, mi lesz holnap. Gondoltuk, hogy ezt nem fogjuk megúszni pár taslival, de úgy voltunk vele, hogy megéri. Szóval féltünk azért.

      Nem kellett volna. Másnap — szintén délutáni műszakban — a főművezető egyik irodakukaca már félháromkor rövid röpgyűlés keretében tájékoztatott bennünket, hogy üzemi szarkát fogtak tegnap a portán, aki egyúttal a szocializmus ellensége is. Az üzemi vezetés és az illetékes pártszervek vizsgálják az imperialista ügynök tevékenységét. Felhívta a figyelmünket az éberségre, mert az „ellenség keze betette a lábát” a hollandi malomba is.

      Benővel csak befelé röhögtünk, kifelé „csüngtünk az elvtársunk ajkán”.

      Érdekes módon megváltozott a légkőr a malomban, pedig mi senkinek se mondtuk el az eseményeket. Valahogy tisztelni kezdtek bennünket a többiek. Adtak a szavunkra. Sőt! Sőt, egy alkalommal még azt is elviselték, hogy egy József Attila verset olvastam fel nekik. Igaz az egyik megkérdezte a végén:

      — Ez az Attila az a kopaszas ürge, aki a múltkor a Táncdalfesztivál zsűrijében pontozott?